Blöff

K U L T Ú R S O K K

Egyetemi éveik alatt e honban néha nagy elmék is eltévelyedtek már, mikor ideig-óráig bűvkörébe vonta őket a fajelmélet felszabadító erejű egyszerűsége. Felszabadító erejű, mert rendszerbe foglalja azt, amit általában természeténél fogva nem lehet rendszerbe foglalni, legfeljebb megérteni vagy csak sejteni káosszerű működését – még akkor is, ha ebben a káoszban szintén van rendszer.
Lehet, hogy csak vér szerinti degeneráltságomat mutatja, illetve azt, hogy sosem voltam nagy elme, de engem már sihederkoromban sem varázsolt el egy pillanatra sem mindennek a romantikája (romantika, amenynyiben ez a genetikai bíbelődés nem jár politikai következményekkel). Tudom, a baj elsősorban bennem keresendő, hiszen már az egésznek a logikáját sem értettem soha: oly gyakran találkozni vérvonalukra büszke, ámde felettébb egyszerű polgártársakkal, hogy sehogy sem jutok el az elmélet konklúziójáig – valami közvetlen tapasztalás mindig megakadályozza bennem az eszme szárba szökkenését.
De talán most. Most, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kutatói előálltak genetikai vizsgálatuk eredményeivel, és ez állítólag azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok igencsak kevesen voltak az itt találtak számához képest. Erre lehet következtetni úgymond a korabeli sírokban talált csontvázakból vett DNS-minták vizsgálatából. Ezeket ugyanis, ha jól értelmezem a kutatás lényegét, össze lehet hasonlítani a szintén honfoglalás kori, de köznépi sírokban talált maradványokból származó mintákkal, valamint a mai magyarok örökítőanyagával. A végkövetkeztetés? Mivel jelentős az eltérés, azt kell hinnünk, hogy igen kis számú „igazi”, ázsiai magyar vonult fel a Kárpát-medence elfoglalására, és ennek következtében már akkor jelentős mértékben keveredett az itt élő európai népekkel, amikor politikailag dominált, vagyis uralma alá vonta e vidéket.
Mondom, nem értek az antropológiához. Amint fent jeleztem, elfogadom, hogy elmém korlátolt, megértésem lassú, felfogóképességem nehéz. Ezt előre kell bocsátanom, amikor leírom, hogy számomra megint csak hiányzik egy láncszem ebből az okfejtésből. Először is eleddig meglehetősen vegyes elképzelésem volt őseimről. Nem mindig töltött el büszkeséggel, hogy oly sok mindent elrontottak (szándékosan igyekszem kerülni a miniszterelnökünk által népszerűsített idevágó szakszót), és hogy annyi mindenben rosszul mérték fel, meddig az addig, és merre hány méter. De most csodálattal tölt el a felismerés, hogy mindössze maroknyi magyar sikeresen igája alá hajtotta az itt élő „európai” lakókat, sőt pár évtized alatt kifogástalanul megtanította őket magyarul, ami, valljuk meg, tekintve nyelvünk „európai” nyelvektől eltérő sajátosságait, nem lehetett könnyű vállalkozás. Árpád népe, sej!
Mondom, nem értek én sok mindenhez, ám kishitűségemben megátalkodva mégsem hagy nyugodni, a hirtelen jött nagy büszkeség ellenére ott lappang bennem a kétely: ez az egész szcenárió nekem, hogy úgy mondjam, életszerűtlen.
Blöff.
Természetesen nem arról van szó, hogy kétségbe vonnám a szakemberek kutatásait. Sőt laikusként kitűnő és támogatandó munkának találom, hogy a genetika tudományával is igyekeznek megismerhetővé tenni a magyarok eredetét, amely olyannyira a múlt ködébe vész, hogy az atombomba előállításán ügyködő honfitársainkat Los Alamosban egyszerűen csak „marsbélieknek” becézték amerikai kollégáik. Azt is sejtem, hogy ezzel a blöffel nem feltétlenül a tudóstársadalom örvendeztette meg a médiafogyasztó magyart, hiszen tudós ember a jelenlegi eredmények birtokában aligha állít fel ilyen nagy ívű hipotézist. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy népszerűsíteni kell a kutatást, hiszen egy ilyen genetikai vizsgálat – amelynek módszerei látványosan sokat fejlődtek az elmúlt tizenöt esztendőben – pénzigényes vállalkozás. Nem árt tehát fenntartani a köz érdeklődését iránta.
A sajtónak szánt konklúzióval ettől még továbbra is gondjaim vannak. Talán ostobaságom és szűklátókörűségem az, ami miatt felteszem a kérdést: miért nem lehet mindebből arra a következtetésre jutni, hogy ilyen kis létszámú „eredeti” magyar azért tudta meghódítani a Kárpát-medence idegenjeit, merthogy azok esetleg nem is voltak annyira idegenek? Pedig sosem volt számomra létkérdés, hogy csak ezeregyszáz éve vagy már régebb óta vagyunk itt e honban: magyarságomat akkor is ugyanúgy őrizném, ha kiderülne, nem igaz László Gyula kettőshonfoglalás-elmélete. Csak éppenséggel hiányérzetem van: miért nincsen ilyen hipotézis is a sajtóban a kutatás kapcsán? Vagy csak új nemzeti mítosz van születőben: az eredendően bukásra ítéltetett, örökös kisebbségben lévő magyar?
Akkor is úgy gondolom, senki e hazában nincs arra szorulva, hogy ehhez kösse, magyarként mihez van és mihez nincs joga a nemzetek közösségében. A leginkább az zavar a dologban, hogy egyes híradások egyoldalú megközelítésében felfedezni vélem a fajelmélet logikájának felélesztését. A kárörömöt, amely így szól: no ugye, látod, te sem vagy igazán magyar.
Hát kérem – félig ilyen vagy tán egészen olyan felmenőimmel egyetemben –, de. Az vagyok.