Köznapló

Február 1., csütörtök
Nem vagyok semmi jó elrontója, írás dolgában végképp nem, tapsolok minden formabontó ötletnek, ha eredeti, csak egyet nem viselek el: ha félre akarják vezetni az olvasót, pláne, ha ezt valaki átlátszóan teszi. Amikor ilyet látok, tudom, hogy egyúttal le is nézi azokat, akikből él. A múlt héten egy női hetilapban „képzelt beszélgetést” olvastam Jászai Marival. Volt már ilyen. Ha nincs kedve a szerzőnek télidőben kimozdulni, a havi penzumhoz meg hiányzik egy írás, le kell tenni valamit az asztalra. Legyen hát képzelgés, legyen Jászai Mari.
Sajnos a bevezető elég szerencsétlen. Ha létezik szó, amely Jászaihoz végképp nem illik, az „anyóka” az, de ne kötözködjünk. Nem tenném, ám hamar gyanú ébred bennem: a képzelt interjú szavait ismerem, és nem kétséges, honnan. Lekapom a polcról a színésznő emlékiratait, olvastam többször is, ceruzával jelölt sorok mutatják, mi tetszett, mi volt fontos annak idején. Felütöm a 12. oldalon, semmi kétség, a hetilap cikkében a negyedik hasáb néhány mondata átigazítva onnan való. És rálelek a 21. oldalon egy hasonló bekezdésre, a „képzelt” interjú végét pedig Sz. A. szó szerint kimásolta a 83. oldalról.
Ez sem volna baj, ha a kolléga a cikk végére írná, hogy felhasználta hozzá a színésznő emlékiratait. Ilyenkor ez a korrekt. De nem írja oda, vagyis megtéveszti az olvasót, aki azt hiszi, az interjú szavai a nagy fantáziájú szerző képzeletében fogantak. Én azonban engedékeny vagyok, s talán ezt is elfogadnám, mondván, kegyes csalás, ha nem volna ebben az írásban egy olyan is, ami kegyetlen: Jászai meghamisítása. Emlékeztet arra a tankönyvre, amelynek írója a hatvanas években a következőket tartotta fontosnak a diákok fejébe tölteni Arany Jánosról: „A kissé sántító, iskoláit be sem fejező, betegeskedő s a kor felfogása szerint a legénysorból már-már kiöregedő aljegyzőnek Juliska jutott. Házasságon kívül született leány… Az anyakönyvbe így írták be: »Szakmári Erzsébet fattya«.” Arany „öröklött bajaihoz – kb. 1846-tól kezdve – egy új is járult: a kövek miatt kialakult idült epehólyag-gyulladás. […] Az epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört, és élete végéig – 12 éven át – megmaradt egy állandóan gennyedző sipoly, nyílt seb, amelyet naponta legalább kétszer kötözni kellett. Ez a váladékozó sipoly szörnyű bűzt árasztott. Mindezt a család szégyellte, titkolta, a cselédet is elbocsátották, nehogy valahol kikotyogja…”
Igen, ez olyan, mintha Einstein kapcsán arról cikkezne valaki, mily galád módon bánt feleségével, Milevával, vagy Dosztojevszkijt aszerint ítélné meg, hogy játékszenvedélyének örvénye egy időben lerántotta a mélybe. Akinek csak erre van szeme, s tollforgatóként úgy akarja fölmagasztalni magát, hogy közben másokat lealacsonyít – holott a hátukra áll –, az inkább a cirkuszba menjen. Ott a helye az ilyen „akrobatikának”.
Szerzőnk Jászai életéből szinte csak a színpadon kívüli gyarlóságokat s a beteg ember gyöngeségét tartotta fontosnak. Ez bárkinek osztályrésze lehet, arra viszont nem utalt, mi tette ezt az asszonyt a kor legnagyobb tragikájává Európában. Arról sem „kérdezett”, ami Jászait egész életében egyenesen tartotta: kritikus magyarságáról beszélek. A szó egyébként, hogy magyar, a „képzelt” beszélgetésben nem fordul elő.
Tudom én, értem én, egy női hetilapban izgalmasabb Szomory Dezső és az ünnepelt színésznő szerelméről írni, mint arról, amit ugyanazon a 83. oldalán találni, ahonnan a szerző a test követeléseit idézte. Figyeljük csak, ez a pár sor mennyire más: „Paolai Szent Ferencet nem vették fel a hajósok kolduskülseje miatt. Ő ezzel nem törődött, és biztos léptekkel átkelt a tengeren. Én is ezt tettem a színpadon.” A lényeghez ilyen mondatok adnak kulcsot, kolléga, nem a gyarlóságok leltárba vétele. És ha eddig nem szólt volna róla senki, én szólok: nálunk ma léhaság úgy írni, még egy női hetilapba is, mintha Párizsban volnánk.
Itt ugyanis homály van. Sötétség. A fejek az írástudóktól kevés áramot kapnak, azok szellemi erejét leköti „a függönyözés”. Takargatják, ami csúf, ami gaz. És mert felénk sok a csúfság és sok a gazság, az olcsó „függönyöket” tömegével termelik. Az értelmesek egy részéből ezért lett tömegember: beszálltak a jól fizető takargatásba. Ráadásul ez az álság ma inkább ad a pályán rangot s dicsőséget, mint a homályoszlatás. Mert az bizony sok bajjal jár.
És még egy idézet Jászai Maritól: „Este a színházhoz sürgönyt kaptam. A Nemzeti Tanács nagyválasztmányának holnapi gyűlésére hívnak. Mit tudok én ott segíteni? Csak azt mondhatom nekik, hogy szülessünk újra becsületes emberekké, mert csak tiszta erkölcsű nép lehet naggyá. És mindenekelőtt égessük ki a testünkből a legveszedelmesebb rákfenét: a protekciót. Szegény haza! aki miránk, színészekre is rászorul! Vajon hány tiszta körmű ember lesz abban a Néptanácsban?” Írta mindezt 1918 novemberében, bizonyítva, hogy tisztábban látott tucatnyi politikusnál.
Szomory szerelmének emléke messzibe múlt, a tisztakörműség viszont aktuális kategória máig, de minthogy e cikk nélkül nem került volna szemem elé ez a szó, cseppet hálás is vagyok a „képzelgő” kollégának. Cseppet. S persze izgatottan várom, kivel készül a következő interjú.

Február 5., hétfő
Sokan látták a tévében, ahogy a Világbank elnöke az edirnei Szelim-mecsetben levette cipőjét, és lukas volt a zoknija. Paul Wolfowitz csúful járt a bazárban is: vásárolni készült, de kiderült, nincs nála elég pénz, az egyik biztonsági őrtől kellett kérnie 150 eurót.
A fél világ kárörvendezik, lám, a gyűlölt szervezet első embere leégett. Ráfért, hogy kínos helyzetbe kerüljön egyszer ő is, mondják azok, akik a globális szegénység fő okának e titkos „klubot” tartják.
A lapok és a tévécsatornák változatosan kommentálják a kínos perceket. Van, aki úgy véli, Wolfowitz álságosan győzködte az ankarai kormányfőt az unió előnyeiről, hisz épp a mecsetben derült ki, valójában lenézi, ami az iszlám világban szent és meghatározó. Mások szerint az amerikai katonák masírozása Ázsiában, s hozzá a gazdasági függőség, amelyet Wolfowitz cége erőltetett a világra, gyöngül, mint az agyonmosott zoknik szálai, és csak idő kérdése, mikor foszlik szét – a mítosszal együtt.
Lehet ebben igazság, én azonban innen Nagymarosról másként látom.
Bajnai Gordonnak köszönöm, hogy tisztult a látásom… A félig miniszteri rangban lévő koalíciós ember a legjobb időben hagyta ott a libaipart – akit érdekel fogadtatása a kormányban, lapozzon a lerabolt Hajdú-Bét történéseihez, és olvassa el a párttárs, Karsai képviselő úr véleményét –, s ugyancsak jó időben lett kormánytag, hiszen ő tárgyal Brüsszelben az elosztható milliárdokról. No de hogyan?
Kétségtelen, nem láttuk a zokniját, de láttunk valami rosszabbat: „lyukas” a fellépése. Se méltóság, se tartás nincs benne, s nem lehet észrevenni egyetlen olyan gesztusát, amelyért büszkén utánafordulnék a brüsszeli folyosón, rámutatva: ez az én kormányom embere. De miért lennék büszke olyan politikusra, aki, miként főnöke: a miniszterelnök, bárhol megjelenik, szorong, azt lesi, mint viselkedik a többi. Feszültségét úgy ellensúlyozza, hogy „lezserre” veszi saját figuráját, ezért a folyton zsebre dugott kéz, a kigombolt zakó, az idegen hangfekvés.
Világszerte fogynak azok emberek, akikre föl lehet nézni, s ezért a lyukas zoknijú Wolfowitz is felelős. Itt van például Castro. A nyugati szabad sajtó amerikai hátszéllel több évtizede üti-vágja, de eredmény nélkül: magam láttam, hogy képmása ott van a szobák falán. Nem iskolákén, nem irodákén: az otthonok falán. A nyugati sajtó gúnyolta egykor Kemal Atatürköt, később Maót, majd Khomeinit, de nélkülük térdre bukott volna, s elveszti függetlenségét Kuba éppúgy, mint Törökország, Kína vagy Irán.
A felsoroltakkal szemben Bajnai Gordon Wolfowitz embere. Annak akar megfelelni, amit a zoknis ember cége diktál. Ezért jár Brüsszelben folyton térden. Ám itthon rögtön talpra szökken, s uniós pénzekkel a zsebében úgy tesz, mintha volna valaki. Magyar aránytévesztés. Szólni kéne neki, hogy ő csak kispályás játékos.
A nagypályás derbi résztvevői az edirnei mecsetben találkoztak, s az az ominózus pillanat a lyukas zoknival jelképez valamit. Például azt, hogy a meccs a két világ között immár nem úgy alakul, ahogy azt a nyugati fogadóirodák várták. A zokniban toporgó pénzguru sokáig ott lesz a világlapok fontos illusztrációi között, képe ugyanis előrevetíti, hogy a fényes cipőt viselők helyzete gyöngül. Fordulhat a kocka, és a korábbi mezítlábasoknak, akik értelemszerűen nem kerülnek ilyen kínos helyzetbe, van esélyük véget vetni a számukra méltatlan állapotoknak. Az már a sors keze, hogy e felismerésnek olyan mecset adott hátteret, amely Európában épült, iszlám hitű mester munkája, aki görögként született.

Február 7., szerda
Töröm a fejem, mi az oka, hogy a lengyel asszonyok hetedhét országból is magukhoz vonzzák a kor nagyjait. Walewska grófnő Napóleont, egy másik grófnő, Hanska Balzacot. Aztán ott volt Karolina Sobanska, őt Puskin szerette, Maria Sklodowskát a fizikus Curie – bizonnyal vannak még számosan. Talán ezeknek a lengyel nőknek lehet valami érzékük a romantikához. Tél van, 1807 hideg tele, közeledik a francia sereg, és egy alig huszonegy éves grófnő ismeretlenül üdvözli a nemrég feldarabolt Lengyelországba érkező Napóleont. Honnan vette a bátorságot? És mit akart? Hogy a szeretője lehet? Az lett, és az asszony remélte, viszonyuk áldást hoz a lengyelkérdés dolgára is. Nem hozott, és áldott állapotba is csak a grófnő került: fiúgyermeke született. Mikor száműzték Napóleont, Walewska Elba szigetére is követte.
Egyetlen lengyel lányt ismertem, de miután hazautazott, nem írt, szóval a dolognak nem volt kifutása. Azért, mert nem volt grófnő? Vagy mert én nem látszottam olyannak, akiből Balzac lehet?