Iskolai számtanpélda

Miközben a médiahíradások az iskolák megmaradásáért tüntető akciókat részletezik, kevés energia jut arra, hogy a hovatovább általános válságba került oktatásügy függönye mögé pillantsunk. A szakminiszter energiáit szemlátomást főként pártja tisztújító előharcai kötik le, miközben a felelőtlen kormányzás következtében előállt megszorítások már elkezdték szedni áldozataikat. Az ágazatra egyszerre zuhan rá a demográfiai recesszió, a költségvetési fűnyíróelv okozta pénztelenség, az intézménybezárások és -összevonások sokkja, a pedagógusok suba alatti jövedelemcsökkentése, a felsőoktatás általános piacosítása és az európai diktátumnak álcázott szertelen szerkezeti reform. Ezek külön-külön is megviselnének tanárt és diákot egyaránt, ám ha egyszerre zúdul a nyakukba, nem lehet csodálkozni a kaotikus viszonyokon. A minisztérium – követve a szintén liberális kézen lévő egészségügyi tárca példáját – dekoratív államtitkárnővel próbál javítani az aggasztó összképen; ez azonban vajmi keveset ér, ha a megnyerő mosolyhoz nem járul átgondolt koncepció és valamelyes tapasztalat. Az oktatási rendszer lassacskán összeomlással fenyeget, így már fel sem igen tűnik, hogy a periferikusnak tekintett szegmensekre – például az egyházi és szerzetesrendi iskolákra – alig vetül némi fény. Pedig a speciális gondok attól még léteznek, hogy az általános problémák mindent elborítanak.
A Szent Benedek Általános Iskola és Két Tanítási Nyelvű Gimnázium akkor került a látókörömbe, amikor az 1956-os forradalom jubileumát megünneplendő, a vízivárosi főutcán az intézmény homlokzatára 18x7 méteres lyukas nemzetiszín trikolórt ábrázoló molinót feszítettek ki, melynek egyik oldalán Mindszenty portréja, a másikon a felvonuló ’56-os egyetemi ifjúság volt látható. Puskás Balázs menedzser-igazgató ugyanis úgy gondolta: ezúttal lépjenek túl a szokásos iskolai ünnepségek keretein. Két hétig nyitva tartó, több mint ezer látogatót vonzó tárlatot rendeztek hát a forradalom relikviáiból és soha nem látott fényképeiből, és ehhez a Nemzeti Múzeum, a kiskunmajsai ’56-os gyűjtemény és magánszemélyek hozzájárulását is kérték. A Mindszenty Alapítványtól meg a diktatúrával dacoló bíboros emlékkiállításához kaptak segítséget, a tablók elkészítését adományokból fedezve. A megnyitóünnepségen egykor harcoló ’56-os hősök voltak a díszvendégek. Találkozóra jött Grosics Gyula, Halzl József, Bolberitz Pál, Katona Tamás – akárcsak Szilágyi Andor, a Mansfeld-film rendezője. Az iskolai szabadnapon a növendékek ’56-os helyszíneken vettek részt akadályversenyen (a Kossuth tér végül ismert okokból kimaradt), a hatodikosok a véres csütörtökről alkottak élőképet, a tematikus iskolai vetélkedő talán legemlékezetesebb pillanata pedig az volt, amely Kádár János és Nagy Imre vitáját rekonstruálta: előbbi megpróbálta az utóbbit kollaborációra bírni. Aki úgy vélné, hogy a nebulók afféle „muszájprogramként” élték meg ezeket az őszi napokat, az nagyon téved: a tapasztalat szerint az ifjúság roppant érzékenyen reagált e tömény történelmi leckére. A közhittel ellentétben egyáltalán nem idegen tőlük a fennköltség, a magasztosság, miként a csontig lemeztelenített igazság sem.
De vajon hogyan jön létre egy ilyen miliő, ahol az ünnep ilyesféle formát tud ölteni? A Szent Benedek-iskola több tekintetben is kitüremkedik a rubrikákból. Az oktatás ugyan tizenkét évfolyamos, de választható a tizenhármas változat is. A nulladik évfolyam az angoltudás elmélyítését szolgálja, a többi tárgyat csak szinten tartják. Sajátos az is, hogy a nemzeti érzelemre való nevelést a globalizmus anyanyelvének átplántálásával párosítják. A plusz egy év nem nagyon tetszik a bürokratáknak, főként, hogy ez az egyetlen két tannyelvű katolikus iskola a fővárosban. Története némiképp hányatott: a bencés rend alapította 1994-ben, ma pedig – immár öt éve – a Krisztus Légiója Kongregáció tartja fenn. Ennek a szerzetesrendnek világszerte 165 iskolája van, Magyarországon ez az egyetlen. A rend karizmái között szerepel a társadalom szolgálata is, amelyet mindenütt a nemzeti hagyományokra támaszkodva igyekeznek megvalósítani. A nemzetközi hálózat ugyanakkor nyitottá teszi az oktatási filozófiát: természetes például, hogy a vallásos tanulók akár nyári csoportos írországi hitgyakorlaton vegyenek részt. A szerzetesnők a személyes lelki gondozás felé tágítják a nevelés fogalmát (például segítenek a tinédzserkori problémák kezelésében), van heti osztálymise a kapucinus templomban, de gyónni-áldozni nem kötelező. Évente két-három napos vidéki elmélkedésre is elvonulnak, ám a szellem korántsem vaskalapos. Előfordul olyan is, hogy a tanuló lázad, vagy kételyei támadnak – ilyenkor segít az eligazodásban például a szeminarista Csaba testvér Erdélyből, vagy a detroiti János atya, aki kiválóan megtanult magyarul.
Ennyiből is látható: léteznek iskolák a magyar közoktatási rendszerben, amelyeket speciális voltuknál fogva más intézmények egyszerűen nem képesek kiváltani. Ezért is vérlázító, hogy az egyházi-rendi iskolákat a szép alkotmányos elvek ellenére súlyos hátrányos megkülönböztetés sújtja korunk Magyarországán. Egy tanulóra az állami alapkvóta eddig 204–262 ezer forint volt, az egyházi kiegészítő normatíva pedig 129 ezer forint. Az állami iskolák azonban rendszerint sokkal több kiegészítő normatívához jutnak a gyakorlatban – ennek mértéke nagyban függ a helyi önkormányzatoktól. Az egyháznak nem nagyon van miből kiegészítést adni (a gazdasági hátterét, például a birtokait annak idején államosították), és fokozottan így van ez a szerzetesrendek esetében. A Szent Benedek-iskolának például sikerült újabb öt évre megújítani az I. kerülettel a szerződését, de csak a kerületi gyerekek után kapnak kiegészítést, s belőlük arányaiban kevés van. Gondot okoz még az ingatlan fenntartása is: az 1700-as évek végétől kapucinus rendházként működő, visszaadott egyházi épület nem az iskola tulajdona, azt használatra kapják a kapucinus rendtől, a muzeális értékű ingatlan fenntartási költségei pedig igen magasak.
Ez azonban csak a „szokásos” problémahalmaz – az újak még csak ezután jelentkeznek. A költségvetési törvénybe afféle salátamódra becsempészett, a maga mélységében eddig még nem tudatosult finanszírozási elv szerint szeptembertől a fejkvótát a csoportkvóta váltja fel. Ez azt jelenti, hogy a törvényalkotók a hasukra ütöttek, s azt mondták: minden osztály kapjon egy szorzót, amivel meg kell szorozni a vizek fölött lebegő ideális 2,55 millió forintot. A szorzót leginkább az osztálylétszám befolyásolja: ha sokan vannak egy csoportban, a szorzó akár kettő és három közé, sőt három fölé is felkúszhat. Könnyen belátható viszont, hogy a mechanikus csoportlétszám-növelés, amely nyilván a pedagógusbéreken kíván takarékoskodni, gyakorlatilag elsüllyeszti például a kis csoportos nyelvoktatást az általános és középiskolákban. A gazdasági vezetők bőszen számolnak, de egyelőre úgy tűnik: a maximum esetében sem jön ki annyi támogatás egy-egy tanulóra, mint a régi fejkvótarendszerben. Ez pedig nem jelent egyebet, mint burkolt normatívacsökkentést: az állam mindennemű minőségi szempontrendszer vagy versenyeztetés nélkül, kizárólag elvonásban gondolkodik.
Mi tagadás, nem túlságosan vidul fel az ember, ha az oktatásügy függönye mögé pillant. Igaz, a kultúra még az oktatásnál is rosszabbul járt: ha eléggé figyeltem, még a kormányfői országértékelésből is kifelejtődött. Lesz dolga Csaba testvérnek meg János atyának bőven…