Hiába telt el több mint tíz év a magyar energiaipar első, a Horn– Kuncze-kormány idején lezajlott nagy privatizációs hulláma óta, bizonyos részleteket még mindig titokként kezel az állam. A Manager Magazin című gazdasági havilap szeretett volna beletekinteni például a Mátrai Erőmű és a Dunamenti Erőmű eladásáról kötött szerződésekbe, de az ÁPV Rt. nem adta ki a megállapodásokat, holott közérdekű adatokról van szó. A magazin bírósági útra vitte az ügyet, eredmény még nincs, a következő tárgyalás áprilisban lesz. Schiffer András, a magazint képviselő Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szervezet tagja elmondta: az ÁPV azzal érvel, hogy a privatizáció idején, vagyis az 1995-ben élő adatvédelmi törvénynek megfelelően a szerződésekről jelentést készítettek, s azt közzé is tették.
*
A TASZ azonban úgy véli, hogy a vagyonkezelőnek a szerződések teljes szövegét is nyilvánosságra kellene hoznia, hiszen közérdekű adatokról van szó.
Hogy a jogvédő szervezetnek sikerül-e végül nyilvánosságra hozatni a kontraktust, az még kérdés, az azonban nem, hogy az 1995-ös privatizáció – a két erőműtársaság mellett ekkor adták el az áram- és a gázszolgáltatókat is – nem éppen a legnagyobb rendben zajlott le. Ez derül ki legalábbis az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 1996-os jelentéséből. Az ÁSZ megállapításai szerint a Dunamenti Erőmű eladásának körülményei jól reprezentálják az egész energetikai privatizációt, vagyis a megvalósítás nem illeszkedett a magánosítás törvényben lefektetett céljaival. Vagy – ahogy a jelentés fogalmaz – „az erőmű privatizációjakor abszolút prioritást kapott a készpénzes eladás a mielőbbi költségvetési bevétel érdekében”, továbbá „az értékesítés ütemét nem az iparág fejlesztési érdeke, hanem a költségvetés bevételi igénye diktálta”.
Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy először is kihagyták az előkészítésből a hazai energetikai szakmát, másodszor minimálisra csökkentették az adásvételi megállapodások megkötését megelőző tárgyalássorozatra szánt időt, harmadszor pedig nem tartották magukat az előírásokhoz. A 14 villamosenergia-ipari cég jövőjét meghatározó kiírásokat négy nap alatt bírálták el, két napra rá pedig már meg is kötötték a szerződéseket. A kapkodásba azért még belefért, hogy fittyet hányva a privatizációs törvény mellékletére, 50 százalék plusz egy részvény helyett egyetlen aranyrészvényre szállítsák le a Dunamentiben maradó állami tulajdon mértékét, de úgy, hogy közben az aranyrészvény fogalmát, s vele az aranyrészvényes jogait még nem rögzítette törvény. Általánosságban elmondható, hogy az események a kelleténél sokkal szorosabb állami irányítás mellett követték egymást. Az ÁSZ nem véletlenül jegyezte meg, hogy az energetikai privatizáció végrehajtását a kormány szabta meg határozataival, holott nem szólhatott volna bele normatív úton az ÁPV döntéseibe. Az pedig már kifejezetten a törvénysértő eljárásbeli szabálytalanságok körébe tartozik, hogy a Dunamenti Erőmű adásvételi megállapodását egy olyan időpontban, nevezetesen 1995. december 8-án írták alá, amikor a garanciák vállalásához szükséges előzetes pénzügyminisztériumi engedély még nem lehetett az ÁPV birtokában.
A Dunamenti Erőmű eladását vizsgáló jelentésből csupán néhány elmarasztaló tételt emeltünk ki – valamennyi negatív ÁSZ-megállapításra többoldalnyi hely sem lenne elegendő –, de bőven találni furcsaságokat a Mátrai Erőmű eladása körül is. A legtöbb ellentmondást egy titkos záradék megkötése okozta. Egy, az Energiapolitika 2000 társulat honlapján fellelhető, Petz Ernő akadémikus által jegyzett tanulmány szerint az történt, hogy az erőműtársaság többségi tulajdonát megvásároló német cégek – nevezetesen az RWE Energie AG, illetve az Energie Baden-Württemberg AG – a 26 millió dolláros vételár megfizetéséért cserébe egyebek mellett két, 500 megawattos erőművi blokk versenyen kívüli megépítésére is ígéretet kaptak a kormánytól. Az erőművet a bükkábrányi lignitmezőre építették volna, amelynek bányászati és vízkiemelési jogát a németek szintén megszerezték. A történet akkor vett a befektetők számára kedvezőtlen fordulatot, amikor 1997-ben az MVM váratlanul széntüzelésű erőmű építésére írt ki tendert. Petz írása szerint mindenki arra számított, hogy ezen úgyis a bükkábrányi erőmű tervével kénytelen-kelletlen induló RWE lesz majd a befutó – ez esetben a titkos záradékban vállaltak is teljesültek volna meg erőmű is épül úgy, hogy fennmarad a szabályszerűség látszata –, de meglepetésre a Dunamenti Erőmű jobb ajánlatot nyújtott be az RWE-nél. A gordiuszi csomót nem túl elegáns módon vágták át azzal, hogy egyáltalán nem hirdettek eredményt. Az ügy meglehetősen nagy port vert fel, a részletek tisztázására 1998 elején még egy országgyűlési vizsgálóbizottság is felállt, de mivel az államot per fenyegette, az országgyűlési választások pedig egyre közeledtek, a kormány végül a peren kívüli megegyezésbe menekült. Ennek következtében az ÁPV 2000 januárjában több mint harmincmillió dolláros kártérítést fizetett, erőmű pedig azóta sem épült Bükkábrányban.
Tulajdonképpen nem tartozik szorosan a privatizáció történetéhez az a mellékszál, amelyre szintén az ÁSZ-jelentésben bukkanhatunk rá, s amely a jelenlegi miniszterelnök, akkor még csupán vállalkozó Gyurcsány Ferenchez kötődik. A számvevőszék a Dunamenti Erőmű energiahordozó-készletezését vizsgálva hívta fel arra a figyelmet, hogy az erőmű területén, ám az MVM tulajdonában lévő két olajtárolóról az MVM igazgatósága 1996-ban úgy döntött, hogy azokat a villamos művek, illetve a Gyurcsány Ferenc fémjelezte Altus Befektetési és Vagyonkezelő Rt. által közösen létrehozott Fortus Rt. hasznosítsa bértárolás és kereskedelem céljából. A 20 millió forintos alaptőkéjű Fortus 55 százalékban az MVM-é, 45 százalékban az Altusé volt. Az alaptőkéből 11 darab egymillió forint névértékű törzsrészvény illette az MVM -et, egy darab, 9 millió forint névértékű, többletjogokat biztosító szavazat-, osztalék- és likvidációs elsőbbségi részvény pedig az Altus Rt.-t.
Az alapító okiratot az ÁSZ-jelentés szerint később úgy módosították, hogy az Altus Rt.-nek akkor is legalább háromszázalékos mértékű tulajdoni részesedéshez tartozó jogokat biztosít az MVM, ha a Fortus Rt.-ben végrehajtott tőkeemelés következtében az Altus tulajdoni aránya 3 százalék alá csökkenne. Az esetleges alaptőke-emelés fedezetéül a mintegy 4 milliárd forint értékű, állami tulajdonban lévő tartálypark jöhetett volna szóba. Ha ezt beteszik a cégbe, az Altusnak csupán 0,002 százalékos tulajdonrésze maradt volna a Fortusban, de háromszázaléknyi vagyonértékkel. – Így a 9 millió forintos készpénzes magántőke befektetésével mintegy 120 millió forintos vagyonértékhez tartozó elsőbbségi részvényesi jogok illetnék meg az Altus Rt.-t – mondta ki az ÁSZ, hozzátéve, hogy ez ellenérték nélküli állami vagyonátadásnak minősül. Az MVM ezen kívül olajértékesítéssel is megbízta a Fortust, sőt, még az eladott olaj ellenértékét is a számlájára utaltatta volna annak ellenére, hogy erről a két társaság nem kötött szerződést.
Az eltervezett üzlet végül megbukott, nem utolsósorban a Dunamenti Erőmű vezetőinek ellenállásán. Az apportügy meghiúsulásában talán volt szerepe az azt feltáró számvevőszéki jelentésnek is, amely külön kiemeli, hogy az olajtárolók ilyen módon való hasznosítása nem felel meg az MVM eredeti koncepciójának. Hogy ennek ellenére az MVM-nél miért erőltették a megoldást, nem lehet tudni, mint ahogy azt sem, volt-e valami köze az egészhez Gyurcsány Ferenc anyósának, Apró Piroskának, aki akkoriban tanácsadója volt a villamos műveknek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
