Kerényi Lajos, a Szent Margit Gimnázium hittanára. A gimnázium kápolnája méltó hely a beszélgetésre, hiszen az Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreket a kommunista Rákosi-rendszer, az ÁVH emberei 1950-ben végleg elüldözték a neveléséről és oktatásáról híres, Villányi úti Szent Margit Intézetből. Az atyának nem ismeretlen fogalom a szétszóratás, az üldöztetés. Amikor leérettségizett a piaristáknál a háború után, már lehetett látni, hogy a keresztény hitre, a katolikus papságra szomorú idők várnak. Miért lett mégis pap?
– Ez régebbi történet. Én meghívást kaptam az Úrtól. Nekem komoly kapcsolatom van az Úrral kegyelmi vonalon. Almásfüzitői vagyok, és kilencéves koromban egyszer mint ministráns a kápolna sekrestyéjében fölöltözve vártuk a plébános urat. Vártuk az atyát, és nekem Jézus jött be az ajtón. Kezében volt egy nagy piros misekönyv, egyenesen hozzám jött, szemembe nézett és ezt mondta: Te fogsz nekem ministrálni! Életemben ekkora örömöt nem éreztem. Ez a történet egy életre eljegyzett vele. Pedig voltak kísértések, szenvedések, nélkülözések a fogságom alatt a Donyec-medencében, mégis, a megingásaim idején mindig visszatért Jézus segítően akkora erővel, hogy ezt az „eljegyzést” nem bonthattam fel.
– Hol kezdte felsőbb iskoláit?
– A tatai piaristáknál. Többek között Öveges József professzor is tanított. Sokat tanultam a piarista atyáktól.
– Nem sokáig élvezhette ezt a békés építkezést, hiszen a második világháború közbeszólt. Ezt hogyan élte meg?
– Bátyámmal együtt belenőttünk a háborúba. Az olajgyár, a hadiüzem miatti almásfüzitői szőnyegbombázások szörnyű éjszakáit nem lehet elfelejteni. Egy zöldségespincében húztuk meg magunkat. Már érettségire készültem, amikor a háború miatt egy időre be is fejeződött a gimnázium számomra. Végül 1945 februárjában mi sem kerülhettük el a katonaságot a bátyámmal. Géppuskásként, alig kiképezve részt vettem a dunántúli harcokban, amikor szovjet fogságba estem. Hálás vagyok az Úristennek, hogy tudtommal egyetlen orosz katonát sem lőttem le. Máramaros-szigeten keresztül a Szovjetunióba vittek, a Donyec-medencébe, a szénbányákba dolgozni. De megbetegedtem, hetven gennyes sebbel, vérhassal kórházba kerültem. Az Úr segedelmével egy év rabság után hazaengedtek. Ekkor döntötten el végleg, hogy pap leszek, és azon fogok munkálkodni, hogy meggyógyítsam ezt a beteg világot.
– Tehát folytatta a tanulmányait a piaristáknál?
– Igen, leérettségiztem. Beiratkoztam a Budapesti Hittudományi Akadémiára, és ezután beléptem a piarista rendbe, 1952-ben titokban felszenteltek pappá. A szétszóratást én sem kerülhettem el. Bár bizonyos számú piarista papnak megengedték, hogy tovább taníthasson, nekem nem. Én részt vettem előzőleg kispapként az egyházi iskolák államosítását ellenző röplapok terjesztésében, amelyet az Actio Catolica fogalmazott meg. Az ávósok aztán egy éjjel ránk törték a rend kapuját, elővezettek nyolcunkat, és kihallgattak bennünket. Az úgynevezett bűncselekmény tárgyalása a Markó utcában folytatódott, ahol Lénárd Ödön, az Actio Catolica titkára volt az egyik fő vádlott. A bíró keményen, gúnyolódva kérdezett bennünket, de nem sokra ment velünk, mert mi csak a röplapok postaládába való elhelyezésében voltunk „bűnösök”.
– Elítélték?
– Rendtársamat, Lénárd Ödönt több évre ítélték. Mi komoly figyelmeztetést kaptunk, megfigyelés alá helyeztek. Az élet azonban tartogat meglepetéseket, a bíróval később találkoztam. Ugyanis csaknem ötven éve kórház-pasztorációval is foglalkozom, betegeknek nyújtok lelki segélyt, célom a betegekben a jóakarat felébresztése, hogy az Isten felé forduljanak. Ez legtöbbször sikerrel jár. Nos, egyik alkalommal egy nagybeteget látogattam meg a kórházban, akinek bemutatkoztam, hogy Lajos atya vagyok. A súlyosan beteg férfi lassan felült az ágyban és zavarosan kezdett nekem mindenféléket mondani: „nem tettem azt, amit szerettem volna. Az igazságot szerettem volna szolgálni!…” és így tovább. Erre azt mondtam, hogy engem is sok igazságtalanság ért. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést: „Mi a véleménye Olt Vilmosról?” „Az vérbíró volt – válaszoltam –, nekem is volt vele dolgom.” Újra megszólalt: „Ne mondja, hogy vérbíró volt, én vagyok Olt Vilmos!” Összetört ember feküdt előttem, de én nem néztem már a tetteit. Istenhez fordult, és megkapta tőlem a feloldozást. Bennem nem volt gyűlölet iránta.
– Térjünk vissza az ötvenes évekhez.
– A Központi Szemináriumban megírtam a doktorátusomat, a Misztika liturgikus megjelenítése tárgyában, majd az Esztergomi Főegyházmegyébe kerültem szolgálatra. Káplán lettem 1952-ben Budán, az Alsó-Krisztinavárosban, később a Városmajorban. Közben a piaristaságot nem tudtam levetni, mert hittant tanítottam a templomban és lakásokon, valamint kórházakba jártam lelki malasztot nyújtani. Ebből a rendőrhatóságokkal mindig bajom lett, többször kihallgatásokra rendeltek be. Egy pillanatra mégis fellélegezhettünk 1956-ban. Ekkor bízott meg a budapesti helynök, Szabó Imre püspök úr a hittantanítás iskolákban való megszervezésével. Hat iskolában sikerült hitoktatókkal elkezdeni a tanítást. 1957-re már sok úgynevezett bűnöm volt, és emiatt eltávolítottak a fővárosból a Győr-Sopron megyei Ásványráróra. Megjegyzem, hatszáz feljelentés érkezett ellenem, főként a kórházakban (onkológiai intézet, városmajori kórház stb.) végzett munkám miatt. Endrei Mihály püspökömhöz fordultam: Járom a kórházakat, megint feljelentettek, mit tegyek? Hagyjam abba? Erre ezt válaszolta: „Lajos atya! Csak a lőtt területekről kell visszavonulni, de csak addig, amíg lövik!” Ez eligazító, főpásztori szó volt. Értettem belőle és belevetettem magamat a munkába. Az orvosok, a nővérek többsége megértette, támogatta a tevékenységemet, nem ők voltak a feljelentők. Kihallgatóim is többször rám förmedtek: Minek jár a kórházakba, miért nem elég magának a templom? Nem tudtam mást mondani, csak ezt: Az Úr Jézus nem azt mondta, hogy bevárván hirdessétek az igét, hanem elmenvén tanítsatok!
– Azóta is járja a kórházakat?
– Ugyanúgy, csak szabadabban. Tíz kórházam van és látogatom a betegszobákat. Egy héten körülbelül húsz-huszonöt órát töltök a betegekkel. Nem téríteni megyek, hanem jókedvet, bizakodást adni. Azt, hogy az igazi supernaturale lépjen be az életükbe.
– Száműzetés volt, hogy 1957-ben Ásványráróra került?
– Nekem nem száműzést jelentett, hanem további feladatokat. Folytattam a hittantanítást, rengeteg hittanos gyűlt körém. 1958-ban megint visszahelyeztek Budapestre, a Herminamezőre. Ott viszont a kispapoknak tartottam lelkigyakorlatot, akiket titokban akartak felszentelni, mivel az Állami Egyházügyi Hivatal nem engedélyezte. A békepapok közül többen lekötelezettségük miatt, félelmükben megharagudtak rám, ám Endrei Mihály püspök és Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzó viszont támogatott. Ennek ellenére 1961-ben ismét vidékre helyeztek, száz kilométerre a fővárostól, Nógrád megyébe, Szécsénybe. Közben adminisztrátor voltam Rimócon. Majd 1964 és 1969 között szinte kétévente helyeztek át más és más plébániára, így Csolnokra, Dunakilitibe és Lábatlanba. Plébános politikai okokból nem lehettem.
– Az ön lelkigyakorlatainak célja mindig is a krisztusi család kialakítása volt. Ez mit jelentett?
– Azt, hogy olyan keresztények legyünk, akik tanúságot tesznek Jézusról, és nem engedik magukat és társaikat az ateisták karmaiba.
– Nem akarták beszervezni?
– Amikor Szécsényben voltam, akkor azzal egy időben, a Központi Szemináriumban több mint háromszáz szeminaristát letartóztattak, mert ellene szegültek a békepapi mozgalomnak. A tanító papokat egymás után vitték a börtönbe. Engem ekkor kerestek meg az Állami Egyházügyi Hivatal emberei és a nyomozók. Feltették a kérdést, mit akarok? Börtönbe kerülni az elveimért, a hitoktatásomért, vagy beállni közéjük, és jelentéseket írni paptársaimról. Én az utóbbit kerek perec megtagadtam. Elmentek, de még két-háromszor felrendeltek a fővárosba, a Nyugati pályaudvar utasellátójába, hogy meggondoltam-e magam. A titkos találkozók titkos ügynöki ajánlatait, a kecsegtető magas egyházi állásokra tett ígéreteket rendre visszautasítottam.
– Miért nem vállalta?
– Azt, hogy spicli legyek? Ez ellenkezett volna fogadalmammal. Az Állami Egyházügyi Hivatalban még próbált fenyegetőzni, gyomrozni egy Lázár nevű főelőadó, meg egy Gálik nevezetű alak, de nem jártak sikerrel. Pedig békepap főpapjaikat is bevetették, mint például Beresztóczy Miklóst, hogy jobb belátásra bírjanak, de én hajthatatlan maradtam, nemet mondtam.
– Papi pályájának csúcspontját jelentette, amikor Kismaroson, majd Nagymaroson folytatta hivatását 1969-től. Jól mondom?
– Igen, mert ekkorra sikerült összefogni az ország ifjúságát. Jó harmincöt évvel ezelőtt Nagymaroson voltam káplán Balás Béla atyával. Azonban a kismarosi atya megbetegedett, és az elöljáróim engem küldtek oda helyettesíteni. Nagyszerű ifjúság jött össze a kis templomban. Ugyan fejvesztés terhe mellett tiltotta a kommunista rendszer a vallásos ifjúsági összejöveteleket, ez engem annál inkább ihletett, hogy bátrak legyünk, és hirdessük Jézus nagyszerű tanait, meg azt, hogy Ő feltámadott. Béla atyával elhatároztuk, hogy évente kétszer találkozót rendezünk a magyar fiatalok számára Kismaroson, tavasszal és ősszel. Nemcsak a fiatalok, de a nyomozók és fedett ügynökök is ott voltak a találkozókon, akik jelentettek feletteseiknek, püspökeinknek. Budapest megmozdult, a fiatalok százával jöttek, kinőttük a kis templomot, és áttettük székhelyünket Nagymarosra. Sebők Sándor, Major Sándor paptársaim sokat segítettek. Major plébános nem félt, jogász gondolkodásától sokat tanultunk, hogy miként lehet a jogi paragrafusokkal kijátszani legálisan Isten és az egyház hiénáit. Mert folyamatosan kaptuk a figyelmeztetéseket, hogy hagyjuk abba, ne tegyük ki veszélynek az egyházat. Az ifjúság száma ezeken a találkozókon, közös túrákon viszont csak nőtt. Külön köszönet illeti Horváth Istvánt, akkori nagymarosi plébánost, aki nem kis veszélyt vállalva befogadott minket. Aztán mentünk Egerszalókra, vallásos ifjúsági találkozókat szervezni. Ennek most lesz a huszonötödik évfordulója.
– Mi hajtotta, mi hajtja önt?
– Az, hogy az ifjúság kapjon lelki táplálékot, hitet, valamint a magyarság és a kereszténység tudata ne vesszen ki. Ez a tevékenység nem volt hiábavaló. Bár a mai ifjúság csaknem hetven százaléka ateista, nem kap erkölcsi nevelést, de a kovásznak nem kell soknak, csak jónak kell lennie. Mi ezt a kovászt érleljük ma is. Kegyelmi szempontból felvirágzás előtt állunk.
– Pedig ma Magyarországon a gyűlölködés, a gyűlöletkeltés a jellemző.
– Valóban, az ördög betette a lábát ide. De nem kell elkeseredni, nem kell pánikba esni, mert az emberek ezt nem bírják elviselni sokáig. Mint újságíró, ön a gyűlölködés elterjedését látja, én pedig azt látom, amit a kinyilatkoztató Szentlélek így fogalmaz meg: „Ahol sok a bűn, túlárad a kegyelem.” Nemrégiben gyalázkodó, Istent káromló férfiak közé kerültem. Az egyik melós ezt mondta nekem: „Tisztelendő úr, ne vegye zokon! Mert zuhanó repülőben nincs már ateista.” A végén az Úristen eléri, amit akar. Nem hiába halt meg értünk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
