Felütésként nézzük a következő idézetet: „Az olimpiarendezés minden racionalitást nélkülöző, szép álmokat kihasználó, illetve azokat ellopó program. Négy és fél milliárd forintba kerülne – honnan teremtenénk ezt elő? Az a család, amelyiknek egy tizenöt éves Trabantra sem telik, ne hirdesse meg, hogy a következő öt évben Mercedest kíván vásárolni.” Kijózanító, súlyos szavak. Nagyrészt sajnos jogosak is. Egyébként Gyurcsány Ferenctől származnak. Persze nem tegnapról, hanem még 2003-ból. Az akkori sportminiszter igazat mondott ugyan, mégis tévedett.
Hiszen alapvető különbség, hogy nem az az ország, illetve város adhat otthont az olimpiának, amely képes lenne azt megrendezni, hanem az, amely elnyeri a rendezés jogát. Az alkalmasság tehát szükséges, de messze nem elégséges feltétel. Ha elégséges lenne, négyévente húsz, harminc, de talán hetven-nyolcvan település stadionjaiban zajlana párhuzamosan a versenysorozat. De természetesen csak egy nyertes van, és az mindent visz. Nem a hazai kétkedőket kell tehát meg-, hanem a külföldi pályázókat, három, de addigra talán már négy földrész metropolisait, emellett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rotációs elvét legyőzni. No meg a pénz hatalmát. Ami akkora, hogy 1996-ban diadalra juttatta a Coca-Colát és a CNN-t, azaz Atlantát az újrakezdés százéves jubileumán az ókori és a modern olimpiai mozgalom bölcsőjével, Athénnal szemben.
Ez a lényeg. Innen kellene kiindulnia annak, aki komolyan gondolja, hogy Budapestre hozza a 2020-as játékokat. Vagy a 2012-est, ugyanis az eredeti ötlet azt célozta meg, a Fidesz ennek támogatására fogott aláírásgyűjtésbe. Nyilvánvalóan a 2002-es választási kampány részeként, és bár olimpiával kecsegtetni sokkal emberibb és felemelőbb, mint 23 millió román munkavállalóval riogatni, már akkor is vitathatatlan volt: jelentős tett itthon több százezer vagy akár egymillió támogatót szerezni, de hasznosabb lenne a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagságában hatvanat, hiszen a döntés ott születik majd meg. A togói vagy a mauritiusi küldött pedig kevéssé mélyedne el Budapest új infrastrukturális beruházásaiban, különös tekintettel a négyes és az ötös metróra, nem mérlegelné a magyar pályázat hazai támogatottságát, és az ennek mentén húzódó pártpreferenciákat, hanem az orra elé dugott névsort böngészné: Párizs, New York, Rio de Janeiro, Budapest. „Az első kettőben már jártam, a harmadikba jó lenne eljutni, a negyedik micsoda?”
Ez persze a szituáció leegyszerűsítése, de a reálpolitikának ez a jellegzetessége: az út végén ott a döntéshelyzet, addigra kell jó pozícióba kerülni.
A 2020-as budapesti olimpia felé azonban csak „irreálpolitikával” lehet közelíteni, ezt teszi a BOM is. Hogy tudatos vagy véletlen, az elemi tájékozottság hiányából fakadó félreértelmezés miatt, az csupán erkölcsi szempontból különbség, gyakorlatilag egyre megy. És mert mindennapi életünket a morállal szemben a pragmatizmus uralja, egyelőre kövessük mi is ezt az utat, haladjunk a BOM logikája mentén!
Ahhoz, hogy Budapest egyáltalán pályázhasson, a NOB temérdek mennyiségi és minőségi követelményének kell megfelelnie. Vegyünk csak egy példát! A kandidáló városban – könnyítésként esetleg plusz az agglomerációban – 40 ezer szállodai szobát kell felmutatni. Ehhez képest a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint ebből fővárosunkban jelenleg 21 ezer van, egész Pest megyében további 1400. A szám tehát a duplájára növelendő. Nem szükséges ahhoz idegenforgalmi szakembernek lenni, hogy belássuk: a terv már itt elbukott.
De azért haladjunk tovább! A 2002-es álmodozáshoz képest annyival feltétlenül kedvezőtlenebb az összkép, hogy akkor az EU-csatlakozásra váró nemzetek élmezőnyében voltunk, mostanra a 2004-ben felvett tíz állam sereghajtói közé kerültünk. Akkor még nem volt szükségünk konvergenciaprogramra, most lenne, csakhogy helyette legfeljebb „konvergenciavágyunk” van. Budapest évről évre élhetetlenebb, emellett fokozatosan ürül ki a sportélete, a kézi-, kosár-, röplabda-, jégkorong- és egyéb szakosztályok vidékre menekülnek, mert a régi fellegvárban nincs lokálpatriotizmus, azaz a sportot éltető szponzor és szurkoló.
Miben bízzunk hát? Pontosabban miben bízik a BOM? Abban, hogy Magyarország sportnagyhatalom, ezért kijár már neki a rendezés. Való igaz, Magyarország sportnagyhatalom volt, a MOB is érthetően erre építette évszázados stratégiáját mindegyik nekirugaszkodáskor. Ahelyett, hogy elvesznénk a részletekben, idézzük fel az 1960-as játékokért zajló szavazási procedúrát! A döntés 1955 tavaszán Párizsban született meg, tehát még másfél évvel az ’56-os forradalom előtt, viszont nem egészen hárommal a helsinki olimpia után, amely minden idők legnagyszerűbb magyar szereplését hozta 16 arannyal, az éremtáblán az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögötti harmadik helyezéssel. Nem múlt el még egy éve az 1954-es labdarúgó-világbajnokság, Puskásék tragikumában is világraszóló ezüstérmével, másfél évvel jártunk az évszázad meccse, a londoni 6:3 után. Erre mi történt? Hét város versengett, Budapest az első körben nyolc szavazatot kapott, a másodikban egyet, a harmadikban egyet sem. A befutó Róma hasonló számsora így festett: 15, 26, 35. Ennél is kijózanítóbb a nyári sportokban akkor epizódszerepet sem játszó Svájc képviselője, Lausanne szereplése: 14, 21, 24. A harmadik fordulóban tehát Lausanne–Budapest 24:0, mindez a sikereink csúcsán. Ennyit erről. A további önmarcangolásban keretes írásunk segít.
Szenteljünk pár sort reményeink másik bástyájának is! Annak, hogy régiónkból, az egykori kommunista blokkból csupán Moszkva adhatott otthont a játékoknak, ezért épp ideje kárpótlást kapnunk. Tipikusan európai látásmód. Vagy inkább kelet-közép-európai, hiszen egy pillanatra szeretnénk újra leereszteni a vasfüggönyt, hogy önálló, elkülönült térségnek tűnjünk, miközben egyébként már mindenütt az egyesült Európáról beszélünk. Délkelet-Ázsiában vagy Óceániában természetesen senki nem áldoz egy gondolatfoszlányt sem a szovjet utódállamoknak, egységes földrészként tekintenek ránk, amely az eddigi olimpiák több mint a felét vendégül láthatta, miközben a kétszer akkora Dél-Amerikának és a háromszor nagyobb Afrikának még egyetlenegy sem jutott.
Ezzel a felvetéssel térünk le végleg az irrealitás útjáról, és érkezünk el a téma legérdemibb részéhez. Olimpiát ez idáig négy földrészen rendeztek. Évtizedeken át csak Európában és Észak-Amerikában, de 1956-ban belépett Ausztrália, 1964-ben Ázsia, és ha e két térséget egy régiónak tekintjük, 1980-tól megvalósult a hármas rotáció. Íme: 1980 Európa (Moszkva), 1984 Amerika (Los Angeles), 1988 Ázsia (Szöul), 1992 Európa (Barcelona), 1996 Amerika (Atlanta), 2000 Ausztrália (Sydney), 2004 Európa (Athén). Kontinensünkre tehát ciklikusan, tizenkét évente tértek vissza a játékok, 2012-re azonban nyolc esztendőre rövidül az intervallum, mert Amerika egy körből kimarad. Talán némi szégyenérzet, büntetés és reális esély(telenség)latolgatás elegyének eredményeként, mert Atlanta 1996-ban gyalázatos házigazdának bizonyult. De attól még, hogy a tizenkét év egyszer nyolcra rövidült, ez a kivétel csak tovább erősítheti a szabályt. Azaz 2016-ban Amerikának kellene jönnie – és az sem kizárt, hogy a déli szubkontinensnek, hisz mint már utaltunk rá, az éppúgy nem rendezhetett még soha, mint ahogyan Afrika sem. 2020-ra ezért több földrész is bejelentkezhet, közülük a legkevésbé esélyes Európa. A valós remény 2024, de mondani sem kell, hogy az európai olimpiától a budapestiig még olyan hosszú út vezetne, hogy annak a végigjárása is irigylésre méltó fantáziát igényel.
Lajstromozzuk a lehetséges riválisokat! Köztük lehet a 2012-re a célegyenesben elbukó Párizs, a hasonló traumát átélő Madrid, a két földrész találkozásánál fekvő, iszonyatos ütemben fejlődő Isztambul, valamint az újraegyesített Németország és a szárazföldi Európa központja, Berlin. A visegrádi államok közül Prága és Varsó, Skandináviából Koppenhága, szerte a nagyvilágból – ha 2016-ban nem nyer –Tokió, Montreal, Rio de Janeiro, Chicago, Detroit, Philadelphia vagy Los Angeles, a Koreai Köztársaságból Puszan, Dél-Afrikából Fokváros, Ausztráliából Melbourne, Perth, Brisbane vagy Adelaide.
Mindettől persze még álmodozhatunk. Mert az nem feltétlenül árt, sőt üdvös is lehet, ha nem pótcselekvésként tesszük, valós gondjaink elodázásának szándékával. A magyar sport, mondani sem kell, komoly bajban van. És a segítséget nem a 2020-as olimpia megpályázása jelentené, hanem a normális felkészülés lehetőségeinek biztosítása a jövő évi pekingi játékokra, középtávon pedig vonzó és reális jövőkép felvázolása. Amiben a MOB-nak és a BOM-nak egyaránt lehetne szerepe. Hiszen előbbi testesíti meg az évszázados hagyományt, az ötkarikás mozgalom intézményesített kereteit, a sportvezetői hivatást, utóbbi pedig a modern menedzserszemléletet és az ehhez kapcsolódó magántőkét. A BOM-hoz a hazai üzleti élet színe-java csatlakozott. Szereptévesztés lenne a részünkről előttük bizonygatni, hogy komoly szervezet nem azonosíthatja magát egyetlen, számára is nyilvánvalóan alig elérhető alapcéllal.
Természetesen beszélhetünk arról is, a BOM miért rendel megvalósíthatósági tanulmányt a MOB tudta nélkül, miért hökken meg azon, hogy annak képviselői a meghívás ellenére sem jelennek meg a témában tartott sajtótájékoztatón. De remélhetőleg közös dolgainkhoz képest ez tyúkper. Amúgy nyugodtan ott is lehettek volna, mert a magyar sportot legsanyarúbb állapotában is elegancia, nagyvonalúság jellemezte. Mivel ez tőlünk sem egészen idegen, egyetlen fillérnyi ellenszolgáltatás nélkül ajánljuk e „megvalósíthatatlansági tanulmányt” az illetékesek figyelmébe. Nem balról, nem jobbról, nem sanda szándékkal, inkább az együtt gondolkodás és cselekvés igényével.
Mert a magyar sport még ma is sokra, nagyon sokra hivatott.
Persze nem mindenre.
köd
Hiába unja már ezt a rémes időt, ráadásul az ónos eső is befut + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!