Jövőre tölti a nyolcvanat. A hajdani halász egész életében természetszerető ember volt, erről egy 1984-ben kelt igazolvány is tanúskodik, amely szerint Farkas István a Társadalmi Természetvédelmi Szolgálat tagja. Állítólag ő tanítgatta mostani „riválisát”, Somodi Istvánt is, aki a Kiskunsági Nemzeti Park Mártélyi Tájvédelmi Körzetének a felelőse.
A vita tárgya az 1932-ben épült körtvélyesi révház. A ház vakolata ma már omladozik. A szobák a gyakori szellőztetés ellenére nyirkosak, dohosak. Igaz, maga az épület erős, alapja mélyen nyúlik a földbe. Bírja is a gyakori árvizet, néha két méter magasan áll a víz a szobákban. Farkas Istvánnak és feleségének magát az életet jelenti ez a tér a ház mögött néhány méterre a szeszélyes Tiszával.
– Ha tehetjük, mindennap kijövünk. Érzik a szagát? – kérdezi behunyt szemmel az idős halász, amikor hátramegyünk. A vízparton állva megértem, miért szeretett bele a házba. A házba, amelybe egy vagyont öltek, és amely, most úgy tűnik, mégsem az övék.
Ha nem a tanyán vannak, akkor a hódmezővásárhelyi 37 négyzetméteres bérlakásban laknak, amelyet az önkormányzat az 1999-es árvíz után bocsátott rendelkezésükre. Akkor két méter hatvan centi volt a víz a körtvélyesi tanya szobáiban.
– Árvíz idején egyáltalán nem folyik le a víz. Inkább tisztítaniuk kellene a területet, és nem háborgatni bennünket – méltatlankodik Farkas István. – Pedig volt Somodi Istvánnak is egy tanyája a mártélyi holtágnál, nagyobb is, mint ez, csak nem volt benne víz. Egy baráti körbe tartoztunk, míg nem kezdtem el én is gyerekeket üdültetni, akkor riválisok lettünk.
Bár sikerült elérnünk telefonon Somodi Istvánt, elzárkózott a beszélgetéstől. Maga helyett Kardos Máriát, a nemzeti park jogászát ajánlotta. Kardos Mária Kecskeméten a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának egyik irodájában fogad. Bár nem szívesen beszél egy éppen folyamatban lévő perről, mégis megteszi. Így az ő, Farkas István és felesége, Égető Ilona elbeszéléséből bontakozik ki előttem a történet, amely egy figyelmeztetéssel kezdődött.
A vásárhelyi önkormányzat 1991-ben felszólította a Tisza Halászati Szövetkezetet, hogy kezdjen valamit a kezelésében álló körtvélyesi révházzal. Abban az időben Farkas István a halászati szövetkezet vezetőségébe tartozott. A vezetők gondolkodni kezdtek, mi legyen az 1832-ben épült ingatlannal, amelyben a hetvenes árvíz óta nem lakott senki. Az nem jutott eszükbe, hogy megfellebbezzék az önkormányzati felszólítást, amely valószínűleg jogtalan volt. Hiszen általában nem a kezelő feladata az ingatlan rendbehozatala, hanem a tulajdonosé, jelen esetben a magyar államé. Ehelyett Farkas István felállt, és azt mondta: „Otthon megbeszéltük a dolgot a feleségemmel. Jó lenne nekünk ez a gyönyörű hely, mert itt lehet horgászni is. Vállaljuk, kiköltözünk.”
Nem biztos, hogy jól megbeszélték.
– Farkas István érzelmi indíttatásból, jóhiszeműen kötötte a szerződést, no meg azzal a titkos reménnyel, hogy majd vendégeket fogad a tanyán – véli Kardos Mária, a Kiskunsági Nemzeti Park jogásza az 1991-ben megkötött használati szerződésről. – De ez a vágy nem tükröződik ebben a szerződésben, csak az, hogy az ott lakás fejében megjavíttatja a tetőt és minden egyebet, amit kell, hogy az épület használható legyen.
Ha egy esküvő érzelmi indíttatásnak számít, akkor igaza van Kardos Máriának. 1958-ban Farkas István édesapja, aki maga is halászember volt, kapta meg szolgálati lakásául a körtvélyesi tanyát, ahová még abban az évben „megszöktette” az akkor húszéves fiú Égető Ilonát. A szöktetés Ilona szülei miatt esett meg, de Ilona nagyanyja áldását adta rá.
– Öreg vagyok már, de esküvőt biciklin még nem láttam – mondta akkor a nagymama. Hát akkor látott nemcsak ő, hanem az egész vásárhelyi tanyavilág. Három évig laktak akkor a körtvélyesi gátőrházban, ahová Farkas Istvánt 1991-ben visszahúzta a szíve.
Megkapta hát a tanyát. Először tíz évre, utána harmincra. Az megint más kérdés, hogy továbbadhatta volna-e használati jogát a Tisza Halászati Szövetkezet mint használó. Sem a földhivatalnál, sem a szövetkezetnél nincs meg ugyanis az a szerződés, amelyben rögzítették, hogy egyáltalán rendelkezik ilyennel a szövetkezet. A tulajdoni lapon mindössze az szerepel, hogy a tanya 1963-ban földrendezés jogcímén került a magyar állam tulajdonába, és használó a Tisza Halászati Szövetkezet.
– Gyönyörűen rendbe hoztuk az építményt – mondja Farkas István. – Hamarosan rájöttünk, valamiből meg is kellene élnünk. Ekkor jutott eszünkbe az üdültetés. Elmentünk a vejemmel Somodi Istvánhoz, a tájvédelmi körzet felelőséhez, hogy lássuk, mit gondol arról, ha nyitnánk egy kis üzletet. Azt mondta, nincs akadálya, nem is lesz. Erről feljegyzés nincs, de a bíróságon bevallotta. A ház felújítása után létrehoztunk egy vállalkozást. A vállalkozási iroda vezetőjének is tetszett az ötlet. Megkaptuk a szükséges engedélyeket, az ÁNTSZ és a tűzoltóság is hozzájárult a működésünkhöz. Kilencvenháromban fogadtunk először gyerekeket.
Erre Kardos Mária másképp emlékszik:
– Farkas István titkos vágya falakba ütközött. Arra kérte a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságát 1993-ban, hogy engedélyezze gyerekek táborozását a tanyán. Ehhez a park igazgatósága nem járult hozzá, mert szerintünk úgy kell megőrizni a területeket, hogy a természetvédelem érdekeit szolgálják. De végül felépültek a mosdók, amelyekre fennmaradási engedélyt kért Farkas István, amit végül meg is kapott. Aztán működési engedélyt kért a büfére, azt is megkapta.
Hét évig nem volt fennakadás. A tulajdoni lapról kiderül, hogy 2000-ben a Kincstári Vagyoni Igazgatóság lett a tanya vagyonkezelője. A jogszabály erejénél fogva a magyar állam tulajdonában lévő védett természeti területet a kincstár tovább kell hogy adja az illetékes nemzeti parknak. Így lett a körtvélyesi tanya vagyonkezelője 2001 februárjában a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága. Vagyis már nemcsak mint szakhatóság volt felelős a tanyáért, hanem mint tulajdonos is.
– 2001 augusztusában idejött Somodi István és Kardos Mária, hogy mivel az államkincstár nekik adta a kezelési jogot, ők mint „tulajdonosok” irodát szeretnének nyitni a Kiskunsági Nemzeti Parknak – meséli Farkas István.
– Pista bácsi tanította be mindenre Somát – vág közbe Égető Ilona.
– De hát ott van Mártélyon gyönyörű szép tájvédelmi környezetben a lakás, az nem jó irodának?, kérdeztem. Ők itt szeretnék. „Ne haragudjanak, de nekem minden helyiség kell. Bár tudják, mit?” – szólaltam meg kicsit később, amikor átgondoltam a dolgot. „Váltsák meg!” Én hét-nyolc millióra gondoltam. Ők ezt sokallták. Nem lett belőle semmi.
Kardos Mária is úgy emlékszik, 2001-ben volt kinn először a körtvélyesi tanyán Somodi Istvánnal.
– Mi ugyan kötelezettséget nem vállaltunk, de akkor felajánlottuk, hogy fizetünk valamennyi pénzt – meséli. – Az, hogy egyezséget ajánlottunk fel, azért volt, mert megsajnáltuk. Akkor érzékeltem ugyanis először, hogy Farkas István olyan szerződést kötött, amiből számára nehéz a kiút. Túl sok pénzt fektetett be az ingatlanba anélkül, hogy 1991-ben, a szerződéskötés előtt beszerezte volna az elvi engedélyeket.
Mária javasolta, induljanak tiszta lappal. Addigra már kollégái is kimentek, és felmérték, mennyit ér az ingatlan. Négymillióra becsülték. Farkas István többet kért, amit azonban nem akartak megfizetni, így később már elzárkóztak az egyezség elől.
– Akkor merült fel mint megoldási lehetőség az is – folytatja a jogász –, hogy Farkas Istvánnal és feleségével, illetve a halászati szövetkezettel együttműködve alakítsuk át a régi szerződést tisztán lakásbérleti szerződéssé, esetleg Somodi István áttenné az irodát Körtvélyesre, vagy egy kis bemutatóhelyet alakítanának ki, megosztva ezáltal a fenntartási terheket.
Farkasék inkább pereltek. Eddigi munkájukért tizenkétmilliót kérnek az alperesektől. Elsőrendű vádlott a magyar állam, másodrendű a Tisza Halászati Szövetkezet, harmadrendű a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága. Kardos Mária szerint a Kiskunsági Nemzeti Park egy forint megtérítésére sem köteles. Sőt. „Farkas István felperesnek a magyar állam alperes ellen jogalap nélküli gazdagodás iránt indított perében a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága kéri a perből való elbocsátását, mivel a magyar államot nem a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága képviseli, hanem a pénzügyminiszter.”
A nemzeti park képviselői szerint Farkas Istvánt a Tiszai Halászati Szövetkezettel kötött szerződése miatt érte kár.
– Úgy hiszi, sorozatosan félrevezettük és hitegettük – véli Kardos Mária. – De mivel?
Tény, hogy Fakas István sok pénzt költött a házra. Az is tény, hogy az igazgatóság képviselői 2001-ben mindössze annyit mondtak neki: ha tudja így működtetni a tanyát, akkor működjön.
– Az, hogy a jogszabályok szigorodtak időközben, nem a mi hibánk – mondja a jogász. – Különben már évek óta nem gyerekek üdültek ott, hanem horgászok és családok.
– Jöttek mindenféle változások, amelyeknek már nem tudtunk megfelelni – mondja Farkas István. A nemzeti park sem mint szakhatóság, sem mint „tulajdonos” nem járult hozzá semmihez. Így azonban az épület pusztulni kezdett az árvizek után.
– Pedig a nemzeti parkosok azt mondták, örülnek, hogy itt lakunk, mert Pista bácsi mindenre vigyáz. Ismeri a madarak járását, a tűzrakó helyeket. Nem beszélve arról, hogy hány emberéletet megmentettünk. Öt felnőttet és két gyereket! – sorolja a feleség, Égető Ilona.
Farkas Istvánnak saját magára nem sikerült ennyire vigyáznia: a tanya felújítása közben két trombózist és egy agygörcsöt kapott. 2002 májusában aztán visszaadta a vállalkozását. Nyugdíja negyvenkétezer forint, a feleségéé huszonkilencezer. Lakásuk a kiutalt hódmezővásárhelyi bérleményen kívül nincs.
– Bízunk a jogban – jelenti ki az öreg halász a körtvélyesi, a szakértők szerint ma már alig több, mint kétmilliót érő, víz ölelte tanya udvarán.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
