Hogyan lesz valakinek két teljes embert igénylő hivatása?
– Régi pomázi családban születtem. Édesanyám, Szalai Margit grafikus-iparművész volt, apám pedig kunszentmártoni származású tanár, aki már kisgyermekkoromban Pestre költözött, ahol fél évszázadon át mint gyógypedagógus működött. Nehéz hivatása miatt nem tudta elviselni a vidéki életet. Fiatalon behívták katonának, és az első világháborúban hadifogságba esett. Nyilván megterhelték azok a nehéz esztendők, s így az otthoni élethez már nem volt elég ereje. Édesanyám a legnagyobb nehézségek között egyedül nevelt négy évvel idősebb testvéremmel, Gyulával együtt, s eközben mint jó tehetségű művész alkotott is. Akvarelljeivel, illusztrációival, sajátos stílusú porcelánjaival s egyéb iparművészethez tartozó tárgyaival több kiállításon szerepelt. Művészetének megbecsülését jelzi, hogy az Iparművészeti Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum is őrzi műveit. A második világháború gyötrelmes éveiben, de közvetlenül utána is nagyon nehezen éltünk, szinte éheztünk, és alig volt ruhánk. Akkor alkalmi munkákból tartott el minket. Az ötvenes évek elején végképp nem lehetett megélni a művészetből, ezért Budapesten a ruházati bolt dekorációs műhelyében vállalt munkát.
– A művészet iránti érdeklődés tehát családi örökség.
– Kicsiny korom óta mindig a szakrális művészet érdekelt. Még írni-olvasni sem tudtam, amikor arról faggattam édesanyámat, miért szép egy-egy kép. Különösen a szentképek érdekeltek. Selmecbányai nagyapám, akinek gimnazista korából ötven szép rajza maradt fenn, jeles ötvösmesternek, Szládek Sámuelnek volt a fia. Az ő elődei pedig a festői bányaváros vasművességében jeleskedtek. Ugyanakkor a művészeti érdeklődés nem egyenlő mértékben volt jellemző ránk: a karácsonyfa alá testvérem, aki Attila királyért lelkesedett, ólomkatonákat, bélyegeket és sakkjátékot kapott, én pedig kegytárgyakat és szentképeket kértem és kaptam, és azért könyörögtem, hogy vigyenek el a házunktól elég távol eső templomba. Arra is jól emlékszem, amikor a templomban a mise alatt fölálltam a pad tetejére, hogy közelebbről lássam a zászlók képeit és a feszületet. Bennem a vallás iránti vonzalom ugyanarról a tőről fakadt, mint a művészet iránti szeretet.
– És hogyan talált formára ez a két érdeklődés?
– Már kisgyermekként is jól tudtam rajzolni, még a brüsszeli gyermekrajz-kiállításon is szerepeltem 1948-ban. Amikor ministráns lettem, egyre jobban megszerettem a liturgiát és a gregorián éneket. Így egész életemben, természetesen ma is, lelkiségem és pasztorális munkám motorja a Szentlélek művészete, az egyház liturgiája.
– De a ministrálás és a papi működés között még volt néhány állomás…
– Középiskolába a szentendrei ferencesekhez jártam. Soha nem szerettem iskolába járni, így gimnáziumba sem, ezért végig közepes tanuló voltam: a hittanon, az irodalmon, a történelmen és a latinon kívül nemigen érdekelt más. Valahogy végigvergődtem a négy évet, a matematika szóbeli érettségin olyan nehéz tételt húztam ki, amelyet azóta sem értek, s ezért a szigorú elnök megbuktatott. Ez önmagában még nem lett volna tragédia, csak szerettem volna teológiára jelentkezni, s erre érettségi nélkül nem volt lehetőség. Székesfehérvárott, amikor megjelentem a konkurzuson, az elnöklő Shvoy Lajos megyés püspök úr előtt fejből elmondtam hibátlanul az eucharisztiatan summáját, Aquinói Szent Tamás leghosszabb himnuszát, a Lauda Siont, elénekeltem Theodulf orleans-i püspök megrendítően szép Gloria, laus et honor tibi sit rex Christe redemptor kezdetű virágvasárnapi költeményét, és minden hittani kérdésre jól válaszoltam. Mindezek végén megszólalt a püspök, aki már tudott az érettségi kudarcomról: „Na, fiam, hogyan is szól Pitagorasz tétele?” Összeszedtem magam és elmondtam. Erre a püspök: „Ez mind nagyon szép, mind nagyon jó, de csak akkor veszlek föl, ha letetted az érettségit.” Még nyáron pótvizsgáztam a piaristáknál, s a többi kispaphoz képest néhány nap késéssel vonultam be Szegedre, az egyházmegyeközi szemináriumba.
– Nagy volt az ellentét az otthoni élet és a szeminárium között?
– Szigorú napirend volt, mindennap ötkor keltünk, fél tízkor volt a takarodó, és csak egy év múlva mehettünk haza. Nehéz volt belerázódni a szeminárium életébe, de az első vizsgákon kiderült, hogy ez az én világom, és végig, öt éven át jeles tanuló voltam. 1961-ben szeretett Shvoy püspök atyám áldozópappá szentelt a székesfehérvári bazilikában. Az újmisémet Pomázon tartottam a Szent István király plébániatemplomban, ugyanitt ünnepeltem ezüstmisémet is szeretteim körében, és remélem, hogy 2011-ben a pomázi templomban aranymisével adhatok majd hálát, végül onnan kísérjenek utolsó utamra is.
– A hatvanas években a papi élet sem lehetett könnyű.
– Különösen Csepel belvárosában, ahová első kihelyezésem szólt. Négy évig szolgálhattam ezen a nehéz helyen. Nem volt plébániánk, mert Rákosiék elvették a régit, és egy hatalmas bérházat építtettek a helyén. A sínek mellett, a csőgyár nagykalapácsával szemben kaptunk egy nyomorúságos kis házat. Éjjel még az ablakunk is megzördült, amikor a nagykalapács működött. Káplántársammal már hat óra előtt átmentünk a templomba, mert azok a gyári munkások, akik korai műszakra jártak dolgozni, hosszú sorban jöttek áldozni mindennap. A templomból egyenesen a gyárkapuhoz siettek, ahol Lenin hatalmas szobra állt egy rossz hírű ház helyén.
– Milyen volt a hitélet ebben a környezetben?
– Sokat dolgoztunk, mert rengeteg keresztelő, esküvő és temetés volt, nagyon sokat kellett gyóntatni is. Nemcsak a munkások, hanem a sasadi kertészet dolgozói is hozzánk jártak. Ott tanultam meg az egyházjog különleges kázusait, ott hallottam először számtalan bűnről. Még Noldin rendkívül aprólékos morális tankönyvében sem említett olyan dolgokat, mint amilyenek Csepelen vetődtek fel. De csodálatos élmény volt megtapasztalni a gyári munkásság hitéletét. A gyóntatószékem melletti kápolnában volt egy hatalmas, életnagyságú feszület, II. Ferdinánd keresztjének kinagyított változata. Ezen Krisztus mindkét karját vízszintesen tárja ki, jelezve, hogy mindenkit megváltott. A csepeli feszület valóban a katolikus típus, amely az üdvösség egyetemes jellegét a művészet formanyelvén fogalmazza meg. A legutóbbi háború alatt a Krisztus-fej megrongálódott, kitárt jobbja megszenesedett, ezért a megpörkölődött remek barokk fafaragványt a nép „pörkölt” Krisztusnak is nevezte. Szerencsére a restaurálások során meghagyták rajta a világégés gyötrelmeit érzékeltető nyomot, amely azóta is annyi Krisztushoz hűséges pap és hívő osztályrésze. A gyóntatószék üvegén át láttam, amint a gyári munkások egyenként letérdeltek imádkozni, hogy ebből merítsenek erőt kemény nyolcórás műszakjukhoz.
– Ezek szerint a hatvanas években még elevenen élt a gyári munkásokban a hit, amelyet valószínűleg faluról hoztak magukkal.
– Ez igaz, de meg kell mondani, hogy a belvárosi plébánia még két egyházközséget adminisztrált, a kertvárosit és a szabótelepit. A Kertváros eredetileg a bencéseké, a Szabótelep pedig a lazarista szerzeteseké volt. A régi csepeli családok között mélyen hívő emberek éltek, különösen a sváb és a rác – illír – telepesek leszármazottai.
– Ilyen sok lelkipásztori feladat mellett maradt ideje keresztény ikonográfiával foglalkozni?
– Fiatalon bekerültem a székesfehérvári egyházmegye történeti, művészeti és liturgikus bizottságába. Kezdetben a fehérvári sematizmusok számára az egyházközségek művészeti emlékeit és patrocíniumait állítottam össze. A fiatal pap érdeklődése megnyerte az idősebb kutatók tetszését is. Biztattak, felkaroltak, erősítették önbizalmamat.
– Akkor ennek az érdeklődésnek egyenes következménye volt az ELTE művészettörténeti szakának elvégzése.
– Először 1977-ben nyílt lehetőség arra, hogy sikeres fölvételi vizsga után egyetemre küldjenek néhány lelkészt a katolikus, református, evangélikus és zsidó egyházak, hogy ezáltal diplomát és főként szakértelmet szerezzenek a művészettörténet területén. Ennek az volt a célja, hogy a birtokukban lévő értékeket kezelni tudják. Nyolcvanegyben kaptam diplomát, és öt évvel később bölcsészdoktorrá avattak.
– Mi volt a témája?
– A XVII. és XVIII. századi katolikus grafika és kolostori kézi munkával díszített festmények feldolgozása, amelyet 1984 karácsonyára Barokk szentképek Magyarországon címmel a Corvina Kiadó jelentetett meg.
– Nem volt körülményes pap szerzőként megjelenni 1984-ben?
– A könyv összeállítása során, amelynek szerkesztője Varga Zsuzsa volt, sok nehézségem támadt, mivel 1980 körül a politikai rendőrség piszkálni kezdett. Ez azután történt, hogy egy IBUSZ-utazáson vettem részt Rómában. Megkerestek a titkosrendőrök, hogy mondjam el, kivel találkoztam, kikkel beszéltem kint. Eleinte nem jöttem rá, hogy mit akarnak tőlem. De amikor egy alkalommal más néven mutatkozott be a rendőr, mint korábban, gyanút fogtam. Akkoriban adtam le a kéziratot, a szerkesztőm azon csodálkozott, hogy a képleírásaim minőségileg egyenetlenek. Nem mondhattam meg, hogy akkor zaklattak éppen a rendőrök. Egyébként nagyon ravasz módon akartak a közelembe férkőzni, az egyik nyomozó százados például Szentírást kért tőlem, mielőtt egyházi kérdésekben akarta megtudni a véleményemet. Vettem hát neki egy Bibliát, és megmondtam, hogy egyházi ügyekről nem vagyok hajlandó nyilatkozni, ha kíváncsiak valamire, kérdezzék meg a püspökömet. A százados ekkor könyörgőre fogta a dolgot, táviratot küldött, hogy a főnöke eredményt vár tőle, mondjak valamit.
– Érzelmi zsarolás.
– Még azt is felhozták, hogy nekik már rengeteg költségük volt velem, kijártak hozzám, és ezt nem hagyhatják ennyiben. Mondtam, hogy nagyon sajnálom. Egy időre leszálltak rólam, de 1981-ben kaptam egy levelet a kálozi plébániára, hogy menjek be a fehérvári rendőrkapitányságra, az úgynevezett Szabó-palotába. Június 11-e volt, előtte az édesanyám neve napja, akit tájékoztattam sorozatos zaklatásomról, s az ő bölcs szava visszhangzott bennem: „Zolikám, te elsősorban pap vagy, másodszor művészettörténész, harmadszor pedig nem vagy spicli!” Ugyanis a mi családunkban soha senki nem volt áruló, sőt anyai és apai őseim az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején bátran kiálltak független magyarságuk mellett. Magamhoz vettem kedvenc ereklyéimet, családi képeimet, a szemináriumi templom sok sebből vérző, életnagyságú feszülete elé térdepeltem, és nagy lélegzettel vettem erőt, s úgy mentem be a rendőrkapitányságra. Ezúttal súlyos rágalmakat szórt rám a százados elvtárs, így akart közreműködésre bírni, de támadásait sikeresen ellenük fordítottam, mivel felismertem a rágalmazót. A felelet csak ennyi volt: „majd lereagáljuk az ÁEH-ban”, vagyis az Állami Egyházügyi Hivatalban. Aggódtam, hogy meggátolják a könyvem megjelenését, de a kéziratot rátettem a kálozi templom oltárára azzal a tudattal, hogy inkább ne legyen könyv, mint ezekkel együttműködés.
– Ilyen körülmények között a rendszerváltás nagy megkönnyebbülést jelenthetett.
– Ilyen tekintetben biztosan. De más téren is változást hozott: lehetőség nyílott arra, hogy egyházi ember is taníthasson magyar felsőoktatási intézményben. Entz Géza nyugdíjazása után meghívott a Magyar Képzőművészeti Főiskola vezetősége, hogy a keresztény ikonográfiát én oktassam. Azóta is, 1989-től restaurátorok, festők, szobrászok, grafikusok hetente hallgatják előadásaimat, a húsz és harminc év körüli fiatalok érdeklődve szívják magukba a művészet prizmáján az evangélium, a hagiográfia, az egyháztörténet üzenetét, s év végi vizsgáikon örömmel adnak számot két félévi munkájukról. Tulajdonképpen a tanítás is pasztoráció. Rólam mindenki tudja, hogy katolikus pap vagyok, de én természetesen nem ismerem a hallgatóimat, nem tudom, milyen szándékkal vették fel óráimat. Az elmúlt évben is 78-at vizsgáztattam.
– Milyen a hallgatók felkészültsége? Igaz, hogy drámaian csökkennek az alapvető, tulajdonképpen általános műveltséghez tartozó ismeretek?
– Sajnos sokan a legalapvetőbb dolgokkal sincsenek tisztában, mások viszont rendkívül tájékozottak. Nagyon egyenlőtlen a hallgatók felkészültsége, hiszen meghatározó korábbi iskolájuk színvonala és főként az otthoni minta. Úgy látom, a család szerepe döntő. Az ott elsajátított viselkedésminta és tudás egész életre meghatározó lesz.
– Nagy örömet jelenthet tanítani, de nyilván a tudás publikációkon keresztül történő átadása éppolyan fontos…
– Állandóan dolgozom, előadásokat, tanulmányokat és könyvet írok. Az elmúlt évek legnagyobb öröme és eredménye a Balassi Kiadónál 2003-ban Ikonográfia – kultusztörténet, Képes tanulmányok címmel megjelent tanulmánykötetem, amelyben negyvenhárom válogatott írásom Ádámtól és Évától halálunk órájáig foglalja össze kutatásaimat 510 színes és fekete-fehér, többségében addig publikálatlan illusztrációval. A rangos bemutatót a budavári Litea könyvszalonban Galavics Géza akadémikus tartotta. Munkásságom Európa igazi értékei mellett foglal állást, amelyek a görög kultúra szépségén, a keresztény kultusz jóságán és a római jog igazságosságán alapszanak.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
