(hol búgnak a csigák…)

Én nem tudom, hogy az idők során változnak-e a dolgok a politikában vagy abban a szellemi szubsztanciában, amit ideológiának nevezünk. Természetesen nem arra gondolok most, hogy egyik párt időnként erősödik, a másik pedig esetleg gyengül, sokkal inkább az alkalmazott taktikákra és magára a stratégiára, amely végcéljának mindig a szellemi hatalmat tekinti.
Bízvást kijelenthetjük, megkockáztatva a tévedést, hogy a stratégia és az ideológia évszázadok óta keveset változott, a konzervatív és az úgynevezett haladó világ küzdelme folyik a kultúrában, s amióta erre lehetőség nyílt a demokrácia létrejöttével: a néplélekért. Végletes esetben, amikor a harc elfajul, az örök ellenfelek státusa már-már felismerhetetlen. Hitlert (bár a nemzetiszocializmust szívesen a jobboldal számlájára írják) aligha nevezhetjük konzervatívnak, míg Sztálin egész birodalma a haladó eszmék szolgálatára esküdött, időnként magához emelve és magával ragadva a liberális nyugati értelmiséget. Ha a cél közben elmosódott is, a stratégia ugyanaz maradt, sőt a szovjet rendszerek valóságosnak látszó bukásával mintegy kikristályosította és tisztázta önmagát. A világ szellemi áramlatai ismét „haladónak” tekinthetők, stratégiájuk továbbra is az erkölcsi és szellemi fölény megszerzésére irányul, taktikájuk hetedíziglen tartalmaz bizonyos népbarátságot, szociális érzékenységet, intellektuális sznobizmust, kisajátítást és populizmust.
A konzervativizmus (néha legalábbis úgy látszik) a haladás nyomulásával változni kényszerült. Ezt a változást és engedékenységet liberalizálódásnak is nevezhetnénk, egyszóval önfeladásnak, bár ezzel maga az eszme, a konzervatív létforma és identitás nem szenvedett döntő vereséget. A visszavonulás tulajdonképpen ugyanúgy hadműveletnek tekinthető, mint a szüntelen attak, ami a kaméleon természetű baloldal sajátja.
Nagy tudatlanságomban azt állítom, hogy az egyház a konzervativizmus egyetlen változatlan szegletköve, annak ellenére, hogy igyekszik lépést tartani az idővel, s ha nem is haladó a szó baloldali értelmében, de képes bizonyos megújulásra anélkül, hogy lényegéből egy jottányit engedne. Aki olvasott Szent Ágostont és olvasott Ratzingert, s érteni próbálta Aquinói Szent Tamást és II. János Pált, ráeszmélhetett és rádöbbenhetett gondolkodásmódjuk, hitük, érvelésük hasonlóságára, ami valójában az azonossághoz áll közel. S még valamit tudomásul kell vennie: a zsenialitást vagy isteni szikrát, ami szellemi és érzelmi teljesítményükben jelen van.
Ezért aztán a liberális baloldal nem tehet egyebet, minthogy szüntelen taktikázása során a történelmi egyházak hitelét igyekszik kikezdeni. A hitelét vesztett hitélet lehet reményeik szerint a konzervativizmus tragédiája. Amikor búgócsigát látunk pörögni a politikai, kulturális és médiaélet színpadán, mindig gondoljunk erre, bármily haladásra termettnek tűnik a búgás, no meg a csiga.
A polgár úgymond konzervatív. Még Magyarországon is, ahol egy hazudós miniszterelnök, amikor számon kérik tőle, mire költötte tetemes évi jövedelmét, azt feleli, hogy nagypolgári életvitelre. De ne rettenjünk meg: a polgári életvitel nem a magánuszoda, nem a sítúra és a szafari, nem a rózsadombi ház. A gőg pedig nem fér össze a hittel. Nem kell pánikba esnünk, ha a „haladó” erők triumfálnak időnként a politikában, hiszen a konzervativizmus egyik alaptétele, hogy Isten malmai lassan őrölnek.
A búgócsiga és a buzgómócsing is ellankad egyszer. Hogy van-e okunk csüggedésre, én nem tudom…