Győzedelmes Mekka

Mekka győzött. Abdullah szaúd-arábiai király ennek a győzelemnek előzetes tudatában hívta meg a Fatah és a Hamász képviselőit hazájába, hogy üljenek le és beszéljék meg közös ügyeiket. A király visszautasíthatatlan ajánlatot tett ezzel Mahmúd Abbász elnöknek, a Fatah vezetőjének és Hálid Mesálnak, a Hamász politikai irányítójának. A vajpuha szaúdi diplomácia ugyanis értésére adta mindkettejüknek, hogy azok a bizonyos „közös ügyek” nemcsak kettejüket vagy csak a palesztinokat érinti, hanem az ummát, az iszlám világot is. „Ami történik, az csak Palesztina ellenségeinek jó” – figyelmeztette az uralkodó a két politikust, akik persze tudták ezt, de engedni egyik sem akart. Mekka, a szent város, ahová minden mozlimnak életében egyszer el kell zarándokolnia azonban vonzotta őket, mint felelős vezetőket és magánembereket egyaránt. Szaúd-Arábia pedig ezt kihasználja, ha az umma ügyeiről van szó. Abdullah elődje, Fahd király 1986-ban vette fel a Két Szent Hely Őrzője titulust, utalva Mekkára és Medinára, a két városra, ahol az iszlám született. Ha valaki Szaúd-Arábiával tárgyal, egyben az iszlám szellemi vezetőjével áll szemben, amely nagyon nagy mögöttes tartalommal bír. Abdullah király így biztos lehetett a dolgában, főképp mert fontos lélektani pillanatban tudta postázni a meghívókat. Muharram az iszlám naptár első hónapja, a ramadán böjti hónap utáni legszentebb időszak. Ekkor minden fegyveres összecsapás tilos az iszlám iránti tiszteletből. A szaúdi király a megszentelt helyen álló palotájában fogadta Abbászt és Mesált, valamint a palesztin miniszterelnököt, Iszmail Haníjét, aki szintén a Hamász képviselője. Mindannyiuktól azt kérte, esküdjenek meg Istenre, hogy addig nem hagyják el Mekkát, amíg meg nem születik a békeegyezmény, és meg nem állapodnak az egységkormányról. Az eskü után az már csak hab volt a tortán, hogy a tárgyalóterem ablakából épp a Nagymecset udvara látszott, ahol a Kába-kő áll, emlékeztetve minden mozlimot bűneire. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a pragmatikus politikusok minden korábbi sérelmet félretéve elsősorban vallásos énjükre és józan eszükre hallgattak, s alá tudták írni a megállapodást.
A füst felszálltakor a Gázai övezetben utcára tódultak az emberek. Lövöldözések hallatszottak, de a fegyveresek immár az öröm kifejezéseként küldtek egy sorozatot az éjszakába, miközben a Fatah és a Hamász zászlói egymás mellett lengtek. A nemzetközi diplomáciában az áttörés azonban nem váltott ki túl nagy hatást. A vártnak megfelelően az Európai Unió országai általában örömmel fogadták a megegyezés tényét, ahogy az arab államok is üdvözölték a fegyverletételt. Az Egyesült Államok szűkszavúan megköszönte Abdullah királynak, hogy tető alá hozta a megállapodást, ám annak tartalmát nem említette se pozitív, se negatív kontextusban. Hozzá hasonlóan Izrael sem adott ki örömteli nyilatkozatot, csak azt hangoztatta, hogy az új palesztin kormánynak – bárki vegyen is benne részt – el kell fogadnia Izrael létezését, elismernie a korábban megkötött szerződéseket, valamint minden erőszakos akciót fel kell függesztenie. Ha ezeket a nemzetközileg támasztott követelményeket nem teljesíti a palesztin kabinet, akkor voltaképp kár is volt elutazni Mekkába, legalábbis Tel-Aviv szerint. Az izraeli lapok pedig aggódva figyelik az eseményeket, mert szerintük a sok független személyiség az egységkormányban azt vetíti előre, hogy a palesztin kormány elleni nemzetközi blokádot előbb-utóbb feloldják, így pedig Iszmail Haníje és csapata diktálhat majd a jövendő tárgyalásokon. Tehetik ezt annak ellenére, hogy a Hamász valójában egyetlen engedményt sem tett. Nem ismerte el Izraelt, nem ígérte meg a támadásai beszüntetését, s még jogalapot is kapott a kormányzásra.
A mekkai megbékéléssel ugyanakkor több rendkívül fontos részletre fény derült. Elsőként arra, hogy Szaúd-Arábia diplomáciai kapacitása és szellemi hatalma nagyobb, mint azt gondolhatták külföldön. Ezt a képességét bizonyította 2003-ban is, amikor Rijád indítványára fogadták el azt az arab béketervet, amelyet most minden egyeztető fórumon az érdekeltek számára ajánlanak. Az Arab Liga által megszavazott terv valójában nagyon egyszerű: az izraeliek vonuljanak ki az 1967-es háborúban elfoglalt és azóta megszállva tartott területekről, a palesztinok kiáltsák ki saját államukat Kelet-Jeruzsálem fővárossal, kössenek békét, s cserébe az arab államok diplomáciai kapcsolatot vesznek fel Tel-Avivval, elismervén így annak jogát a létezésre, s hajlandók az együttműködésre is. Az elképzelés ugyan így valószínűleg nem lenne működőképes, hiszen Izrael és az arab államok között a bizalom soha nem volt túl magas szinten, így a másik oldal minden lépésében trükköket és sanda szándékot gyanítanak. Ez a közeljövőben is minden bizonnyal így marad, ám – mint a mekkai találkozó is mutatja – Szaúd-Arábiának meglehet a képessége arra, hogy valamilyen úton-módon elérje legalább a tárgyalások elkezdését. Végtére Rijád és Tel-Aviv is az Egyesült Államok szoros szövetségese, ezzel pedig mindenképp kezdeni kell valamit, amíg nem késő, amíg ez a tény többet jelent a szavaknál.
Bár Washington elutasítja azt az elképzelést, hogy az izraeli–palesztin viszály megoldása a Közel-Kelet békéjének kulcsa, és amúgy is túlzottan belebonyolódott már az iraki kalandba, valamint az Irán elleni szópárbajba, azért Amerika álláspontja mégis mérvadó. Katonái és politikai-gazdasági kapcsolatai révén kisebb méretű, ám határozott térvesztése ellenére is hozzá viszonyul a térség összes országa s a nagyhatalmak egyaránt. Nem biztos azonban, hogy az amerikai ihletésű, de nemzetközi köntösbe bújtatott útitervet továbbra is erőltetni lehet. A 2002-ben bejelentett programnak 2005-re kellett volna eredményt hoznia, ám a tervekből semmi sem valósult meg. Sem Izrael, sem a palesztinok nem hajtották végre a számukra előírt penzumot, a harcok pedig hevesebbek voltak, mint valaha. Richard Haass befolyásos amerikai elemző többek között ezért ítéli úgy, hogy a jövőben nem Amerika fogja egymáshoz közelíteni az álláspontokat, annyira kompromittálta magát az évek során. Szerinte új szereplők irányítják majd a térség jövőjét, akik közül bár kiemelkedik majd az Egyesült Államok, de nem kezelheti már saját hitbizományaként a világ talán legtöbbet szenvedett térségét. Jöhetnek majd a kínaiak, az oroszok vagy az európai országok, hogy közvetítsenek a palesztinok és az arabok között, akik másfajta kultúrát képviselnek.
Egyelőre nem lehet tudni, bekövetkezik-e ez a változás, ám az események azt jelzik, a jelenlegi felállás szerint Washington helyett alternatívát fognak találni az érintettek. Lehet, hogy Huntington önbeteljesítő jóslata a civilizációk összecsapásáról mégsem teljesíti be önmagát, hanem szép lassan idejétmúlttá válik? A történészek pedig majd eldöntik, mennyiben volt felelős a közel-keleti vérontásért a két fél, és mennyiben a közöttük közvetítő, ám cseppet sem önzetlen nagyhatalom.