Mégis sztrájkolhatunk

Anya, nem lesz első két óra az iskolában, jött haza valamelyik nap nagyobbik lányom vidáman. Sztrájkolnak a tanárok. „Miért?” – kérdeztem kíváncsian. Mit tud egy tizenkét éves a világban történtekről? „Kevés a pénzük” – vágta rá fölényesen. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Ősszel felemelték az óraszámukat, majd lehetőségük adódott újabb két órát díjazás nélkül dolgozni úgy, hogy a fizetésük maradt, sőt. Hála a járulékok emelkedésének, csökkent. Kinek öt-, kinek tízezerrel. „Marika néninek is?” – kérdezett lányom kedvenc tanárnőjéről. „Igen, neki is.” De nem is ez a legfőbb baj, hanem maga az elv. Míg a fenntartó az önkormányzat, az állam a gyereklétszámtól függően fejkvótarendszerben ad az önkormányzatoknak pénzt, amit az kiegészít, addig az illetékes minisztérium beleszól. Törvényeket hoz, amelyek látszólag oktatási törvények, valójában kemény gazdasági intézkedések.
Lássuk a terveket! Az általános iskolában csak szaktanárok helyettesíthetnek, csak ők vihetik tovább az óraszámot. Ha egy falusi iskolában, ahol a lányom is tanul, nincs két kémiatanár, akkor is be kell mennie egy kollégának az órára, ám ő nem mehet tovább az anyaggal, és nem is fizetik ki neki a lyukasórát. A gyerekek is „jól” járnak, hiszen majd valamelyik szombaton bepótolják az anyagot. Jobb nem hiányozni, és képzésekre se járni. Apropó képzések. Az osztálytanítók, akik hamarosan továbbviszik az osztályt ötödikben és hatodikban, százhúsz órás tanfolyamon sajátítják el az ötödikes és a hatodikos történelmet, irodalmat, nyelvtant és természetismeretet. Azokat a tárgyakat, amelyeket hajdanán négy évig tanultak a szaktanárok a főiskolán. Igaz, rájuk amúgy is alig lesz szükség, hiszen falun tizenöt fő alatt nem indíthatnak hetedik és nyolcadik osztályt. Társulások lesznek. Kisebbik lányom valószínűleg iskolabusszal átjár majd a közeli nagyvárosba, ahol harminchetedik lesz az osztályban. Az osztálytanítók – úgy tízezren – meg átképzik magukat, mint a rendszerváltáskor az orosztanárok angoltanárrá.
Hogy most mivé, halvány fogalmam sincs. Vasutasok biztosan nem lesznek, mert a vasútvonalak is fölöslegesek Kóka miniszter úr szerint, meg is szűnik belőlük jó néhány a jövő héten. Szövőnők sem kellenek, hiszen hol van már az önálló textiliparunk, hála a kínai, szorgos, éhbérért dolgozó embertársainknak és a józsefvárosi piacnak. Kosárfonásügyben is leköröztek bennünket a gyors kezű távol-keleti gyerekmunkások. Téeszekbe sem mehetnek el fejőnőknek, mert nincs hová, ha tehenek még akadnak is. A nagygazdák megoldják a dolgot romániai feketemunkásokkal. Bár tejet még nem Kínából hozunk, mégiscsak megromlana az úton. Nem úgy, mint a holland répa vagy a spanyol uborka. Mert, ugye, az itthon nem terem.
Mi lesz hát a közel tízezer szaktanárból? Rejtély. Leginkább munkanélküli, esetleg ügynök valamelyik direkt marketinggel dolgozó kozmetikai cégnél, ha érdek nélküli emberi kapcsolatait (értsd barátság) feláldozza az üzlet oltárán. Takaríthat is feketén egyik mostanában megtollasodott honfitársánál, mint tette ezt kétdiplomás barátnőm. Igaz, ő nemcsak porszívózott a gazdag péknél, hanem a gyerekeit is korrepetálta. Tekintélye éppen annyi volt, mint ami most van a pedagógustársadalomnak. Csekély. A pedagógiához ugyanis, akárcsak a focihoz, mindenki ért.
Valóban, míg néhány főiskolai hallgató helyesen sem tud írni, hogyan taníthatná meg a nebulót az ly-ra. Erre hivatkozik a minisztérium is. A PISA-felmérések adatait skandálja, hogy a magyar diákok még írni és számolni sem tudnak, nemhogy szöveget értelmezni. Ezeket a nem túl hízelgő eredményeket a magyar iskola annak ellenére produkálja, hogy más országokhoz képest relatíve több erőforrással rendelkezik. Tanári munkaerő akad bőven, ami annak is köszönhető, hogy a pedagóguslétszám nem igazodott a gyermeklétszám-változáshoz. Állítólag szakképzési rendszerünkkel sem igazán büszkélkedhetünk. Az már más kérdés, hogy miért most kezdik el a reformokat, amikor már nincs miből. Ma, amikor egy-egy miatt több százan hetes éhségsztrájkokba kezdenek, több mint esélytelennek tűnik reformokról gondolkodni. Reformok pedig szükségesek. Csak nem mindegy, mikor és milyenek.
Erre gondolt a Pedagógusok Szakszervezete is, amely a békés megoldások híve. Decemberben még leszólta a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét, hogy minek az a csúnya sztrájk, majd tárgyalunk. Tárgyaltak is, aztán egyszer csak megjelent a honlapon, hogy nincs konszenzus. A kormány nem hajlandó ellensúlyozni a közszolgálati dolgozókat is érintő inflációt, a létfontosságú cikkek áremelését, a tetemes drágulást. A baloldalinak számító Pedagógusok Szakszervezete valóban baloldali tettre szánta el magát: sztrájkra hívta fel a közoktatásban dolgozó munkavállalókat. Most már szerintük is csak ilyen módon lehet esélyük érdekeik védelmére. „Meg kell mutatnunk, hogy valóban mire vagyunk képesek!” A kormány végre komolyan vette a fenyegetést, nem ok nélkül. Az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottság szerint hatvan-hetven százalékos volt a sztrájkkészültség az iskolákban. Sőt. A MÁV szolidaritást vállalt a tanárokkal, a meghirdetett nap délelőttjére fél órára leállította volna a vonatait. Mint a régi szép időkben, mikor még kart karba öltve a közös ellenség láttán összeölelkeztek a kiszolgáltatottak. Merthogy egységben az erő. Ezt a mondatot hetedikes lányomtól is hallottam már, akinek ugyan nem kedvenc órája a biológia, ám a vadludakat az égen hosszú ideig képes figyelni. Az ég e teremtményei mindig csapatosan, általában V alakban szállnak, és ha az első kifárad, új száll a helyére. Nyilván könnyebb nekik egymás áramlatában repülni, mondja bölcsen. Ezt nemcsak a vadludak, de az angol és a francia közszolgálati dolgozók is tudják. Nemrég még csak a britek „betegsége” volt a sztrájk, ám a franciák is megkapták. Párizsban már többször tüntettek a közalkalmazottak a különféle privatizációk ellen, mert állásaik elvesztésétől és alacsonyabb fizetésektől tartottak. A sztrájkokhoz általában csatlakoztak a vasutasok, a postások és a telefonosok, sőt a légitársaságok alkalmazottai is. Angliában a tanároktól ugyanúgy nem idegen az utcára vonulás, mint például a tűzoltóktól. A vita ott is elsősorban bérjellegű. Megállapodás itt is, ott is születik, született.
Akárcsak itthon. A közszféra dolgozóinak béremelkedése idén 6,65 százalék lesz. A sztrájkbizottság követelése 6,75 százalék volt. A kormány eredetileg 2,5 százalékot szánt a közalkalmazottak és köztisztviselők bérfejlesztésére. Az e feletti részt most a tizenharmadik havi bérből biztosítják. Az illetékes miniszter szerint ez a megoldás nem jelent további terhet a költségvetés számára. Fellélegezhetünk. Vagy mégsem? Már látszik, hogy a megállapodásnak vannak gyenge pontjai, hiszen a béralku nem jelent valódi béremelést, azaz nem növeli a nyugdíj-, a túlóra-, a felmentési és a végkielégítési alapot sem. Igaz, hogy az összeget központi forrásból teremtenék elő, vagyis emiatt – látszólag – senki nem vesztené el a munkáját. Ám mindez függ a konvergenciaprogram sikerétől, ami gyakorlatilag a közszolgálati dolgozók elbocsátását jelenti. Ami nemcsak a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének nem tetszik, akik a most megtartott nagygyűlésükön radikalizálódást hirdettek, egyenesen sztrájkról beszélnek, hanem a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezete is tiltakozott. A bírósághoz fordult, mert, ugye, az utcára mégsem vonulhat. Igaz is, kit vezényelnének ellenük?