Vincellér és egyházfi

Szőlők virultak „az idillikus zalai dombokon”, olvasom egy napilapban érdeklődéssel – képzeletben azonnal a kiscserfői hegyen járok, Nagykanizsa közelében –, és hogy „a szőlősgazdák a hegyhátra telepítik vincellérházaikat”. Csakhogy szőlősgazdáknak nem vincellérházaik, hanem pincéik voltak.
A gazdák „hegynek” mondják azt a helyet, ahová a szőlőt telepítették, s e hegy két oldalán van a szőlő, gyümölcsös, kaszáló, a gerincen, hegyháton a pincék sora és kocsiút a szekereknek. A „pince” szó alighanem némi magyarázatra szorul, ugyanis errefelé nem a ház alatti helyiséget jelentette, hanem azt az épületet, amely többnyire egy szobából, a présházból és a bort tároló belső pincéből állt, amely általában nem volt földbe mélyítve. Ezek a pincék a múlt század első felében jobbára tömésfalúak voltak, és zsúptető fedte őket. A gazdák nem laktak bennük, csupán a szőlőmunkák idején szolgáltak hajlékul. A dunántúli szőlőhegyeken a kisparcellás paraszti birtoklás volt jellemző századok óta, a szőlőhegyek a szőlősgazdák közösségének felügyelete és irányítása alatt álltak. A hegyközségnek voltak hegytörvényei, hegybírója vagy hegymestere, aki mellett esküdtek tanácsa állt.
A dunántúli, így a zalai szőlőhegyeket fizetett alkalmazottak őrizték, ezeket többnyire hegypásztoroknak vagy szőlőpásztoroknak hívták, akik lándzsával, baltával, később puskával voltak felfegyverezve, s jogukban állt megsebesíteni kóbor állatot, nyilvánvalóan rossz szándékú embert, csavargót, tolvajt. Az érő szőlőt dézsmáló madárseregeket is elriaszthatták, bár voltak madárpásztorok, kereplő pásztorok is. Csak vincellérek nem voltak.
Ez utóbbi ugyanis az úri birtokosok alkalmazottja volt, tanult ember, akinek nemritkán külön lakást és pincét építettek a szőlőbirtok közelében, máskor a közeli faluban, községben. A vincellér a szőlőműveléssel járó tevékenységet irányította, metszést, kapálást, permetezést, szüretelést és így tovább. A „vincellér” szó már a XIV. századból ismeretes nyelvünkben, a XV. századból ránk maradt huszita biblia magyar nyelve szintén többször használja. E szavunk valószínűleg bajor–osztrák eredetű („Winzer; weinzier”).
Sok írónk nyelvében is fellelhető a szó, s a szőlő gondozásával, a szőlőbeli munkák irányításával és a szőlőmunkások felügyeletével megbízott (szakképzett) mezőgazdasági alkalmazottat jelenti. Petőfi Sándor költői nyelvéből is vehetni példát: „Meddig alszol még, hazám? / Íme vincelléred / Műveli, nem szőlődet, / Hanem a pincédet” (Meddig alszol még hazám?, 1847). Mikszáth Kálmán 1885-ben írt novellájában olvashatjuk: „Minthogy mameluk képviselő vagyok, kénytelen voltam védelmembe venni az állami vincellérképezdét.” Tehát már akkor a vincellérség jellemzője volt a szakképzettség.
A vincelléréhez hasonlóan elhomályosulóban van a régebbi idők más foglalkozásainak ismerete is. Erről tanúskodik ez az újságnyelvből való példa: „Több külföldi püspök is megjelent a tanácskozáson. A rendezők minden egyházfit már a bejáratnál üdvözöltek.” Amint Erdélyi János 1820-ban feljegyezte, a XIX. század első évtizedeiben így anekdotáztak őseink: „A faluba bevonuló püspök megkérdezte az egyházfit, miért nem harangoztak eléje. »Annak harminckét oka vagyon; első, hogy nincs harangunk.«” Ekkor még mindenki tudta, hogy századok óta a püspök a katolikusoknál az egyházmegyét vezető felszentelt főpap, a protestánsoknál az egyházkerület élére választott lelkipásztor. Nem ezeket a magas tisztségű személyeket hívták egyházfinak, hanem az afféléket, akiknek egyikéről Petőfi Sándor írt meg nevezetes dolgokat. A helység kalapácsában az egyik szereplő Harangláb, „a fondor lelkületű egyházfi”, aki kocsmai verekedésbe keveredik a falu kovácsmesterével. Petőfi nem véletlenül nevezte hősét Haranglábnak, hiszen a korabeli olvasó számára nyilvánvaló volt, hogy az az egyházi alkalmazott, aki a templomot rendben tartotta, a szertartások külső feltételeinek meglétéről gondoskodott, és nem utolsósorban harangozott, nos: ő volt az egyházfi. E foglalatosságot gyakran egyéb munkája mellett végezte, ezt mutatja egy 1640-ből való adat az Erdélyi magyar szótörténeti tárban: „… hazajöttömben a fával utolértek engemet két emberek, mindenik egyházfiú az papok mellett…”
A vincellér munkája végül is eredményes volt – Petőfit idézzük ismét –, hiszen a kocsmában: „A bort szörpölte Harangláb, / A fondor lelkületű egyházfi.”