Minden adva volt 1935 táján, írta filmtörténetében Nemeskürty István, hogy világraszóló rajzfilmgyártás bontakozzék ki Magyarországon. Nem így történt. Ám lett az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak néhány világhírű, magyar származású rajzfilmkészítő művészük. Még jó, hogy Macskássy Gyula itthon maradt… Dizseri Eszter, aki évekkel ezelőtt a magyarországi rajzfilmgyártás fénykorát, az 1948 és 1998 közötti éveket idézte fel Kockáról kockára című könyvében, most ezt a „minden adva volt” korszakot dolgozta fel könyv alakban.
A Balassi Kiadó gondozásában megjelent És mégis mozog… című kiadvány harminckét olyan pályaképet állít az olvasó elé – a tékozló, mostoha hazai történelem tanúsítványaként is –, amelyekről a két világháború közötti mozgóképvilág alapos ismerőinek is alig-alig van tudomásuk. Olyan fiatal embereket ismerhetünk meg a főleg hiteles dokumentumok, életrajzi kiadványok, önvallomások, rádió- és sajtónyilatkozatok, határon innen és túl szerkesztett filmográfiák közreadásával építkező kötetből, akik szinte gyerekfejjel hagyták el az országot, hogy álmaikat – mint például Jules Engel, alias Engel Gyula Disney védőszárnyai alatt – idegenben valóra válthassák. Természetesen olyan, oroszlánkörmeiket még itthon megmutató ifjú tervezőket is bemutat olvasóinak a szerző, akiknek, noha megérdemelték volna, szülőföldjükön nem termett babér. John Halas – Halász János – mítoszát a hetvenes–nyolcvanas évektől fogva úgy-ahogy számon tartottuk idehaza is, de Jean Image-ról, azaz Hajdú Imréről, Peter Földesről vagy az első Oscar-díját 1943-ban átvevő George Palról alig-alig hallottunk valamit. A már tapasztalt diplomásként kivándorló John Gatiról és Tissa Davidról még kevesebbet. Dizseri Eszter új könyve most valamennyiüket képbe hozza, s ha csak teheti, gazdagon illusztrálja is a munkásságukat. És tanulságos fejezetekben emlékezik meg a hazai animációs kezdetek azon jeles alakjairól is, akik itthon maradtak ugyan, ám mivel nem óhajtottak az ideológiai széljárás szerint változékony magyar művészetpolitika kiszolgáltatottjai lenni, búcsút intettek a rajzfilmkészítésnek, és más területen bontakoztatták ki képességeiket. Kassowitz Félix és Várnai György karikaturistának ment, Ilosvay Gusztáv pedig, akit Márai Sándor A dobos című elbeszélésében örökített meg, nappal orvos volt a Hűvösvölgyben, éjjel zenész a Pipacs bárban vagy az Old Firenzében, hajnali kettőtől zeneszerző a rajzfilmesek mellett. (A maradék szabad idejében – mondják – madárhanggyűjtéssel foglalkozott…)
És ezek „csak” az egyéni pályaképek. De jelentős művészettörténeti és művészetpedagógiai hozadéka van a magyar rajzfilmgyártás kezdeteit tárgyaló könyv azon részeinek is, amelyek a korabeli iparművészeti oktatást mutatják be, Bortnyik Sándor, Berényi Róbert és Jaschik Álmos iskoláját, ahol a legígéretesebb tehetségek fordultak meg, és kaptak életre szóló leckét. Vásárhelyi Győző például Halász Jánosnak adta át a helyét Bortnyik tanodájában, az egyik Victor Vasarely néven lett világhírű, a másik John Halasként. „Ötven évet dolgoztam az animációban – nyilatkozta 1978-ban John Halas. – Ebből csak nyolc évet itthon, de ezt a nyolc évet sohasem lehet elfelejteni.” Alapvető dolgokat követeltek meg tanítványaiktól a forrongó képzőművészeti világban is a magyarországi iskolateremtők. Jaschik Álmos például azt, hogy minden munkán a legteljesebb odaadással és igényességgel dolgozzanak, és tisztességesen fejezzék be, tekintet nélkül arra, hogy mi a fizetség érte. Az alapelvekhez – ezekben a műhelyekben és másokban is – kiváló, sok tekintetben a külföldön használatos felvevőgépeknél, trükkasztaloknál is tökéletesebb technikai berendezések társultak, csupa hazai konstrukció. Az általános szegénységen találékonysággal úrrá levő ifjúság – műszaki szakemberek és outsiderek – két konyhaszékből is mindenre alkalmas stúdiót tudott varázsolni. A vállalkozói tőke közönyén azonban ők sem tudtak segíteni, ezért a film- és a rajzfilmművészet számos ígéretes tehetsége – éltető közeg híján – külföldre menekült. Vértes Marcell (az ő keze rajzolt John Huston Toulouse-Lautrec-filmjében az „igazi” Toulouse-Lautrec stílusában) Franciaországban szerzett nevet magának, Halász János az angol rajzfilmgyártást virágoztatta fel. Az oktatófilmek és a tudományos ismeretterjesztő filmek műfaját is, miután sikerült meggyőznie a szigetország illetékeseit, hogy a népművelés „egyik legrugalmasabb és leghatékonyabb eszköze az animáció”. A Kozelka házaspár holland és német megrendelésre dolgozott, oktatófilmjeik, nép- és gyermekdal-feldolgozásaik talán még ma is jelen vannak az illető országok közoktatásában. Arról persze sem az angol, sem a német vagy a holland megrendelő nem tudott, hogy a zseniális ötlet, az ismeretterjesztés és az animációs film társítása szintén Magyarországon született. A mára már úgyszólván teljesen elfeledett, de Dizseri Eszter könyvéből megismerhető Kató Kiszly Istvánnak például az összes iskolai tantárgyat felölelő oktatófilm-sorozatából 268 rész készült el 1944-ig. Valker István egymaga húsz játékfilm hosszúságú, oktatófilmnek is nevezhető trükkfilmet készített.
Kató Kiszly István munkái szinte mind megsemmisültek, de nem sok maradt ránk a kezdeti időkből a többi rajzfilmestől sem. Aki a romokon építkezni tudott, az a hazai animációs kezdeteket szemtanúként, tanítványként, közreműködőként, alkotóművészként és művészetszervezőként végigélő Macskássy Gyula volt. Aki itthon maradt… A magyar animáció krónikása, Dizseri Eszter a kilencvenes években összeállított könyvét, a Kockáról kockára címűt vele kezdte, most megjelent kötetét, az És mégis mozog… címűt Macskássy Gyula pályaképével fejezi be. Nem kétséges, ha egyszer majd megírják a magyar rajzfilmgyártás III. évezredbeli históriáját, Macskássy Gyulával kell azt is indítani. A példájával, amely korunkra oly kevéssé hatott.
(Dizseri Eszter: És mégis mozog… Az animáció magyar mesterei. A kezdetek. Balassi Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 3500 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
