(ki fut jobban…)

Én nem tudom, vajon a sport és a politika között van-e hasonlóság, túl azon, hogy mindkettő emberek között folyó küzdelem. A legkétségesebb kérdés minden bizonnyal az, hogy a teljesítmények ugyanúgy mérhetők-e a politikában, mint az atlétikában, ahol nem csupán hazudni, de lényegében kommunikálni sem lehet.
Vegyünk egy egyszerű példát. A négyszer négyszáz méteres síkfutásban az országot (vagy a nemzetet, esetleg a népet) négy atléta képviseli az olimpián. Képzeljük el, hogy két etap után az együttes nagy fölénnyel vezet, szinte már biztosra vehető, hogy a döntőbe jut. Ekkor jön a harmadik ember: csetleni-botlani kezd, nagy nehezen jut el a váltóvonalig, ott kitöri a lábát, a váltó az utolsó helyre kerül, amikor egy langaléta, bátor, büszke futó veszi át a stafétabotot, aki őrült tempóban vág neki a távnak, s miután látja, hogy semmi esélye, átvág a futballpálya gyepén, végül srégvizavi a célba ér, így is utolsónak, majd verni kezdi a mellét, s kijelenti: győztem. Valószínűsíthető-e, hogy a következő olimpián ugyanez az ember képviseli a négyszer négyszáz befutóján az országot? Ugyebár, nem.
Előfordulhat-e, hogy a lúzer hátrafelé mutogat, azt állítván, miszerint az előttük futó versenyzők okozták a vereséget, ők hozták a hátrányt, s idézték elő azt a szerencsétlen helyzetet, amikor más merész megoldás nem kínálkozott, mint átvágni a futballpályán, felrúgva minden szabályt és konvenciót? Nem. A sportban, legalábbis az atlétikában nincs ilyen. Ott mindig minden nyilvánvaló. Előbb-utóbb a doppingolásra is fény derül. Nem a kommunikáció számít, hanem az eredmény. A válogatás alapja a teljesítmény, senki sem hitetheti el azt, hogy negyven másodperc alatt futja le a négyszáz métert, amikor két perc után támolyog be a célba. Az atlétikában nincs hazugság. Persze elképzelhető egy olyan világ, mondjuk egy diktatúra, ahol, teszem azt, a sajtó szelektálja és eltorzítja a híreket, s egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Például győzelmi jelentésben méltatja a vereséget. A hazugságot mély igazságként kommunikálja. Hajjaj! – sóhajt fel a hitetlenkedő olvasó: hisz ilyesmi a politikában is elképzelhetetlen. Az országot (a nemzetet, a népet) nem lehet ennyire megtéveszteni. Ha azt mondom erre, hogy 2002-ben Szlovéniával egy szinten álltunk Európa színe előtt, könynyen azt kapom rá, hogy a szerelmetes Kóka szerint dübörög a magyar puma, az egészségügyi miniszter szerint ha a köztévé megfelelően (közérdekű közlemény formájában) tájékoztatná a sok hülye beteget arról, hogy miért szorul reformra az Algopiryn, mindjárt simán mennének a dolgok.
Persze így is eléggé simán mennek. Az egymást követő szocialista kormányok csetlése-botlása, majd hirtelen ámokfutása igazából nem tántorítja el a szavazók egy részét a szocialistáktól, mint versenybírák nem kívánják diszkvalifikálni az ámokfutót, inkább elrejtőznek a „nincs kedvem szavazni”, „nem mondom meg”, „utálom a politikát” biztonságos sáncai mögé. A kormány persze nemcsak az Algopiryn reformját kommunikálja, hanem, a baloldal régi szokásához híven, a jobboldalon fasiszta bűnbakot keres. A Kádár-korszakban erre nem volt honi szükség és kereslet, a fasiszták akkor az NSZK-ban és az USA-ban tobzódtak, népünk és pártunk egységes volt, és senki sem állította elénk példaként Szlovéniát.
Tizenhét éve folyik a magyar sajtóban a bűnbakképzés, s egyetlen baloldali-pszeudoliberális közíró arcáról sem sült le a bőr. Már 1991-ben így írt a Magyar Nemzetről a Magyar Narancs: „Bárgyú kormánypárti szövegeket közölgetnek… Jó újságíró nem dolgozhat ilyen bárgyúságokat közlő lapnál…” Bizony ők a jók, mi vagyunk a hülyék. S ők mindig ellenzékiek. Jelenleg élen a Népszavával. Ők aztán nem közölgetnek soha bárgyú kormánypárti szövegeket.
Hogy mikor kezdődött a békétlenség? Mikor közölt először olyan álhíreket a média, hogy például „magyar neonácik egy csoportja egy falusi rendőrsön fegyvereket rabolt?” Hol van már a tavalyi hó? Legyen békesség közöttünk! Ha az egyik szemedet kiviszi egy szellemi vagy valóságos gumilövedék, tartsd oda a másikat is.
Hogy meddig megy ez így, én nem tudom…