Ahhoz, hogy valaki megértse, milyen világ van itt az Ormánságban, nem elég „leugrani” Pestről egy-két napra. Egy darabig itt kell élni – figyelmeztet újságíró-kollégám, aki itt nőtt fel és él ma is. Igaza van. Ez már az első beszélgetésekből kiderül.
Ám a pillanatkép is sokkoló.
A nyugati fürdővárosok hangulatát idéző Harkányt elhagyva egészen más világba csöppen az ember. A düledező parasztházak, elhagyott porták, elhanyagolt utak vidékére: a senki földjére. A jellegzetes, tornácos parasztházak bája romjaikban is elvarázsol. Az embernek olyan érzése támad, mintha az Őrségben járna, csak éppen háborús pusztítás után. És ez a romlás nagyjából két évtized alatt, a rendszerváltozás után következett be.
Persze a baj korábban kezdődött. Az Ormánság virágzó, gazdag vidék volt egészen Trianonig, amikor a Dráva vonalán húzták meg a határt, és ezzel elvágták a kereskedelmi-gazdasági útvonalakat dél felé. A Dráván át azelőtt nemcsak az áruk vándoroltak, hanem a kultúra is. Az országcsonkítás után viszont visszaesett a térség gazdaságilag, megfakult a vidék sokszínűsége. A második világháborút követően jött a második csapás. A jugoszláv határ mentén harminc kilométeres körzetben („védősávban”) semmiféle ipart nem telepített a Magyar Népköztársaság. Semmilyen fejlesztés nem volt itt a harmadik világháborúra való készülés és a „baráti” Jugoszlávia iránti töretlen bizalom jegyében. Az Ormánságnak maradt a mezőgazdaság, amelyből azonban viszonylag jól megéltek az emberek. Aztán a rendszerváltozás, a privatizáció elsodorta ezt az utolsó szalmaszálat is. A téeszek megszűntek, az értékek, a föld a zöldbárók, a kommunista klientúra kezébe került, a helyiek pedig ott maradtak munka nélkül, a reménytelenségben. Aki tudott, elmenekült, és a nagyobb településeken nézett munka után. Az ingatlanárak óriásit zuhantak, és ez ide vonzotta a legszegényebbeket – köztük sok roma családot –, akik beköltöztek a fillérekért eladott régi parasztházakba.
Siklósnagyfalu még nem az Ormánság, de a lehetőségek, a viszonyok tekintetében nem különbözik tőle számottevően. A falu lakosságának nyolcvan százaléka a cigány kisebbséghez tartozik. A kanyargó főutca egy kátyús aszfaltcsík, amelyen nehezen fér el egymás mellett két jármű. Mellette egymás után sorakoznak az összedőlőben lévő parasztházak kormos falakkal, az ablakkereteket, ajtókat rég széthordták. Nemsokára tégláért is jöhetnek az „érdeklődők”. Az utcákon nemigen van mozgás. Minden portán farakások: a családok apraja-nagyja a téli tüzelő rendezgetésével foglalatoskodik. De ahogy kiderül, egyébként sem lenne hova menni, mit csinálni: még a kocsma is zárva van.
Petrovics József, a Lungo Drom szervezet helyi elnöke azt mondja magyarázatképpen: most jött meg a fa az erdőgazdaságtól. Az ötvenes éveiben járó cigányzenész az udvaron ültet le bennünket. Mint mondja, éppen meszelés van, meg a nap is szépen süt.
Családjából négyen is beléptek az SZDSZ-be.
Az ő meggyőződése egészen más, de mit tehetett volna? A toborzók házról házra jártak, csomagokat adtak az aláírásért… Errefelé nagy a szegénység, és jól jön minden segítség – mondja. Annyit tud, hogy kamionnal hozták a csomagokat, a toborzást pedig Balogh József intézte.
– Régen nem ilyen világ volt itt – legyint. Ő például a Dél-baranyai Vendéglátó-ipari Vállalatnál volt alkalmazásban mint cigányzenész – már az öregapja is zenész volt –, Siklóson, Villányban játszottak, aztán bejárta fél Európát a zenekarral. De kinek kell már a cigányzene? Nincs utánpótlás. Az unokák ugyan járnak a hagyományőrzőkhöz „kannázni”, de a hangszerhez már nem értenek. Csak ketten járnak muzsikálni hétvégeken Villányba, ha felkérik őket, hogy játsszanak lakodalmakban, névnapokon, turistacsoportoknak…
– Az is egy kis pénz – teszi hozzá. Majdnem öt éve van még a nyugdíjig, munkahelyre azonban kilátása sincs. És ez a legnagyobb baj. Ezért menekülnek innen a fiatalok is, ha tehetik.
– Még egy klubhelyiség sincs, ahol összejöhetnének! Marad a kocsma – magyarázza. Szavaiból kiderül: az itteniek csak a segélyre számíthatnak, esetleg tavasztól őszig arra a kis napszámra, ami a villányi szőlőkben adódik. Vállalkozók viszik a munkásokat. Pécsre csak egy roma jár dolgozni, éppen az ő öccse.
Hogy a fiatalok számára valóban nincs sok kibontakozási lehetőség, az bizonyos. A kultúrház néhány éve bezárt, az ajtók le vannak lakatolva, az épületet kiürítették. Pedig annak idején volt élet ott is.
A toborzást szervező Balogh Józsefnek – aki az SZDSZ polgármesterjelöltje volt, de nem győzött – a portája a jobb módúaké közé tartozik. A kutyaugatásra felesége jön ki a kapuhoz. Azt állítja, férje nincs otthon, autót szerel valahol. Szavaiból kiderül, a helyiek nem a levegőbe beszéltek, a csomagok valóban léteztek. Az ő családjuk is testületileg belépett az SZDSZ-be. Kedves, szívélyes asszony, kérdésemre, mi inspirálta őket arra, hogy belépjenek a liberális pártba, nevetve válaszolja: „Nem tudom, tőlem ne kérdezzen semmit.” Ugyanez a válasz, mikor arról faggatom, mióta politizálnak.
– Miből élnek errefelé az emberek? – kérdezem.
– Hogy miből? Amiből tudnak – feleli. Ő a sertéstelepen dolgozott valamikor, de az a rendszerváltozás után megszűnt. Azóta mindössze másfél hónapot tudott dolgozni az önkormányzatnál közmunkán. Most az aktív korúaknak járó szociális ellátást kapja. Negyvenes éveinek közepén jár. A nyugdíjaskor még messze van. S hogy miben reménykedik? A válasza: „nem tudom”.
A Drávapiskiig vezető út mentén a földeket már előkészítették a tavaszi vetésre. De ahogy Csonka Sándor, a Lungo Drom Baranya megyei alelnöke mondja, a föld már nem az itteniek megkapaszkodását szolgálja. A területek zömmel nagyvállalkozók és külföldiek kezén vannak, a helyiek számára nem nyújtanak megélhetést. Termelő üzemek viszont gyakorlatilag nincsenek. És a másik nagy gond: aki akarna és talán kapna is munkát a közeli nagyobb településeken, az sem tud bejárni. A „tömegközlekedés” a legtöbb faluban katasztrofális: egy busz reggel, egy busz este.
(A vasúti szárnyvonalakkal foglalkozó sorozatunkban megírtuk, hogy most még a Villány–Sellye szárnyvonalat is meg akarják szüntetni, amelynek fejlesztése létfontosságú lenne a térség felemelkedése szempontjából. Az elképzelés ellen tiltakoznak az érintett térség polgármesterei, a szárnyvonal fejlesztésével ugyanis össze lehetne kötni a borairól híres Villányt, a fürdőváros Harkányt és az elmaradott Ormánságot, tehát itt a fejlődés egyik motorja lehetne.)
Csonka Sándor azt mondja az elhíresült tagtoborzás kapcsán: a nyomor táptalaja a manipulációknak. A cigányságra egyébként is jellemző, hogy egy „erős ember” könnyen megnyerheti őket. Ilyen lehet például egy polgármester, aki valamiféle reménysugarat csillant fel a nyomorból való kitöréshez. Mint mondja, ez teljesen pártfüggetlen jelenség. Aki jól tud ígérni, az ugyanígy toborozhat tagokat, tartozzon bármelyik párthoz.
Vélekedését alátámasztják a tények. A szocialista párt Vas megyében játszotta el néhány éve ugyanezt a forgatókönyvet – akkor a cél Gyurcsány Ferenc hatalomra juttatása volt. Akkor sokan Leisztinger Tamás üzletember pénzeit sejtették a háttérben. A pozícióharcban szintén zömmel romákat használtak fel, és az ottani manipulációk, belháborúk odáig fajultak, hogy köztörvényes bűncselekmények is történtek: többek között brutálisan megerőszakoltak egy fiatal férfit, az MSZP egyik aktivistáját.
Csonka Sándor elmondta: végig figyelemmel kísérte az ormánsági SZDSZ-es tagtoborzást. Drávapiskin még azt is elérte az ottani „erős ember”, Mali Zoltán szabad demokrata polgármester – akiről lapunk kiderítette, korábban elítélték lopásért –, hogy a kisebbségi önkormányzat tagjai az általa kijelölt civil roma szerveződéshez csatlakozzanak.
– A végletekig megszorongatott önkormányzatok túlélést, egérutat jelentő forrásokat remélnek a hatalom politikai kiszolgálása révén. Az olyan halmozottan hátrányos helyzetű területeken, mint az Ormánság, könnyű „motiválni” az egyszerű polgárokat. Ez visszaélés a napi gondokkal küzdő emberek helyzetével – magyarázza, rámutatva arra is: nap mint nap járja az Ormánságot, a baranyai falvakat, és tapasztalatai szerint a romák nem igazán kötődnek pártokhoz, mivel a pártok nem azonosulnak a cigányság problémáival.
Drávapiski még kisebb és szegényesebb, mint Siklósnagyfalu. De a táj szép, az égbolton különös felhőjátékokban gyönyörködhetünk. A földeken varjak és szarkák keresgélnek táplálékot, minden második fán ragadozó madár kémleli méltóságteljesen a horizontot. A faluban semmi mozgás. A polgármesteri hivatal zárva, egy nyitott kapujú portáról egy asszony jön ki. Mint kiderül, ő is belépett az SZDSZ-be, sőt a családtagjai is. Szívélyesen invitál a házba, ahol pattog a tűz a sparheltben.
– Bolondság ez az egész, de hát azt mondta a polgármester úr, hogy ha aláírjuk a papírt, jobb lesz a falunak – magyarázza. Beszélgetésünk során világossá válik, azt sem igen tudja, mi az a taggyűlés. Azt mondja, ő az MSZP-ben van. Kérdezem: belépett a pártba? Elbizonytalanodik:
– Nem tudom, arra szoktam szavazni. A Gyurcsányira. De most már megbántam, hogy elmentem… Ez a drágulás! Hát nem is tudom, mi lesz velünk – mondja.
– És hogy lépett be az SZDSZ-be? – kérdezem.
– Az az igazság, hogy nem akartam, hogy megharagudjon a polgármester úr. Merthogy a falugyűlésen mondta, hogy be kell lépni. Tudja, hogy van ez… Még a végén az a kis segély se lesz, amit ad az önkormányzat – magyarázza a motivációit. Ő is dolgozott valamikor, a rendszerváltozás óta viszont nincs munka. Az a szerencséjük, hogy vannak nyugdíjas családtagok: ez a fix jövedelem.
– Addig jó, amíg ők élnek – mondja az asszony.
Akárkit kérdezek, még csak nem is hallottak arról, hogy a polgármesterüket elítélték egy 2002-ben elkövetett lopásért. Nagy szemeket meresztenek. Lopás? Mosolyognak, és legtöbben megvonják a vállukat.
Azt beszélik, Siklósnagyfaluban a toborzók egészen odáig mentek, hogy a határon várakozó, minden földi jóval megrakott kamionokról regéltek, amelyek rögtön elindulnak, amint a helyiek belépnek az SZDSZ-be. Van azokon bútor, szőnyeg, ennivaló, ruha – mindent szét fognak osztani. A kamionokra azóta is várhatnak a siklósnagyfalusiak. Drávapiskiben pedig Mali Zoltán, aki nyilatkozata szerint „csak tenni akart valamit” az Ormánság felemelkedéséért, több millió forintos autót akart vétetni magának a nyomorgó település pénzéből. Ezt az elképzelést a körjegyző megtorpedózta. A verebek azt is csiripelik, hogy más településeken vállalkozókat állítottak csatasorba, akiknek a hatos autópálya építésénél ígértek alvállalkozói szerződést néhány száz kitöltött belépési nyilatkozat fejében.
Az autópálya-építések koordinátora, a szőlőültetvényeinek állami támogatásáról elhíresült SZDSZ-es Wekler Ferenc, Mecseknádasd polgármestere szintén Kókát támogatja az SZDSZ elnökválasztási kampányában.
Kóka János csütörtökön az egyik kereskedelmi televíziónak úgy nyilatkozott: a tagbeléptetések ügyét tisztázni kell, de nincs jelentőségük az elnökválasztás szempontjából, hiszen az SZDSZ alapszabálya szerint ebben csak azok vehetnek részt, akik legalább 90 napja tagjai a pártnak. Egy volt MSZP-s aktivista, aki a kisebb port felvert Tápió menti tagtoborzási botrány „résztvevője” volt, erre csak azt mondta: akkor lépett be a tag, amit én a papírjára írtam…
Az Ormánság – ahogy Csonka Sándor fogalmazott, Baranya Szabolcsa – ma már a legrosszabb helyzetű térség. A választások idején rengeteg az ígéret, de egyre mélyül a nyomor. Eszményi terep a politika dögkeselyűinek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
