Eger a polgári erők győzelmével nemcsak az önkormányzati választások után váltott arculatot, hanem mintha az emberek lelkében, szellemében is változás következett volna be, szabadabb légáramlás tört volna be az életükbe. A papok városát már nem nevezhetjük „Kis-Moszkvának”, amit erre a városra is ráragasztottak a Kádár-rendszerben, s aminek tartalma a közelmúltig érződött, mert az egriek ma már szabadabban merik kifejteni gondolataikat. Ezt bizonyította tegnapelőtt a meghitt, bensőséges könyvbemutató Egerben, a Hotel Szent Istvánban, ahol zsúfolásig megtöltötték a szálló konferenciatermét az érdeklődők.
A nyolcvanhat éves Flaskay Mihály bognármester évekig gyűjtötte élményeit, amíg papírra vetette gondolatait. Saját sorsán keresztül azt a küzdelmes és megszenvedett életutat, valamint cselekvő hazaszeretetet rajzolta meg, amely tanulságul szolgálhat az ifjabb nemzedéknek. Az Amikor vádoltam az Istent című dokumentumkönyvét nemcsak a magyar fiatalságnak, gyermekeinek, öt fiának és lányának ajánlotta, hanem az ártatlanul halálraítéltek hozzátartozóinak, sokat szenvedett, túlélő börtöntársainak is.
Jó volt ott, a megtelt teremben szorosan együtt ülni, figyelni az előadást az egriekkel, az idősekkel, a középkorúakkal és azzal a sok fiatallal, akik nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit alkotott, mit mond könyvével Mihály bácsi. Éppen egy fiatal leány fogalmazta meg a közönség előtt, hogy hála Istennek, Eger jóakaratú polgárai nem engedik meg, hogy ugyanolyan kordont, válaszfalat húzzanak az emberek közé, mint ahogyan ez történik napjainkban a Parlament előtti Kossuth téren.
A könyvbemutató estjének fénypontja valóban az volt, amikor a hallgatóság közvetlenül befogadhatta a dokumentumkönyv dramatizált változatát. Egy lelkes helybeli színművész, Szíki Károly színpadra alkalmazta a visszaemlékezést, és azt két társával, Patkós Attilával és Faludyné Molnár Gabriellával művészi módon előadta.
Flaskay Mihály, a kommunizmus sok tízezer áldozatának egyike ártatlanul szenvedett az ávósok börtönében. Mint írja könyvében: „…A vállalatom párttitkára egy munkakerülő suszter volt, akinek rögeszméjéhez tartozott az ellenségkeresés. Műveletlenségénél csak a rosszindulata volt nagyobb. Nehezen viseltem el gyakori jelenlétét. Feszült állapotomban kizavartam a műhelyből…” Az ilyesfajta magatartásnak persze következménye lett, mert 1953 novemberében az ávósok letartóztatták, és Egerből a Gyorskocsi utcai börtönbe vitték. Az Amikor vádoltam az Istent című könyv több fejezetben is foglalkozik a szerző börtönélményeivel és azzal, hogy mi volt egy keresztény magyar értelmiségi sorsa a kommunista diktatúrában. Flaskay Mihály, az olvasott iparosember a Gyorskocsi utcai közös zárkában ismerkedett meg Dzsida László bányamérnökkel, Dsida Jenőnek, az erdélyi irodalom kiemelkedő költőjének az unokatestvérével. A bányamérnök azután került börtönbe, hogy a rózsaszentmártoni szénre alapozva felépítette a lőrinci erőművet. Ez volt Európa első olyan bányája, a Petőfi bánya, amelyben nem volt csille. A két politikai elítélt a gyűjtőfogházban életre szóló barátságot kötött, mert egymásban elsősorban az embert és a műveltséget tisztelték.
Úgy látszik, a férfibarátságok a fiúkra hagyományozódnak. A könyvbemutató estjén a volt rabtárs fia is ott volt, Dzsida László, aki barátságot kötött Flaskay Istvánnal, Mihály bácsi fiával, a Hotel Szent István tulajdonosával, aki ezzel a rendezvénnyel akart tisztelegni édesapja, Eger megbecsült polgára előtt. Dzsida László apjától hallotta, hogy a könyv írója különleges ember, mert a legnehezebb időszakban is mindig másokra gondolt, más rabtársainak segített. A visszaemlékező dokumentumirodalom értékes darabja ez a könyv, mert Rákosiék börtönében Flaskay Mihály olyan személyiségekkel találkozott, akiknek a magyar történelemben komoly szerepük volt. Így zárkatársa volt Adorján József egykori gyöngyösi kisgazdapárti képviselő, aki a parlamentben az Ortutay-féle fakultatív hitoktatási törvényjavaslat ellen mert szavazni. Persze később kiderült, hogy hiába. A népi írókat támogató báró Hatvany Lajos fia, Hatvany József is börtöntársa volt, aki aztán a recski haláltáborból való híres szökés megszervezőjeként vált ismertté. Flaskay megemlékezik Szügyi Zoltán tábornokról, a hazai ejtőernyős fegyvernem megalapítójáról, aki a második világháborúban a Szent László hadosztály parancsnoka volt. Tíz évet ült, de még a rendszerváltozás után sem rehabilitálták.
Börtönévek, internálás és végül a várva várt szabadulás 1956-ban. Hosszú ideig Flaskay Mihály nem tudott munkát vállalni Egerben, a bognármesterséget nem adta fel, de szabadalmai révén a könnyű épületelem készítésében vált ismertté. Könyvét végig áthatja egyfajta nemes patriotizmus, hazaszeretet. A háborúval, a felvidéki, erdélyi, délvidéki területek elvesztésével mint katona, Flaskay Mihály úgy érezte, hogy elveszett benne a magyar feltámadás reménye. Ekkor rendült meg benne az isteni igazságba vetett hit. Viszont feleségétől a hat gyermeke születése olyan ajándék volt számára, amely visszahozta benne ismét a hitet. A sok érdeklődőtől meghatódó idős ember a haza, a nemzet iránti szeretet fontosságáról ezt mondta azon az estén: „…az országunkat áthatja az anyagelvűség, és egyre kevesebbet törődünk közvetlen környezetünkkel, hazánk megmaradásával. Az ateizmust tartom az emberiség és a magyarság legnagyobb ellenségének. Az ateizmussal megszűnik az emberek haza iránti felelőssége. Éppen ezért a hit és a tiszta nacionalizmus jelentheti a nemzet megtartóerejét” – fejtette ki Flaskay Mihály.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
