„Közepes” rakétafenyegetés

Jelenleg a közepes vagy köztes hatótávolságú rakéták jelentik a feltörekvő regionális atomhatalmak reális ambíciószintjét. Furcsa paradoxon, hogy a hidegháború két szuperhatalma az egymással kötött INF-szerződés értelmében kizárta magát ebből a fegyverkategóriából.

Míg a Szovjetunió utódjaként Oroszország, illetve az Egyesült Államok 1987 óta nem gyárthat és nem tarthat rendszerben 500–5500 kilométer hatótávolságú, szárazföldi indítású nukleáris hordozóeszközöket, addig az időközben felemelkedett, illetve felemelkedő hatalmak technológiai lehetőségei pont ilyen kategóriájú fegyverek kifejlesztését és szolgálatba állítását tették lehetővé. A korlátot az jelenti, hogy a nukleáris fejrész súlya (amely fordítottan arányos a technológiai színvonallal) behatárolja a rakéta teljesítményét: nehéz bombát egy nagy rakéta sem tud messzire elvinni, ellenben könnyű teherrel a hatótávolság a többszörösére is nőhet. Mivel ezek az országok rakétában sem tudnak akármekkorát építeni, időbe telik, míg a „nagyokhoz” hasonlóan beléphetnek az interkontinentális klubba.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának többi állandó tagját, Nagy-Britanniát, Franciaországot és Kínát nem számolva először Izrael lépett be a közepes hatótávolságú, nukleáris célba juttató eszközöket birtokló országok sorába. Az 500–750 kilométer hatótávú Jerikó 1-es rakétát – amely francia tervezésű volt – először 1968-ban tesztelték odahaza. Ezt a nyolcvanas évek végén a Jerikó 2 követte, amely 800, más források szerint, illetve más változatban már 1500 kilométerre tudott elrepülni. Izrael nukleáris bizonytalansági politikája miatt nem tudható, hogy a Shavit elnevezésű hordozórakétája, amellyel műholdakat juttatnak a világűrbe, rendszerben áll-e célba juttató eszközként. Ha igen, úgy a számítások szerint legalább 4000, legfeljebb 7200 kilométerre szállíthatja el a zsidó állam atomfegyverét.
Míg Izrael fegyvereivel politikai okokból nem ildomos foglalkozni, a nemzetközi közvélemény-formálók sokkal több időt szentelnek India, Pakisztán, Észak-Korea és Irán hordozórakétáinak. Újdelhi a 2500 kilométeres Agnival lépett be a közepes kategóriába, Iszlámábád az 1500 kilométeres Ghaúrival, Phenjan a No-Dong és a Taepo-Dong sorozattal, míg Teherán az előzőkkel rokon Shahabbal. Bár katonai felhasználásról nincs hír, elvben Japán és Brazília űrrakétái is átalakíthatók lennének ballisztikus rakétákká: könnyű fejrésszel akár interkontinentális, de legalábbis közepes hatótávolsággal.
Míg az Egyesült Államokat ezek a fejlemények nem késztetik az INF-szerződés felmondására (interkontinentális rakétáival, légi és tengeri indítású robotrepülőgépeivel bárhol a Földön tömeges nukleáris csapásra képes), addig Oroszországot a feltörekvők fenyegetése, az amerikai rakétavédelmi erők tervezett európai telepítése (illetve az a tény, hogy nukleáris ereje túlnyomó többsége szárazföldi telepítésű interkontinentális rakétákra alapul) kilépésre sarkallhatják. A nagy rakéták minimális hatótávolsága meglehetősen magas, így csak kényszeredetten alkalmasak a regionális célpontok (mint például a leendő csehországi és lengyelországi rakétavédelmi létesítmények) lefogására. Nem véletlen, hogy a Kremlben már nyíltan beszélnek az INF elavulásáról.