A müncheni fórum hosszú évek óta a világ biztonságpolitikai szakértőinek jelenleg talán legszínvonalasabb biztonságpolitikai találkozóhelye, ahol minden évben új hangsúlyok kerülnek elő. A néhány nappal ezelőtti találkozó legfőbb újdonsága az volt, hogy többen megkérdőjelezték az Egyesült Államok egyeduralkodó szerepét. Legélesebben ezt az orosz vezetés vetette fel, megkérdezett szakértőink szerint ebből persze egyáltalán nem következik, hogy a konfrontáció korszaka jön el a világpolitikában. Mint azonban Nógrádi György fogalmaz, George W. Bush amerikai elnök elmúlt hatéves politikája olyan sok kérdőjelet vetett fel, ami a világ vezető politikusainak többsége számára elfogadhatatlan.
– Ez a világ továbbra is egypólusú, az Egyesült Államoknak néhány éven belül valós kihívója nincs. Amerika azonban a mai vezetésével nem tudja kihasználni azt a lehetőséget, amit azzal kapott, hogy a Szovjetunió szétesése után egyedüli szuperhatalom maradt. Az Egyesült Államok számára ma a legnagyobb kihívást általában véve a nemzetközi terrorizmus, államként pedig a Kínai Népköztársaság jelenti. Kína ugyanis gőzerővel megy előre, ma már Ázsia vezető hatalma, az elmúlt napokban például a koreai kérdésben döntően érvényesíteni tudta akaratát, ma azonban még nem globális kihívója az Egyesült Államoknak. Lehet, hogy az lesz hosszú évek múlva, de belátható ideig Amerika egyedül marad a porondon – véli Nógrádi György.
Egy ország súlyát a szakirodalom szerint alapvetően meghatározza a terület nagysága, a forrásokhoz való hozzájutás, a szuverenitás és a mobilizáló ideológia. Bár a helye manapság valamelyest leértékelődött, ezek alapján az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalom. Ezt az egyeduralmat Amerika gazdasági, politikai, pénzügyi hatalma, a dollárdiplomácia, az elkövetett hibák ellenére is kiválóan működő hírszerzése, és nem utolsósorban egyedülálló katonai ereje támasztja alá. A katonai költségvetéseket nézve különösen megdöbbentő a számsor. Az Egyesült Államok 478, Kína 41, Japán 42, Franciaország 46, Németország 33, Olaszország 27, Anglia 48, Szaúd-Arábia 25, Izrael közel 10, Törökország 9, Oroszország pedig 32,5 milliárd dollárt költ katonai kiadásokra. A képet árnyalja, hogy a szereplők oldalán az államok mellé felnőttek a nemzetközi szervezetek, vagy gazdasági erejükkel, érdekérvényesítő képességükkel a multik, és a transznacionális, regionális együttműködések, mint amilyen az európai integráció is. Ha előre nézünk, egyre fontosabb lesz egy-egy ország súlyának meghatározásakor a demográfiai tényező is. A szereplők tehát nem mindenhatók, egyszer például minden hatalom szembesül működésének a határaival, korlátaival, ráadásul ezen az oldalon van egy bővülés – hívja fel a figyelmet Gazdag Ferenc –, amit a rendszer abszolút nem követett.
– A pillanatnyi rendszer katonai oldalról nézve unipoláris – van ugyanis benne egy szereplő, amelyiknek a képességei többszörösen felülmúlja a többiét –, más dimenzióban azonban ennél azért árnyaltabb a helyzet. Egy katonai akciónak ugyanis korlátai vannak, ezt az utóbbi évek konfliktusai nagyon pontosan mutatják – húzza alá Gazdag Ferenc. – A klasszikus mondást idézve – jegyzi meg –, a szuronyokkal rengeteg dolgot el lehet intézni, egyvalamit azonban nem lehet, ülni rajtuk. Legutóbbi két háborújában ezt az Egyesült Államok is megtapasztalhatta, az ellenfelet ugyanis legyőzte, a fő problémát azonban nem tudta megoldani. Alapvetően azért, mert az általa kínált ideológia, a demokrácia terjesztése az adott társadalmak számára értelmezhetetlen volt – árnyalja a képet Gazdag Ferenc.
Jelenleg tehát az Egyesült Államoknak van a legnagyobb lehetősége és képessége arra, hogy az érdekeit érvényesítse. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez mindig teljes mértékben sikerül is. Jó példa erre Afganisztán és Irak.
– Katonai értelemben nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető az Egyesült Államok fölénye, sőt ez a fölény egész határozottan növekszik, Európa és Amerika katonai képességei között ugyanis tovább nyílik a technológiai olló – állítja Tálas Péter. – Komoly változás azonban – teszi hozzá –, hogy az Egyesült Államok az erő alkalmazása és az erővel való fenyegetés politikája kapcsán nagyon sokszor egyedül marad, és figyelembe kell vennie más országok adottságait. Így mondjuk Korea vagy Irak kapcsán Kína, illetve Irán közelségét. Vannak tehát olyan területek, ahol a regionális nagyhatalmak biztonságpolitikai kompetenciája korlátozza az amerikai lehetőségeket – fogalmaz Tálas Péter.
A szakértők egybehangzó véleménye szerint Kínának van a legtöbb esélye arra, hogy egy új pólussá nője ki magát. Megjelentek a globális porondon más hatalmak is, így India, Oroszország vagy Brazília, ezen kívül ott van még az Európai Unió. Mindez azonban aligha jelent komoly erőátcsoportosítást. Vegyük például Oroszországot, amely az elmúlt évben már a világ legnagyobb fegyverexportálója lett, közben az energiaárak segítségével gazdaságilag stabilizálódott, mégsem világ-, csupán a helyét kereső, önmagát újrafogalmazó regionális hatalom. Mint Nógrádi fogalmaz, másfél évtizede leírták, ám most elkezdett visszajönni. Attól még nagyon messze van, hogy szuperhatalom legyen, de attól a mélyponttól is, ahol 10-12 évvel ezelőtt volt. Képtelen külön pólust alkotni az Európai Unió is.
– Az EU jelenleg regionális nagyhatalom, még olykor az sem, katonai képességeinek gyengesége és az egységes politikai fellépés hiánya alapvetően gátolja abban, hogy globális nagyhatalommá, az Egyesült Államok lépéseit komoly mértékben módosítani tudó tényezővé váljon. Ennek megfelelően az EU globális színtéren alapvetően diplomáciával, gazdasági eszközökkel, segélypolitikával vagy a válságkezelés felvállalásával jelenhet meg. Ezen eszközöket megfelelően alkalmazva néhány ponton sikeres lehet, ahol viszont az erőpolitikának van domináns szerepe, ott jelenleg behozhatatlan a hátránya. Így manapság ugyanúgy csak regionális értelemben vett pólus, mint Oroszország és Kína – fest szomorú képet az unió helyéről Tálas Péter.
Az ellensúlyok nélküli berendezkedés valós veszélyeket hordoz magában, s az átalakuló, a Szovjetunió felbomlása utáni egypólusúvá vált világrendnek egyre kevésbé felel meg az új viszonyokhoz csak döcögve alkalmazkodó nemzetközi intézményrendszer.
– Az ENSZ hosszú évek óta nem tudja betölteni azt a szerepét, amiért létrehozták. A NATO minél több állammal működik, annál több kérdőjel merül fel a tevékenységében. Az Európa Unió a mostani bővítések után a működési képessége határán van. Valakinek ezt a világpolitikát koordinálnia kellene. Az alapvető probléma az, hogy sem egy nemzetközi szervezet, az ENSZ, sem a világ mai egyetlen szuperhatalma, az Egyesült Államok nem képes erre, ezért a problémákat sem tudják kezelni. S mivel a rendszer ma a konfliktusok kezelését az esetek egyre nagyobb részében nem tudja megoldani, az eljövendő években a helyi háborúk száma és mélysége várhatóan növekedni fog. Európa ettől elszokott, de tudomásul kell venni, hogy az úgynevezett nagy történelmi és kulturális törésvonalakon a helyzet belátható időn belül nem stabilizálódik. Ilyen ma a Közel-Kelet, a Közép-Kelet, a Kaukázus, vagy közvetlen szomszédságunkban a Balkán – szögezi le Nógrádi György.
– Ez az intézményi struktúra az egypólusosságot még rosszabbul állja, mint egykor a kétpólusú világrendet, ahol mégiscsak volt valami egyensúly – egészíti ki mindezt Gazdag Ferenc, megjegyezve, valószínűleg ennek is köze van ahhoz, hogy az amerikaiak miért utálják ennyire a nemzetközi szervezeteket. – A bipoláris rend felbillenése után a hatalmi egyensúly már csak azon egyszerű oknál fogva sem tud helyreállni, mert nincsenek egyenlő méretű és képességű játékosok a rendszerben. Ebbe a struktúrába robbant bele 2001. szeptember 11., ami azzal járt, hogy a főszereplő egyre inkább nyűgnek érzi a korábban még úgy- ahogy tiszteletben tartott felállást – teszi hozzá Gazdag Ferenc.
– A kollektív bölcsességet nem pótolja az erő. Az együttműködési hajlandóság önmagában a biztonság felé visz. Így azért sem kívánatos az egy pólus, mert a többpólusosság kooperációra kényszerít. Tovább rontja a helyzetet, hogy milyen pragmatikusan tekint az erőre, s annak alkalmazására a világ egyedüli szuperhatalma, az Egyesült Államok. Ezzel szemben tény, hogy nehezebben szánja rá magát az erő alkalmazására, aki együttműködésre van kényszerítve – szögezi le Tálas Péter.
S hogy miért döbbent meg akkor az orosz elnök szavait hallva mégis a világsajtó? Nógrádi György szerint elsősorban azért, mert 2001. szeptember 11. után Vlagyimir Putyin volt az első, aki az Egyesült Államok mögé állt, hírszerzési információkat, katonai bázisokat engedtetett át Közép-Ázsiában az amerikaiaknak. Mindez sokaknak tetszett, míg az már kevésbé, ha ugyanez a Putyin megerősödve immár az orosz érdekek képviseletében lép fel, nem egy esetben hangsúlyozva, hogy az amerikai politika Moszkvából megítélve milyen stratégiai hibákat követ el.
Tálas Péter mindehhez hozzáteszi, hogy a világ mindig arról és úgy beszél, ahogy számára a sajtó legbefolyásosabb része tematizálja a kérdést. Az amerikai újságok pedig most nyilvánvalóan az amerikai nemzeti érdekek felől vizsgálják Putyin beszédét, míg az energiaproblémáira érzékeny nyugat-európai sajtóban egy ideje már eleve jól kivehető félelem érződik Oroszország kapcsán. Európa nyugati fele nagyon nehezen viseli nyilvánvalóvá vált kiszolgáltatottságát, s ez az érzés akarva-akaratlanul érződik a Münchenben elhangzottak interpretálásában is. Putyin – hívja fel a figyelmet Tálas – egy konferenciához illően viszonylag nyíltan fogalmazott ugyan, különleges dolgokat azonban nem mondott. Mert mit is állított? Azt, hogy a nemzetközi problémák megoldásában egyre inkább előtérbe kerül az erő alkalmazása, illetve az erre utaló fenyegetés. Ha megnézzük, hogy e konfliktusokban kik voltak a főszereplők, akkor bizony az Egyesült Államokat mindig ott találjuk. E fellépések egy részének legitimitása pedig nemzetközi felhatalmazás nélkül nemcsak Oroszország, hanem számos uniós tagország szemében is megkérdőjelezhető volt. Aztán, ha megnézzük a két ország katonai költségvetése közötti hatalmas különbséget, akkor elvethetjük azt a tézist, hogy Oroszország részéről új fegyverkezési versenyről lehetne szó. A harmadik nagyon fontos dolog – amit a szakértő szerint figyelembe kell venni –, hogy Oroszországot megalapozottan zavarja az új amerikai rakétavédelmi rendszer egy-egy elemének Cseh-, illetve Lengyelországba tervezett telepítése. Moszkva ezt joggal élheti meg fenyegetésként.
Gazdag Ferenc szerint sincs abban semmi különös, ha egy ország a rendelkezésére álló eszközökkel megpróbálja a saját érdekeit érvényesíteni. Mint ahogy az is természetes, ha valaki az erősebbek értésére próbálja adni, hogy érdekei sérülnek. Putyin most ezt tette. Ennek megértéséhez elég elolvasni Zbigniew Brzezinski másfél évtizeddel ezelőtt írt könyvét, A nagy sakkjátszmát, aki már akkor kifejtette az Egyesült Államok kívánatos stratégiáját. Ma ezek legalább részbeni megvalósulásaként látjuk, hogy Oroszország lassan már körbe van rakva amerikai támaszpontokkal, ráadásul Moszkvát erősen korlátozzák az erőforrásokhoz való hozzáférésben. Így aztán logikus, hogy a Kreml felemeli a hangját, ha kap valami pluszforrást. Jelen esetben az energiaárak alakulása ezt jelenti, s nyilván a legkönynyebb arra a pontra rámutatni, ahol a legnagyobb kudarc érte (Közel-Kelet) az érdekeit sértő szuperhatalmat. A Putyin által mondottakban Gazdag Ferenc szerint tehát semmi meglepő nincs.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
