Winkler kétkötetes munkája a német történelem modern koráról olyan, mint egy öreg elefánt: tömege megvan, de ereje alig. Ezerkétszáz oldalt írt össze a szerző, ám kétszáz után kiderül, hogy nem nekünk, hanem a németeknek. Súlyosbítja a helyzetet, s az előszóban maga Winkler hívja fel rá a figyelmet: „ami ebben a könyvben olvasható, nem a »teljes történelem«, inkább politikatörténet”. Hozzáteszi: sok mindent elhagy, és arra koncentrál, ami számára az alapkérdés szempontjából fontosnak tűnik. Ez nem biztat sok jóval olyan munka előszavában, amelyet „történeti könyvként” hirdetnek. Mi az alapkérdés Winklernél? A német külön út.
Vagyis már az elején érezzük, e mű azoknak íródott, akik ismerik, sőt: jól ismerik a német történelmet, de nekik is csak arra jó, hogy árnyalja azt. Ha viszont valaki csupán középiskolás fokon ismeri, öszszezavarja: nem segít abban, hogy az olvasó összefüggéseket lásson fontos események között. Számunkra mégis hasznos lehet, mert Winkler után talán jobban becsüljük a magyar történetírók stílusát, nyelvi fordulatait, vagy ahogyan érdeklődést keltenek témájuk iránt. Ipolyihoz, Hómanhoz vagy John Lukacshoz képest a német professzor fölöttébb unalmas és csudamód liberális. Nem ok nélkül párosítom a kettőt: úgy tapasztaltam, hogy a liberális tollakat színes tintákba szokták mártogatni. Itt szó sincs ilyenről. Hosszan indázó mondatok követik egymást, s döcögnek, mint a személyvonat Kőbánya-Kispest és Ceglédbercel között. Ami a tartalmi részt illeti, a kapott kép szintén olyan, amilyet e vonatok maszatos ablakain át látni: homályos. Naná, hogy az: Winkler hű maradt önmagához, azon az úton haladt, amely számára fontos: a német külön úton.
Neki Speer sem fontos. A nácik fegyverkezési miniszterére, bár ő felelt azért, hogy a háború Sztálingrád után másfél évig tartott, a szerző ennyit pazarol (a németes fordítás nem a recenzens vétke): „Vezetésével készült monumentális nürnbergi, müncheni és berlini nemzetiszocialista építmények építőanyaga azokból a kőfejtőkből származott, ahol a koncentrációs táborok foglyai végeztek kényszermunkát.” Winkler sokkal fontosabbnak tartja a tartományi választások eredményét a hetvenes évekből, tizedszázalékra ismétli őket unásig.
Gyakori a félretájékoztatás. Említi a Vörös Hadsereg Frakciót, a RAF-ot, de nem szól az alapító ügyvédről, Horst Mahlerről, és elhallgatja, hogy a szervezet tagjai a felső középosztályból valók. Vezéralakja, Andreas Baader szerinte 1968-ban, 25 évesen gimnazista volt, társa, Gudrun Ensslin tanárként szerepel, pedig nem az, otthagyta az egyetemet. Brecht könyveit sosem égették a többiekével, ezt nemcsak a nagyon alapos John Fuegi könyve igazolja, hanem olyan ellenérdekelt tanú is, mint Thomas Mann lánya, Erika.
Rejtély, miért nyúltak mellé az Osiris Kiadó jó nevű szerkesztői, hiszen a német történelemről annyi sok okos és izgalmas munkát találni. Ez unalmas, kézikönyvként alig használható, s a tájékozottak számára alig mond újat. Kár. Nagy kár: kétkötetes.
(Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban, I–II. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 7200 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
