Ötvenhat őszén a nyugati emigráció színe-virága dermedt mámorban hallgatta a Magyarországról érkező első híreket. Tenni szerettek volna valamit az itthoniakért, nem hagyta nyugodni őket, hogy míg Budapesten vér folyik, a vasfüggönyön túl csak szó, csak tinta. A Londonban élő Arthur Koestler (korunk egyik legjobb elméje, mondták róla szigetországbéli pályatársai) és Szabó Zoltán, a Szerelmes földrajz szerzője, a Magyar Nemzet hajdani munkatársa például azt latolgatta, mi történnék, ha garázsépítkezésből megmaradt tégláikkal bevernék a londoni magyar követség ablakait. Összeültek, tanakodtak, az éjszaka leple alatt el is autóztak a követségi épület előtt, majd szomorúan nyugtázták: „Teljességgel impotensek vagyunk.” És tisztelettel irigyelték Csokits Jánost, a költőt, aki – Szabó Zoltánt idézem – „a tisztesség és a bátorság vonzásának engedett… Útban van a magyar határ felé, egyedül szegődve el »Lenkei századának«, persze fegyvertelenül. Mi sem természetesebb annál, hogy a forradalom hírére szűknek érezte Franciaországot, Nessus-ingnek Párizst, becstelenségnek azt, hogy továbbra is a szabadságban keresse hazáját, amikor hazája a szabadságot keresi, új utakon.”
Lenkei egyszemélyes „százada” már nem tudott átkelni a határon, a szomszédból segítette honfitársait, ahogy lehetett. Verseinek pedig, amelyek „bartóki puritánságukkal” ragadták meg még az amúgy szigorú ítéletű Szabó Zoltánt is, ez időtől fogva alaptémája lett 1956 és mindaz, ami utána következett. Ami napjainkig tart. „Üvöltsek? Nem hall senki sem: / süket világban élek, / a lárma csendről szónokol, / ám ahol csönd van: félnek. / A sírás senkin nem segít: / gépek közt nincs kímélet. / Kufárok, kesztyűs gyilkosok / mozgatják ezt a földet.” A fiatalember, aki 1949-ben politikai okokból volt kénytelen elhagyni otthonát, és bármerre járt is a világban, mindig és mindenütt idegen maradt, mérnöki pontossággal szerkesztett költői képekkel jelenítette meg, hogy hova jutott a világ a XX. század utolsó harmadában. Nem hitt a mindenhatónak kikiáltott tudományban: „Ahol embert öl az erkölcs / és a törvény félreléphet, / a tudomány bármit ígér: / koporsószög minden képlet.” És miként Márai Sándor, a haladás nimbuszában sem: „Fölperzselt falvak és / városok üszkös tornyai közt / mozdul előre. Útját / romló vetések és / füstölgő mezők szegélyezik.” Hol Ausztriában élt, hol Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában, „állásait azonnal cserbenhagyta, mihelyt valamilyen igazságtalanságot tapasztalt – valaki mással szemben”. (Ezt is Szabó Zoltán írta meg róla még 1956-ban.) Az idegen nyelvi környezetben kemény küzdelmet folytatott anyanyelvének megtartásáért szünet nélkül, negyven éven át. Szerinte a hosszú háború ellenére is csökkent a szókincse, emlékezete ugyanis csak a számára fontos szavakat őrizte meg, „aminthogy a sivatagban is csak azt hordjuk magunkkal – írja –, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges”. Szigorúan rostált költeményeinek karcsú gyűjteménye, az Egy hajótörött naplójából című kötet, de prózai írásainak újabb kiadása sem ezt tanúsítja.
Művei nem a veszteségeket juttatják az olvasó eszébe, nem a „lélek erózióját”, a befelé terjedő sivatagot”, ahogyan Csokits János elkönyveli emigrációjának következményeit, hanem egy olyan, a XX. századra jellemző fordulatokban bővelkedő életet, amelyet mindvégig az állandó veszedelemben levő szülőhaza és a magyar költészet iránti megrendítő szeretet irányított. Az irányít ma is. Francia földön – Garai László nyersfordítása alapján – Csokits János tanácsainak a segítségével jelentek meg francia nyelven Balassi Bálint versei. Angliában Csokits János kitartó s tapintatos közreműködése nélkül tán soha nem jelenhettek volna meg Pilinszky János versei, méghozzá Nagy-Britannia koszorús költőjének, Ted Hughesnak a fordításában. A hontalanság keservét persze e nemes vállalkozások sem tudták feledtetni, Csokits Jánosnak a hatvanas években írt költeményeiben is ott lüktet a kérdés – a Keserű földrajz című versben a Szerelmes földrajz írójának teszi fel –: lesz-e még hazánk? Az évtized végén – látván, hogy világunk minősége egyre romlik – költői érdeklődése visszakanyarodott a gyermekkorában egyszer már „felfedezett” nagy témához, a bolygók eredetével foglalkozó tudományhoz. A Nyugat- és Kelet-Európa számára más-más módon kritikus esztendő, 1968 táján írt versek állítása szerint holdkráterekben kószál, idegen égitesteket látogat, és közben kihűl benne „a világ, / a rémület és a remény”. A kozmológiai kétségbeesésből a kelet-közép-európai változások mozdítják ki, az idegen bolygókról ekkor tér vissza – végromlásunk színhelyére. Mint 1956 után, 1990 után is Csokits János az, aki olykor tisztábban lát és egyenesebben fogalmaz, mint mi, a történések közvetlen megélői. Nagy kár, hogy versei elvétve jutnak el a hazai olvasókhoz. Tartani lehet tőle, hogy A felejtés koráról 1994. május 30-án írt versét még 2006 tavaszán sem olvasták elegen. Pedig kántálni lehetne, utcákon, tereken akár, olyan világos, olyan igaz, olyan egyszerű: „Gyorsan elévül a bűn, / felejteni érdek: / Ábel emlékünnepén / Káin mond beszédet. / Intézményes délibáb, / tótágast áll minden – / ha szabad vagy: éhezel, / ha rab: meghalsz ingyen.” Szép remények nem kecsegtetik a kilencvenes években sem, Csokits János mégis hazaköltözik. Szülőhazájában az emigránst újfajta száműzetés fogadja: „Ismerős illat… / ez a kert, akár… akár – / itt sincs otthonom” – írja egyik megrendítő háromsorosában.
Balassi Bálint versei közül Csokits János a legszebbnek és legmeggyőzőbbnek a Siralmas nékem kezdetűt tekinti. A „felejtett árva” költeményét. Választását nem kell magyarázni, erős kötelék kettejük között – a 474 évnyi korkülönbség ellenére is – reménytelen sóvárgásuk az „édes haza”, a „jó Magyarország” iránt. De páratlan műveltségük is rokoníthatná őket, valamint az a szomorú tény, hogy egy kicsinyke lelkes tisztelői körön kívül viszonylag kevesen fogadták szívükbe a verseiket. Balassi Bálint költői hagyatékát főúri könyvtárak rejtegették századokon át. Csokits János költészetét sokáig a politikai természetű tiltások dugták el verskedvelő honfitársai elől, mostanában az irodalmi divatok próbálják elrekkenteni. Bízzunk benne, hogy a Bálint-napi elismerés segít majd abban, hogy szélesebb körben is felfedezhessék az emberek a verseit.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
