Budapest Európa Hongkongja

Mi is történt? Semjén Zsolt kifogásolta, hogy a kormány által rendelt stratégia a munkaerő-piaci problémák megoldására ázsiai munkavállalók betelepítését javasolja. A hirtelen támadt zavarban Mesterházy Attila MSZP-s politikus megcsillantotta humorát, „tömjén hazugságnak” nevezve a KDNP-elnök állításait (hehe!). „Amiről Semjén Zsolt beszél, legfeljebb diktátorok agyában fogalmazódna meg” – ezt már Kondorosi Ferenc államtitkár mondta. Ő leszögezte, hogy nem szerepel az iratban tudatos bevándorlásösztönzés. Másnap Petrétei József igazságügy-miniszter kijelentette, hogy nem készült ilyen anyag, ám a tárca kivizsgálja, hogyan kerülhetett ki.
Erre mondják, hogy a helyzet fokozódik. Van egy anyag, ami nem létezik, ám kikerült. Viszont nem szerepelnek benne az inkriminált mondatok, illetve mégis. Emígy: „…az ázsiai migránsok különösen fontos szerepet kaphatnak a jövőben. Erre a ma is megfigyelhető folyamatra/jelenségre a benne rejlő lehetőségek kiaknázásának céljából indokolt ráerősíteni (sic!) azzal, hogy … külön programokkal segítjük az ázsiai migránsok bevándorlását Magyarországra.” És: „Meg kell teremteni annak feltételeit, hogy… Magyarország be tudja indítani saját, meghatározott válságövezeteket célzó áttelepítési programját (sic!).” Valamint: „…a külföldiek létszáma megtízszereződhet, arányuk pedig akár tíz százalék fölé emelkedhet.” Igaz, e jóslatot nem célként, hanem lehetséges következményként tartalmazza a dokumentum; viszont nem igaz, hogy ne akarná fokozni a távol-keletiek beáramlását. Az áttelepítési program kifejezés pedig – nyilván – minden jótét léleknél kiveri a biztosítékot.
Remélem, a jótét lelkek vannak többen.
Mármost annak, hogy hazudozik a kormány, semmi hírértéke nincs. A kormány csupán természetesen viselkedik, hozza a formáját. Kondorosi például azt állította, hogy a Semjén kezében villogó papírköteg „csupán néhány fiatal gazdasági elemzésekkel, szociológiával foglalkozó leírása…, nem egy hivatalos dokumentum.” Jó, de akkor szeretnék megtudni két dolgot, egy: mennyi közpénzt fizetett a kormány e névtelen fiataloknak, kettő: nem hivatalos kis „leírásukat” miért kellett tíz esztendőre titkosítani?
Most akkor lássuk, hogyan áll ez a kínaikérdés. Az SZDSZ fiókszerveiként működő jogvédők (például Magyar Helsinki Bizottság) általában a hivatalos adatokra támaszkodnak a távol-keleti kolóniával kapcsolatban. A hatóságok pedig nagyjából hét-nyolcezer kínairól tudnak, ami nem azt jelenti, hogy ennyi van itt, csupán azt jelenti, hogy a többi törvénysértő módon tartózkodik nálunk. Ehhez a törvénysértéshez asszisztál a magyar állam egy beteges migrációs politika jegyében. A kelet-közép-európai térségben minket tisztelt meg azzal a Mennyei Birodalom népe, hogy a legnagyobb számban telepedjen meg. Tetszenek tudni, hogyan nevezik Budapestet a kínaiak? Így: Európa Hongkongja. Évente hat-hétezer új kínai céget jegyeznek be itt. Körülbelül negyvenezer konténer ruhát és cipőt adnak el – két- és hárommilliárd dollár közötti értékben veszünk kínai termékeket –, s így nemcsak az ukrán és a lengyel feketekereskedőket győzték le, hanem a magyar könnyűipart, textilipart és kereskedelmet is. S az ázsiai nagyhatalom nemcsak árut, hanem árust is exportál, meg az értelmiség kivételével majd’ mindenféle munkaerőt (neoliberális nyelven az embert munkaerőnek nevezik).
Mind a kínai migráció, mind a kínai üzlet rejtve van a hatóságok elől, ami persze nemcsak a rejtőzködőket, de a hatóságokat is minősíti. Egészen bizonyos, hogy jóval százezer fölött vannak hazánkban a távol-keletiek, de lehetnek kétszázezren is. (A Magyarországon kiadott kínai újságok összes példányszáma meghaladja a nyolcvanezret.) Beözönlésükkel egyenes arányban növekszik az áru- és embercsempészet, valamint az egyéb regiszterekben jelentkező bűnözés. Gyakori, hogy a természetes okból vagy erőszakos halállal elhunyt kínaiak holtteste nyomtalanul eltűnik – kínai temető nincsen –, a halottak útlevelét pedig újabb bevándorlók kapják meg. Jellemző technika, hogy ugyanazzal a biztosítási kártyával több kínai beteg gyógyíttatja magát. Igaz, csak végszükség esetén, például lőtt vagy szúrt sebbel fordulnak orvoshoz. Így működött a dolog sokáig a New York-i Chinatownban is (ott hivatalosan senki nem halt meg évtizedeken keresztül).
Kung Fu-ce mondta: a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik. Budapest XV. kerületében, Újpalotán lépésről lépésre formálódik a magyar Chinatown; két éve kínai általános iskola nyílt, ahol anyanyelvükön tanulhatnak a diákok, létesült egy buddhista templom is, és persze sorra nyílnak a kínai éttermek, amelyekben viszonylag olcsón fogyaszthatjuk a lehető legrosszabb minőségű, legtöbbször ellenőrizetlen forrásokból származó élelmiszereket.
Ám miközben fokozódik az ázsiai beözönlés, a határon túli magyarok csak megalázóan hosszas és nehézkes procedúrák árán tudnak, ha tudnak egyáltalán, megtelepedni. A beszökött ázsiaiak ittlétét az a kormány akarja legitimálni, amely a határon túliaktól megtagadta az összetartozás hivatalos elismerését, az állampolgárságot. „Hazafi vagyok – mondta a múltkoriban Gyurcsány Ferenc – és demokrata.” Hazudott, de ez persze már nem hír. Viszont elmagyarázhatná egyszer, igazából mi baja a magyarokkal. Előrejelzések szerint hazánk népessége néhány évtizeden belül kilencmillió fő alá csökken. Ez a neoliberálisoknak nem azért okoz fejfájást, mert fogy a nemzet; a szót, hogy nemzet, nem is értik. Azért fáj a fejük, mert a szisztéma tízmillióra van kalibrálva, s megtanulták, hogy ha a rabszolgák és a fogyasztók száma a kritikus szint alá csökken, borul a rendszer. „A migránsok mielőbbi önállóvá válása, tisztességes megélhetésének biztosítása a társadalmi beilleszkedésüknek, továbbá az előítéletesség és idegengyűlölet megelőzésének legfőbb biztosítéka” – mondja még az előterjesztés; ez szép, el is fogadnám, egy apró korrekcióval. A migránsok és az idegen helyére illesszük azt a szót: magyarok. Előbb a magyaroknak kellene önállóvá válniuk, nekik kellene megélhetést biztosítani – nem Kínában, hanem a hazájukban. Ez lenne ám a reform. A magyarokkal szembeni előítéletek élét is tompítani lehetne, ha nem rágalmaznák ezt a népet Európa-szerte a neoliberális politikusok és fogadott prófétáik. S talán érdemes lenne a hazai kis- és közepes vállalkozókat, ipart és mezőgazdaságot, családokat és építkezéseket támogatni a mindent elözönlő importgagyival szemben.
És persze fel kellene hagyni a Kárpát-medencei népirtással, amit egészségügyi reformnak neveznek. És nem kéne törvénnyel ösztönözni, hogy tizennyolc éves, meggondolatlan gyereklányok egy életre meddővé tétessenek. S talán nem kéne azt állítani, hogy házasságon kívül több gyerek születik – e Gyurcsány-hazugságot, csak figyeljünk, a hagyományos család felszámolását célzó törvények követik majd. S nem kéne kilátástalanságba taszítani egy népet, amely amúgy is élen jár az öngyilkosságban. S nem kellene a női szabadság diadalának nevezni az abortuszt, amelynek következtében évente kisvárosnyi – ötven- és hatvenezer közötti – magzatkorú gyermek végzi fekete nejlonzsákban.
És akkor, véreim, nem fogynánk el.
A kínaikérdés viszonylag egyszerű. Szerintem mondjuk azt, hogy több kínai és ázsiai már ne jöjjön. Az a hét-nyolcezer, aki törvényesen van itt, maradhat; a többiek pedig menjenek haza a következő járattal. Ha pedig a hivatásos rágalmazók idegengyűlölőnek neveznek ezért, ne törődjünk vele; nem ők mondják meg nekünk, hogy kik vagyunk. Azt megmondják a gyerekeink meg az unokáink, akikre ezt az országot hagyni fogjuk.
Majd megnézzük magunkat az ő szemükben.