Március 15. régen és most

Egész Európát különböző forradalmi megmozdulások rázták meg 1848 januárja óta, és a mienk is ennek volt része. Kezdődött Olaszországban: január 12-én Palermóban és 27-én Nápolyban, ezt követően február 23-án Párizsban, március 13-án Bécsben, és március 15-én Pest-Budán. A nacionalizmus kontinentális jelenség volt. Az a helyzet állt elő, hogy míg a magyarok nacionalizmusa liberális elveket tett magáévá és Habsburg-ellenes volt, addig a kisebbségek nagy része antiliberális és pro Habsburg álláspontot foglalt el. Érdekes, hogy a magyarok, és elsősorban a magyar nemesség nem sok figyelmet fordított ekkor a közelgő veszélyre, miközben hosszú távú, nagy gazdasági és kulturális tervekkel volt elfoglalva.
A pesti események hatása alatt a pozsonyi magyar parlament egy nagy küldöttséget menesztett Bécsbe, ahol a megfélemlített császári udvar minden követelésüket helybenhagyta. Ezt követően a parlament liberális törvényjavaslatok sorát szavazta meg, ezeket április 11-én a király is elfogadta. Miután a személyes és nemzeti szabadságjogokat a magyarok így megkapták vérontás nélkül, elégedettek voltak mindazzal, amit elértek, és készek voltak kapcsolataikat Ausztriával továbbra is fenntartani. Az ausztriai belügyminiszter azonban már március 20-án a liberális reformok és engedmények visszavonását célzó lépéseket kezdeményezett. Ennek érdekében az osztrák uralkodó körök a nemzeti kisebbségeket kezdték ellenünk uszítani.
Mint ahogy a Monarchia gazdasági csődje minden társadalmi rétegre kiterjedő elégedetlenséget és tiltakozást váltott ki, ma is az ország gazdasági helyzete áll részben az országos tiltakozás mögött. Ahogy akkor a császár az abszolutizmus legkeményebb formájához, a rendőrállam módszereihez folyamodott, ugyanezzel a helyzettel állunk szemben ma is. Hogy ez gyakorlatban mit jelent, volt alkalmunk látni és tapasztalni október 23-án.
Míg 1848 elején a császári udvar a békés és parlamentáris úton elért nemzeti és személyes szabadságjogaitól akarta ismét megfosztani a nemzetet, addig ma, az elmúlt négy és fél – és nem 16! – év hozzá nem értő, alkotmányos alapjogokat korlátozó és megszüntető kormányzásának eredményeként e jogok egy részét már el is vesztettük. Ami a szólásszabadságot illeti, az emberek félnek meggyőződésük szerint beszélni, mert rettegnek, hogy állásukat vesztik. A gyülekezési szabadságot illetően is erősen korlátozva vagyunk, többek között a Gergényi-féle kordonok miatt, mely előtt nemcsak az ország vendégei, a turisták, de a hazai lakosság is érthetetlenül áll. Az a hivatalos és minden törvényességet nélkülöző magyarázat, hogy ezek bizonyos „műveleti területet” zárnak le, vagy „személy- és létesítménybiztosítást” szolgálnak, több mint nevetséges: egyszerűen primitív és abszurd magyarázkodás.
Ahogy 1848-ban alapvető demokratikus jogainkért küzdöttünk, úgy most is, az októberi tüntetéseken a „Demokráciát! Demokráciát!” volt a leggyakrabban skandált jelszó a „Gyurcsány, takarodj!” mellett. Márpedig egy tömeg nem követelne demokráciát, ha az létezne. Egy békés tömegre rátörő lovasrendőr-roham ugyebár akkor sem demokratikus rendcsinálás, ha ezt egy olyan miniszterelnök hagyja jóvá, aki bevallása szerint többször is bérmálkozott. 1848-ban az ellenünk felbuzdított nemzetiségek véres lázadása tette elkerülhetetlenné, hogy önvédelmünk érdekében fegyverekhez nyúljunk, ma az országos és eddig eredménytelen tiltakozás vezetett egy csendes forradalomhoz, és hogy az ország egyre inkább a kormányozhatatlanság jeleit mutatja.
Felismeri-e a miniszterelnök, hogy mindez az ő lemondásával és egy előre hozott választással megoldható volna? Vagy ehelyett inkább vállalja a dicstelen Gerő Ernő szerepét 2007. március 15-én annak minden következményével? Felismeri-e, hogy közte és a magyar nép többsége közötti szakadék már áthidalhatatlan? Hogy nincsenek már beavatkozó szovjet-orosz alakulatok? Hogy az ÁVH-s módszerekre átképzett magyar rendőrség sem garancia a nyugalom helyreállítására és biztosítására március idusán? Milyen tragédia, hogy legnagyobb nemzeti ünnepeinken az ország népe és miniszterelnöke nem ünnepelhetnek együtt – mert vele a magyar nép sose fog.
1848-as szabadságharcunk után Metternich, a diplomata és Ausztria külügyminisztere 1809–1848 között, így írt az osztrák miniszterelnöknek: „Magyarország problémái csakis a magyarok együttműködésével oldhatók meg.” Gyurcsány erre az együttműködésre a beismert hazugságai, a bekövetkezett morális és gazdasági csőd miatt sohasem számíthat. Így hát félnünk kell március 15-től is.
Dr. Tápay Miklós
’56-os emigráns, USA