Médiaminimum

Halovány reménysugár, hogy lehetnénk normálisabb ország is: a Magyar Nemzetben és a baloldali sajtóban egy napon jelent meg az Egy rádiós műhely védelmében című petíció. Az aláírók – mindnyájan kulturális életünk jelesei – az ellen tiltakoznak, hogy a közrádió vezetése zavaros átszervezési indokokra hivatkozva meg akarja szüntetni az utolsó autonóm közrádiós alkotóműhelyt, a művészeti főszerkesztőséget. A művészet állítólag nem szűnne meg, csak beolvadna a Kossuth adó struktúrájába. Ott viszont már évtizedek óta horgonyoz egy kulturális zászlóshajó, a meglehetősen egyoldalú ízlésvilágot tükröző Gondolat-Jel. Nehéz elképzelni, hogy utóbbi alkalmazkodna a jövevényekhez, s nem fordítva. Az imponálóan hosszú tiltakozó névsor – Ablonczy Lászlótól Závada Pálig – üdítően sokszínű, bár fájdalmasan hiányzik belőle Esterházy Péter és Nádas Péter, akik nem is oly rég stiláris hűségnyilatkozatot tettek az országot következetesen weimarizáló Őszödi Gyurcsány Ferenc mellett. Egy ilyen szellemi népfrontos dokumentum olvastán egy közpénzből díjazott rádióelnök egy normális országban feltétlenül eltűnődne a pályamódosítás lehetőségein, s követné szélnek eresztett programigazgatója példáját, aki visszatért Koszovóba. Talán a tévéjátékgyártást kivégző Magyar Televízió mintájára a Magyar Rádió sem tenné múlt időbe a rádiójáték műfaját, és a Szabó család sorsát lebegtető rádiós menedzsmentet sem kellene a családirtó jelzővel illetni.
Ha a közrádiós kultúraközvetítés és művészi értékteremtés áldozatul esik a percemberkék reformhablatyának, sokkal nehezebb lesz később bármit is visszaállítani belőle, mint most, az utolsó percben menteni a menthetőt. A kereskedelmi szférával kapcsolatosan nem lehetnek ilyen elvárásaink: örülünk, ha kapunk tőlük valamilyen nívósabb élményt, de elő nem írhatjuk nekik. Volt-e például köszönet abban a művészeti műsorban, amikor Fiala János kereskedelmi rádiós egy magát művésznek álcázó politikai provokátor versét, dalszövegét tette közzé? A textus állítólag kommunikációs technikákat analizált, de aki hallotta, az egyszerűen úgy érthette, hogy a Magyar Nemzet munkatársainak fejbe rúgására és ellenzéki politikusok válogatott eszközökkel való kivégzésére bujtogatni legitim cselekedet korunk médiájában. Szerencsére a független bíróság nem dőlt be a kommunikációelméleti rizsának, s elmeszelte a rádióst. Lovas István a megítélt kártérítés egy részét a közel-keleti terrorizmus áldozatai javára ajánlotta fel, mondván, a pénz úgyis terrorista cselekedetekre való felszólításból származik.
És most itt az újabb hörgés: Fiala demonstratívan rosszkedvű. Mit mondjak: a helyében én is az lennék.
De vajon egyszeri kisiklás volt-e a hírhedett „Sickratman-projekt” a szakmai inkompetenciát illetően? Bajosan. Egy néhány héttel ezelőtti példát hoznék fel erre. Reggeli csúcsforgalom, igyekszik az ember kitapogatni a potenciális rejtekutakat: merre van torlódás, hol nincs baleset a zsúfolt fővárosban. Útjelentés után kutat az autórádión. Hopp, itt van egy: épp Fiala interjúvolja a Fővinform munkatársát. A hölgy nagy lendülettel kezdené is, de Fiala a fejébe veszi, hogy e kötelező gyakorlatból is rádiós show-t csinál. Dicséri a partnernő hangját, éteri randevút emleget, s még azt is kisajtolja belőle, hogy a férfiak csinosnak mondják. Ez az erőltetett sváb-hegyi csibészség (az eredetiség izzadságos bizonygatásaként) még beleférne; csak jöjjön már a szolgáltatás, jöjjenek az útviszonyok. De a műsorvezető nem tágít. Azt kezdi firtatni: miként lett a fővinformos hölgyből BKV-szóvivő, személye tényleg veszélyt jelent-e Danks Emese állására, vajon új megbízatása folytán utcára tették-e az elődjét, s emiatt nincs-e lelkifurdalása? A hölgy itt már alig kap levegőt: még közli, hogy a cégnél továbbra is három szóvivő között oszlik meg a munka, ám miután Fiala fölveti, hogy miért nem öten vannak, hogy minden hétköznapra jusson belőlük egy – megszakad a vonal. Hosszúra nyúlt, kínos csend következik, majd a vidám géphang: Kedves hallgatók, a Fővinform híreit hallották.
De hát nem hallottuk. A hírblokk után pedig Fiala egyetlen mondat erejéig nem tér vissza a sajátos afférra: elkezdi szokásos szerecsenmosdatását a Nemzeti Autópálya Zrt. illetékesével; függetlennek mondott magánműsora ugyanis természetesen közpénzből készül. (Pár nap után feltárcsázta a hölgyet, de ez már eső után köpönyeg.) Azt eddig is tudtuk, hogy a magát kommunikációs hídnak, a romlott sajtóközeg egyetlen egészséges sejtjének tartó Fiala arroganciája nem ismer határokat: nem csupán ellenzéki politikusok kiirtásához, lapunk munkatársainak fizikai megfegyelmezéséhez nyújtott virtuális segédkezet, de újabban áttételesen egy olyan honlapot is kitartóan reklámoz, amely köztisztviselők személyes adatait közli a világhálón. Médiahatóság, független bíróság elégtelennek bizonyult e médiahabzás fékezéséhez. Ám ez a minapi affér túlmutat az egyedi eseten. A fővinformos hölgy komolyan hihette, hogy a szerepek tisztázottak: neki dugókról meg sárgán villogó lámpákról kell megnyilatkoznia, nem vállalati–személyzeti ügyekről. A moderátor azonban váratlanul hozta a lehető legkínosabb helyzetbe azután, hogy némi udvarlással megpróbálta elaltatni gyanakvását. A társadalmi konvenciók feszegetésében odáig jutott, hogy nemcsak saját szakmájának, de a polgári ízlésnek a normáit is felrúgta, beáldozva a műsorszám voltaképpeni értelmét is. Vajon miért gondolja, hogy mindezt megengedheti magának?
Aligha véletlen, hogy az egyik kereskedelmi televízió is úgy alakította át műsorstruktúráját, hogy e hangnak ne legyen helye benne. Ez a rádiós még a magánbeszélgetéseit is a nyilvánosság előtt tárgyalja meg, a háttértalálkozó puszta tényének ismertetésével is politizálva. A polgári ethoszt nem érzi – ezért volna szükség egy polgári minimumra. Ezt a fogalmat viszont egy Gyurcsány nevű politikai fantaszta már lejáratta: előbb a nemzeti minimum blöffjével, majd a demokratikus minimum bunkójával. A demokrácia minimuma az volna, hogy betartsuk az írott és íratlan törvényeket. Ne lízingeljük vissza a csillárokat, ne hamisítsuk meg a pénzügyi statisztikát, ne kreáljunk terrorfenyegetést, ne hazudozzunk még kormányzati hazugságainkról is.
Mindezt kikényszeríteni, minderre rámutatni egy működő, Gyurcsány-mentes közszolgálat feladata volna, amelynek nem számolják fel maradék értékteremtő műhelyeit is. Ha ez megtörténik, marad a kereskedelmi média, ahol Gyurcsány akár hétfőtől péntekig, friderikuszi mikrofonállvánnyal dekorálva hintheti az igét. A Népszava meg olvasói levelekben értékelheti a produkciót, amelyekből egyet – a sajtólevelezés egyik mélypontját – ide is másolnék, a lakcím nélküli Molnár Judit tollából. „Kedves Friderikusz Sándor! Jómagam és több barátom véleményét továbbítva megköszönöm önnek, amit a miniszterelnök úrral folytatott öt napon át sugárzott interjúja számunkra jelentett. Az csábít köszönetnyilvánításra, hogy az átlagember számára is közérthető eszmecserének lehettünk tanúi. Csak gratulálni lehet a műsornak, amiért lehetőséget adott egy ilyen szettre, amely megmutatta, hogy az ország felelős kezekben van. Mindanynyiunk érdeke a tisztánlátás: hogyan kerültünk ilyen gazdasági helyzetbe, és milyen nehézségekkel kell kormányunknak megküzdenie.” Szabad Nép-negyedórákra való remekmű.
Friderikusz és Fiala némiképp Gyurcsány terméke is. Mindhármuknak sebesen el kéne tűnnie a nyilvánosságból. Ez a minimum.