(ki frusztrált, ki sikeres…)

Én nem tudom, eljön-e az az idő az én életemben, amikor a „kettészakadt” Magyarország ha nem is egyesül, de bizonyos türelemmel és megértéssel viseltetik a másként látó és másként gondolkodó fél iránt. Ehhez bizalom kellene, és valamifajta tartós össznépi siker, vagy legalábbis a balsors enyhülése. Jelenleg erre egyetlen jel sem utal, tehát elégedetlenség, hazugság és harag uralkodik a frusztrált lelkek felett.
Természetesen nem minden lélek frusztrált. Elég megpillantani Kóka gyermeki mókusmosolyát, és hallgatni a köztévében szerelmi vallomásait, s máris ráébredünk: vannak itt olyanok közöttünk, akiknek áll a világ, éppen az a világ, amely néhány millió ember keservét egy jobb jövő ködös reményében mélyíti el. Kóka mint Rómeó megindító látvány, hiába érezzük sokan elképesztőnek és riasztónak exhibicionizmusát, amely a szerény mókusmosoly mögött gátlástalanul dübörög, sokkal inkább, mint a magyar gazdaság. Neki a siker nem hiányzik, mivel úgy érzi, sikeres. (Ó, irgalom atyja, ne hagyj el…)
Valóban élnek közöttünk olyan emberek, akik másod-harmadlagosan is képesek örök szerelemre, s érzelmeiket szívesen tárják a nyilvánosság elé. Ha jól tudom, a televíziózás műfajában ezt kibeszélőshow-nak nevezik. Ezek a férfiak általában harag nélkül, barátságban válnak el régi kedveseiktől, frusztráltságnak és gyűlöletnek sem itt, sem ott nem marad nyoma. Hogy létezik ez, kérdezhetnénk, mikor a köznép körében a szakítás általában gyűlölködésbe és bosszúszomjba fordul? Rosszindulatúak vagyunk, ha feltételezzük, hogy a békességet talán a pénz hozza meg, a barátságot anyagi kompenzáció erősíti? A vagyon talán úr a szerelemféltés és a csalódás felett is?
Van valami köze mindennek a politikához? Talán csak akkor, amikor a belső érzelmek a kibeszélés során közkinccsé válnak, vagy amikor a családi viszonyok teljes pompájukban jelennek meg a politika színpadán. Hasonlíthatjuk-e mindehhez a kettévált országot, amely a boldogság kék madarát már nem is ismeri, nem is keresi. Miféle új viszony, új érzelem, új áldozat kellene ahhoz, hogy a „szétszakadás” baráti legyen? Elképzelhető, hogy csakis az anyagi javak teremthetik meg a rendet a szabadságban?
Valószínű, hogy a biztonságos élet szülheti újjá a bizalmat, amely kölcsönösnek tekinthető. Egy erős, biztonságos országban aligha feszülnek egymásba az indulatok, az általános jólétben az emberekben nem munkál alapérzésként az irigység, és nem dominál az egyenlőség utáni vágy. Biztonságban az egyéni indulatok nem mérgezik meg a közösséget, a jólétben bízvást munkálkodik a szemérem és a szégyen, az egyén, legalábbis többnyire, kerüli a cirkuszt, a gyűlölet nem ölt veszélyes méreteket.
Nagyon sajnálatos tehát, hogy hazánk az egyik legbékétlenebb ország Európában, s ennek a békétlenségnek igazából nincsen külső (sem belső) etnikai oka. Minden ellentét a múltból fakad, s a küzdelem, amelyet bízvást ádáznak tekinthetünk, a jövőért folyik. Mégpedig nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is. A szocializmus bűvköréből kellene kitörnünk, kiűzve magunkból a szelíd zsarnokság iránti nosztalgiát. Ebben a szocialista kormányzatok egy tapodtat sem jutnak előbbre, sőt, miközben tagadják, felébresztik a szocialista múltat.
A küzdelem, amelynek ez a szakítás-visszahúzás az alapja, valószínűleg nem dől el rövid távon. Talán, ha valamely csoda folytán beköszönt a jólét, akkor oldódik valamennyire a társadalomban felhalmozott feszültség. De hogy a békének és a bizalomnak mikor jön el az ideje, én nem tudom…