Keljfeljancsi

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Kelj fel, Jancsi, és járj! Mikor fogja nekem Jézus ezt mondani? Ki tudja. Nemrég magyar kutatók – Domokos Gábor akadémikus és tanítványa, a jelenleg a Princeton Egyetemen dolgozó Várkonyi Péter – felfedezték a homogén keljfeljancsit. Felfedezték és nem feltalálták, igen, fontos a distinkció. Felfedezni, felismerni csak olyan dolgot lehet, ami elvileg van, az embertől függetlenül is – feltalálni viszont csak olyan dolgot, ami addig sohase volt, és kizárólag az ember kegyelméből jöhetett létre. Az inhomogén keljfeljancsi, gyermekkori emlékünk két különböző fajsúlyú anyag összjátékaként mindig a talpára áll: találmány, a homogén keljfeljancsi viszont felfedezés. Az az idom, amelynek egy stabil és egy instabil súlypontja van. Magyarul: Gömböc. Az első magyar klónegér neve Klonilla, ez meg a Gömböc, no nem a kisgömböc, mert az ismét csak más tészta. Gömböc anélkül áll mindig hegeli feje tetejéről a marxi talpára, hogy ehhez fajsúlybéli különbségek segítenék hozzá. Gömböc a platóni ideális testekkel rokonszerű, és felfedezése nem következik a civilizáció avagy épp a számítástechnika meglódult sebességéből. Elvileg akár Püthagorasz, de ha nem ő, hát Newton is rájöhetett volna a megoldásra, hisz az amúgy teknőcpáncélt utánzó Gömböc lényegileg nem más, mint egy matematikai úton jól leírt szimmetria.
Vajon mikor íratik le az emberiséget a feje tetejéről a talpára állító hasonló szimmetria, egy szimmetria, melyből fajunk, a homo sapiens egyensúlya, stabilitása következik? Gömböc megálmodásáig és a Fermat-sejtés megoldásáig persze még azt se tudhatták, hogy az adott problémának egyáltalán létezik-e korrekt megoldása. Mi se tudhatjuk, hogy a krónikusan instabil emberiségnek volt-e tartósnak mondható egyensúlyi állapota. Keljfeljancsi, hatmilliárd.
Amit én most tudós matematikusként kérdezek, azt a teremtésmítoszok már rég megválaszolták. A mítosz-válasz a műfajhoz híven kissé meseszerű: igen, volt ilyen megoldás valaha. Volt egyszer egy vadnyugat valamikor a múltban. Volt egyensúly, de ma nincs. Miért? Mert vétkesek közt cinkos, aki néma, ezért. Mert Ádám bűnbe esett. Kísértő paradicsom? A legtöbb teremtésmítosz leír egy olyan állapotot, amikor az emberiség még valamiképpen beilleszkedett környezetébe. Az eltávolodás a természettől, a kilépés, a „kiugrási kísérlet” a természetből és a beugrás a nagybőgőbe, az emberbe többnyire valamilyen közbejött esemény következménye, akár balesetnek is tételezhető a mítoszok szerint. Bocsika, emberré váltunk. Darwin vakargatja a szakállát.
A paradicsom mint gödölye-zombi a fejlettebb társadalmi tudatban is folytatólagosan elkövetett, folytatólagosan megjelenik. Hol Rousseau-féle pásztoridillként, hol ezotériaként, hol pedig a törzsi kultúrák iránti nosztalgiaként. Hamvas Bélától Cousteau kapitányig sokan eltöprengtek: miért ily iszonytató drága embernek lenni? Nem úszhatnánk-e meg olcsóbban? Az emberi lényeghez képest vajon nem puszta fényűzés-e mindaz, amit körénk növeszt a technikai civilizáció? Hisz ugye a yanomanik például mindenféle kütyü nélkül is éppúgy emberek, mint mi. Sorolható a végtelenségig, amit a yanomanik nem ismernek és nem fedeztek föl. A yanomaniknak többek közt a homogén keljfeljancsiról sincs közelebbi fogalmuk, mégis egész jól elvannak nélküle. A működésképtelen nemzeti minimumhoz hasonló emberi minimum ábrándja felettébb csábító. Éljünk úgy, mint a yanomanik. Éljünk úgy, mint a pápuák. Ha nem is a fára, de legalább a semmi ágára kapaszkodjunk vissza, ne tékozoljunk és fogyasszunk tovább.
Az, hogy a tudományos-technikai forradalom öngerjesztő instabilitásával párhuzamosan, attól szeparálva és lényegileg meg nem érintve létezhetnek stabil szórványok, egyensúlyi zárványok, látszólag mintha igazolná a paradicsomba vetett hitet. Igen ám, de ha a paradicsom stabil, akkor az egész emberiség miért keveredett ki belőle? Észak-Amerika, Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália bennszülött kultúráira tekintve könnyű úgy vélni, hogy ezek a népek, ha pechként a fehér ember nem jön közbe nekik, még évezredekig eljártak volna tengelyükön, a maguk megszokott módján. E népek történetében a haladás – neked nagyon megszaladt –, a progreszszió, az egyensúlyvesztés: import elem. Ezeket a népeket a „fehér ember” Dänikan-féle ufóként hódította meg. Ha nincs Kordax, nincs Friderikusz-show. Ha nincs kolonializáció, akkor nincs ma New York. New York látképe, ha megmarad indiánnak, nem sokban különbözne a fél évezreddel ezelőttitől. Nem valószínű, hogy Ülő Bika a fejéhez kap, és azt mondja: ne zavarjátok köreimet, beugrott az Edison-fonográf ötlete, mostantól kezdve lemezről megy a dob.
Amerikát, Ausztráliát a „fehér ember” gyarmatosította. De vajon jégkorszaki őseinket ki „fehérítette ki”? Ha létezik az emberiségnek a múltban stabil egyensúlyi megoldása, jégkorszaki őseink miért is nem maradtak úgy? Miért nem álltak meg ott, ha az annyira jó volt? A jégkorszak törzsi paradicsomához képest a mai Eurázsia éppúgy meg van hódítva és át van alakulva, mint az indián Amerika és az aboriginál Ausztrália képéhez képest a mai Amerika és Ausztrália, csak itt a konkvisztádorok nem idegen ufók. A metamorfózis itt önelvű, a kőkorszaki szakik saját hajuknál fogva húzták ki magukat a tőzegmocsárból.
Magának az emberiségnek a múltban nincsen stabil egyensúlyi állapota, mert az egész emberiség nem maradt úgy. Apropó, törzsi harmónia, dőlj hátra csak a hintaszékben, és mondd bukolikusan visszavágyó mosollyal azt, hogy: ó, a vandálok, akik feldúlták Rómát, igen, igen. A történettudomány az ókor és kora középkor „természetközeli” nomád népeit rendre portyázó, borzalmas rablóbandákként írja le, amelyek spirituális értékek helyett az aranyra meg a szüzekre buktak, a maradékot pedig felégették. Ne higgy a múlt Gömböceinek. A Gömböc még csak most jön. Jöhet, ha képesek leszünk felismerni. Most jöhet a java.