Budapest Európa Hongkongja – mondják, és az ezredforduló táján volt is esély rá, hogy a Csepel-szigeten a kommunista Kína elől menekülő hongkongiak önálló várost alapítsanak. A tervből – többek között a széles körű társadalmi ellenállás miatt – végül nem lett semmi.
A múlt héten, a demográfiai helyzetről tartott parlamenti vitanap alkalmával – amelyen a kormány emberei központi utasításra igyekeztek kerülni a hagyományos családdal kapcsolatos kifejezések használatát – Semjén Zsolt kereszténydemokrata politikus nyilvánosságra hozott egy tíz évre titkosított, januárban született, a kormány számára készített előterjesztést, amely szerint „csakis az emelt szintű bevándorlás jelentheti a népességfejlődés konszolidálását”. – Sok százezer, akár milliós nagyságrendű külföldi eredetű népesség integrálására van szükség – írják a tanulmány készítői, akik szerint a népességimport elsősorban az „ázsiai válságövezetekből”, szervezetten valósulna meg. Az „új magyarokat” ügynökségeken keresztül toboroznák, itt pedig átmeneti otthonok, állampolgárság, stabil szociális szolgáltatások várnák őket, hogy meg tudjanak kapaszkodni.
Mennyibe kerülne mindez? A tanulmányból nem derül ki, az azonban igen, hogy döntően az uniós forrásokat mozgósítanák az ügy érdekében. Rögtön adódik a kérdés: az uniós pénzeket miért éppen erre fordítaná az ország? Miért nem a hátrányos helyzetű területek, kis- és középvállalkozások fejlesztésére, konszolidációjára, ami áttételesen a hazai népesség növekedését mozdíthatná elő? Annál is inkább, mivel a tanulmány készítői azzal is érvelnek: a betelepítésre azért van szükség, mert „kimutatható, hogy a hazai munkaerő-kínálat sem mennyiségében, sem minőségében nem képes majd kielégíteni a hazai munkaerő-keresletet”.
További, sokatmondó megállapítás, hogy a szerintük „józan számítások” szerint elkerülhetetlen betelepítés – amenynyiben megtörténik – vélhetőleg a munkabérek letörése miatt feszültségeket fog okozni.
Bogár László közgazdász, aki tagja volt az Orbán-kabinet által létrehozott népesedési kormánybizottságnak – amelyet Medgyessy meghagyott, bár a szakembereket lecserélte –, úgy véli: minden olyan elképzelés, amely a betelepítésre alapozza a demográfiai problémák megoldását, eleve téves pályán indul el, vagyis lehetetlen a belső viszonyok megváltoztatásával, a belső erőforrások mozgósításával visszafordulni a demográfiai lejtőről. Ennek a szemléletnek a lehető leghatározottabban ellent kell mondani. Ugyanakkor leszögezi: illúzió minden olyan feltételezés, amely azzal számol, hogy azon a 27 éve tartó demográfiai lejtőn, amire az ország került, alapvető változások nélkül meg lehet állni.
– Ez idő alatt egyetlen év sem volt, amikor ne csökkent volna az ország népessége – mondja Bogár. – Most már ott tartunk, hogy évente ötven százalékkal több ember hal meg, mint amennyi születik. A politikai erőknek szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy e kérdés kezelése hallatlan nagy anyagi befektetést igényel, és nem megy egyik napról a másikra. Még akkor is, ha az alapvető célkitűzésekben meglenne a politikai egyetértés, és a folyamatokat nem írná felül minden kormányváltás, vagy éppen – ahogy kívánatos lenne – az alkotmányban rögzítenék végre az ezzel kapcsolatos irányelveket – csak évtizedek távlatában mutatkozhatna meg az eredmény – szögezi le, hozzátéve: ettől az állapottól azonban a mai magyar társadalom, közélet fényévekre van.
– Szeretik úgy beállítani, hogy a magyar ember családszerető, de ez sajnos ma már csak illúzió – szögezte le a közgazdász. – Ezen a téren is óriási morális pusztulás történt az utóbbi évtizedekben. A rendszerváltozást követő vadkapitalizmus – szakszóval „dinamikus kapitalizmus” – viszonyai között a gyerekvállalás, akárhogy is szemérmeskedünk, piaci tranzakcióvá vált.
Bogár szerint a belső demográfiai egyensúly helyreállításához nemcsak az értékminták, hanem az egész gazdasági, adópolitikai környezet átfogó megváltoztatására lenne szükség, amelynek deklarált célja az új generációk felnevelése lenne. A bevándorlás sem ördögtől való dolog, csakhogy ebben a határon túli magyaroknak kellene abszolút elsőbbséget élvezniük, és nem az ázsiai válságövezetek lakóinak – fogalmazott. Mint mondta, természetesen nem lehet cél a Kárpát-medencei magyar területek csökkentésével szinten tartani a trianoni Magyarország népességét. Különösen akkor, amikor köztudomású: a határon túli magyarok szaporodási rátája még alacsonyabb, mint az anyaországiaké, és egy erőteljesebb bevándorlási hullám 20–25 éven belül a magyarlakta területek felszívódásához vezet. Bogár szavaiból kiderül: ha a magyarság meg akarja tartani Kárpát-medencei szállásterületeit, és vissza akarja fordítani a vészes népességfogyást – amire ha lenne akarat, lenne esély is –, annak érdekében nemcsak itthon, de a határon túl is aktív és tudatos népesedést segítő stratégiát kellene folytatni. (A jelenlegi kormányzat azonban a konvergenciaprogram részeként éppen a határon túliakat segítő intézményrendszer visszanyesésén, felszámolásán ügyködik: igyekszik minimalizálni azokat a ráfordításokat, amelyek éppen a népességfogyás ellen hatnak. A státustörvény szisztematikus kiüresítése, a magyarság oktatását és gazdasági, kulturális megerősödését szolgáló alapítványok megszüntetése, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügyében folytatott negatív kampány, mind ebbe az identitást, életkedvet romboló folyamatba illeszkedik.)
Bogár László szerint a jelenlegi „kollaboráns kormány” részéről – amely, mint fogalmaz, szolgai alázatot tanúsít a globális tőkével szemben – valóban „szép gesztus” lenne a magyar gazdaságot totálisan uraló multinacionális cégek irányába, hogy még a magyar munkaerőnél is olcsóbb munkaerő importjáról – saját forrásból – gondoskodik.
– 2008-ban a megszorítások nyomán az egy keresőre jutó reálbér a harminc évvel ezelőtti szintre esik vissza. A nagyarányú betelepítés még tíz év mínuszt jelentene, és ezen a szinten konzerválná a viszonyokat. Ez az előterjesztés gyakorlatilag a globális- tőke-érdekeket szolgálja, és egyet jelent a népirtással – szögezte le Bogár László.
Más formában, de hasonló gondolatokat fogalmazott meg Cséfalvay Zoltán, az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem professzora is, aki szintén azt hangsúlyozta: a kormány számára készült előterjesztés abszurd. Az igaz, hogy Magyarországon a demográfiai helyzet válságos, és ha így megy tovább, nem lesz, aki fizesse a következő generációk nyugdíját. Az is igaz, hogy a munkaerőpiacon bizonyos területeken hiány mutatkozik. De erre a problémahalmazra semmiképpen nem lehet válasz a milliós tömegű ázsiai betelepítés. Ahogy mondta, elsősorban azt kellene megvizsgálni, miként állt elő ez a helyzet, és a kormány politikájának a kiváltó okok megszüntetésére kellene fókuszálnia. A munkaerőpiacon mutatkozó hiány kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a nagy tömegű bevándoroltatás éppen azt a gazdasági helyzetet állandósítaná, ami miatt fogy a népesség. Cséfalvay kifejtette: a migránsok befogadása általában hasznos a befogadó országoknak, hiszen alapvetően a kockázatvállaló, fiatal, képzett emberek indulnak új hazát keresni a jobb élet reményében. A tömeges betelepítés azonban mindezeket az előnyöket annullálja. A jelenlegi munkaerő-piaci helyzetben a képzett, határon túli magyar munkaerő bőségesen elegendő a magyarországi szükségletek kielégítéséhez. Nem beszélve arról, hogy a munkaerő-piaci hiányok mellett hallatlanul magas a hazai munkanélküliség is: nem betelepítésre, hanem az itteni munkaképes, de a munkaerőpiacon nem szereplő rétegek mobilizálására lenne szükség, persze ez szintén befektetést igényelne – hangsúlyozta az egyetemi tanár.
Magyarországnak eszerint olyan gazdaságpolitikára lenne szüksége, amely nem az olcsó munkaerő tőkevonzó hatására épít, hanem a magas hozzáadott értéket kívánó ágazatokat részesíti előnyben. A nyomorgazdaságot a tudásintenzív gazdaságnak kellene felváltania. Ehhez az út a kis- és középvállalkozások támogatásán keresztül vezet, ugyanis ők azok, akik munkaadóként nem a bárhová áttelepíthető összeszerelő üzemekben, a semmiféle szakértelmet nem igénylő tevékenységekben látják a jövőt. Cséfalvay Zoltán arra is felhívta a figyelmet: a statisztikai adatok mutatják, a globálistőke-mozgások kétharmada a fejlett országok között történik, csak egyharmad rész zajlik a fejlett és fejletlen országok között. Ezért az egyharmadért folyik a harc a fejletlenek között. Egymásra licitálva, adókedvezménnyel, egyéb privilégiumokkal vagy éppen a nagy tömegű, olcsó, képzetlen munkaerő ígéretével próbálják becsalogatni a tőkét. Akár a tömeges bevándoroltatás árán is. Magyarországnak végre ki kellene lépnie ebből a csoportból, mert ne áltassuk magunkat: mi is az egyharmadhoz tartozunk. Ehhez azonban nem a betelepítési programokon, hanem a növekedés- és foglalkoztatáspárti gazdaságpolitikai stratégián kellene gondolkodniuk a döntéshozóknak. Ez hosszú távon – szigorú bevándorláspolitikával – gyógyír lehetne a népesedési gondokra is – szögezte le.
Az eltérő kultúrájú közösségek egymás mellett élését vizsgáló tudósok is úgy látják, egy milliós – de akár százezres – nagyságrendű bevándorlás is súlyos társadalmi feszültségekhez vezetne, ez bizonyos. Ahogy Papp Richárd, az ELTE kulturális antropológiai tanszékének munkatársa fogalmaz, a tapasztalatok szerint több, esetenként három-négy, de akár ötgenerációnyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a bevándorlók és a helyiek között kialakuljon a „harmonikus szimbiózis”.
Kollégája, Kézdi Nagy Géza arra hívja fel a figyelmet: Magyarország történelme során mindig befogadó ország volt, itt született meg az első vallási türelmi rendelet is, miközben a művelt Európában hitbeli kérdések miatt gyilkolták egymást az emberek. A betelepülés azonban alapjában véve szerves fejlődés révén, lényegében azonos kultúrkörből valósult meg. Ahogy Kézdi Nagy fogalmaz, bizonyos mennyiségű vérfrissítésre mindig szükség van, de el sem tudja képzelni, miként lehetne egymillió, gyökeresen más kultúrából érkező ázsiai áttelepítését és integrációját lebonyolítani. Az ázsiai migránsok a világ minden táján jellemzően elkülönülnek, megvan a saját vallásuk, szolgáltató- rendszerük, konyhájuk. Egyfajta szigetvilágot képeznek, szakszóval párhuzamos társadalmat. Egy ilyen nagy arányú bevándorlás óhatatlanul a társadalom széttöredezéséhez vezetne – mutatott rá.
Papp Richárd ennek kapcsán kifejtette: óhatatlanul feszültségek keletkeznének, amiket az is súlyosbítana, hogy a betelepülők vélhetőleg maguk is különféle kultúrkörökből érkeznének: a belső ellentétek, rivalizálás révén dupla konfliktushelyzet állhatna elő. Ráadásul az is tény, hogy Európában – de különösen Magyarországon – az identitás egyik meghatározó szegmensét a lokalitás, a szülőföldhöz való ragaszkodás adja.
– A történelmi tudat, kulturális emlékezet és a területhez való ragaszkodás identitástudatunk meghatározó aspektusait jelentik. Nem véletlen, hogy Trianon a mai napig Magyarországon, de a környező országokban is az egyik legnagyobb alapprobléma az identitástudat terén – mutat rá Papp Richárd. Egy olyan ország, ahol a lokalitás az identitástudat alapvető szegmense, ahol semmiféle történelmi tapasztalat nincs a tömeges betelepülésekkel kapcsolatban, teljesen felkészületlen egy ilyen helyzet kezelésére – szögezte le, hozzátéve: a magyar társadalmat jelenleg is számos feszültség terheli, egy betelepítési akció ezeket a konfliktusokat vélhetőleg tovább élezné. A migrációs stratégiáról szóló tanulmányból nem derül ki, hogy pontosan honnan hoznánk a betelepülőket, csak annyit árulnak el a szerzők, hogy ázsiai válságövezetek lakóira alapoznak. Más szempontokat is figyelembe véve Indonézia, a Fülöp-szigetek, Kambodzsa, Vietnam, Kína egyaránt szóba jöhet. De Pakisztán, Irak és Irán, Afganisztán, Izrael is. Az első esetben a szervezett bűnözés megerősödésével kell számolnia a magyar hatóságoknak, a második esetben pedig a terrorfenyegetés nő meg. Egy ilyen arányú betelepítésre fel kellene készíteni a magyar rendvédelmi szerveket, de kétséges, hogy ez sikerülhet-e. Köztudomású: az FBI, a CIA sem elég erős ahhoz, hogy megsemmisítse például a kínai maffiát, vagy megvédje a társadalmat a terroristák akcióitól.
origo.hu
A Voks 2025 résztvevőinek száma jóval túlszárnyalja a Tisza-féle konzultációét
