Koszovó a Balkán Svájca lesz – szögezi le ellentmondást nem tűrően az egyik pristinai autószerelő, aki szerint az amerikaiak segítsége és az itt kibányászható ércek révén hamar elérkezik majd a jó világ.
– Csak a szerbektől sikerülne megszabadulnunk – teszi hozzá, s tekintetéből könnyen kiolvasható a másik nép iránt érzett gyűlölet. – Mi [albánok] mindig is itt éltünk, ez a terület a miénk volt.
A magabiztosságra meg is van az oka, hiszen Koszovóban az albánok száma meghaladja a kétmilliót, ők alkotják a lakosság több mint kilencven százalékát, s arányuk egyre csak nő. A szerbeknél ezzel szemben kevés a gyerek, s aki teheti közülük, örökre otthagyja a tartományt.
Szerelőműhelyében a pristinai egészen biztos abban: néhány hét, s kikiáltják a függetlenséget, szinte mindegy is, miben egyeznek meg a nagyhatalmak a fejük felett.
De mi lesz azután? A függetlenség valóban megbékélést, felemelkedést, szebb jövőt hoz? Avagy tengerpart, gyárak és fejlett infrastruktúra híján a cink- és ólombányák sem hozzák meg a várt felvirágzást?
Persze a függetlenség nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is, s a milosevicsi rémuralmat, háborút megélt albánok szájából érthető a követelés, hogy végre-valahára maguk dönthessenek saját ügyeikről.
Az, hogy a függetlenségnek ára van, már most látható, Szerbia felől érkezve a határ átlépésekor ugyanis az önálló Koszovó körvonalait ábrázoló hologrammal díszített beléptető papírért – biztosítási díj gyanánt – ötven eurót kér az erre hivatott albán illetékes. Ez azonban még nem sokat jelent, elvégre a legfőbb döntéseket továbbra sem a többségi társadalom választottjai, hanem az ENSZ tisztségviselői hozzák meg az elszakadt tartományban. Igaz, 2005 tavasza óta az önkormányzatokat már a helyiek vezetik, a világszervezet koszovói missziójának a munkatársai lassan csomagolhatnak, a küldetés hamarosan véget ér. Jelen állás szerint ugyanis az 1999. június 10-én létrejött Egyesült Nemzetek Ideiglenes Koszovói Közigazgatási Missziójának (UNMIK) feladatköreit kilencven nappal a biztonsági tanácsi határozatot követően az Európai Unió küldöttsége veszi át.
– Hogy szeretnek-e minket az emberek, az szubjektív kérdés – mondja a kék sapkás misszió szóvivője, az indiai Neeraj Singh. A felvetés oka, hogy előző éjszaka, immár nem először, felrobbantották a világszervezet néhány terepjáróját. A falakon városszerte az ENSZ-et gyalázó feliratok láthatók, ami szintén azt sejteti, hogy egyre kevésbé népszerű a csaknem évi 220 millió dollárból gazdálkodó nemzetközi küldöttség Koszovóban.
A központ kapujában világoskék golyóálló mellényt viselő katonák emelgetik a sorompót, s tükörrel néznek be – az esetlegesen rájuk rögzített pokolgépeket keresve – minden autó alá. A biztonsági ellenőrzés azonban a szigor ellenére gyorsan megy. Irodájában a szóvivő hosszasan sorolja az Ahtisaari-terv vívmányait, a közelmúlt eredményeit, s leszögezi azt is, hogy a Koszovó jövőjéről szóló döntést nem ők hozzák majd meg, hanem a Pristina, Belgrád, az Európai Unió és a Biztonsági Tanács közötti konzultációk eredményeként fog megszületni. Az UNMIK csak az előkészítésben segédkezett, teszi hozzá, majd a fejlődést bizonyítandó megemlíti, hogy zajlik az állami vállalatok privatizációja, a politikai irányítórendszer modernizációja, a jogszabályok reformja.
Sok megfigyelő s Javier Solana, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője is attól tart azonban, hogy a tárgyalóasztalok mellett elképzelt forgatókönyvet az élet, no és a már említett albán hangadók felülírják, s Koszovó egyszer csak, valószínűleg rövid időn belül, egyoldalúan kikiáltja függetlenségét.
De nemcsak ennek lépésnek lehetnek beláthatatlan következményei, hanem annak is, hogy az albán emberek körében mind többet hallani: Koszovó már túl szűk terület egyre gyarapodó közösségüknek. Reményeik szerint ráadásul a kétmilliót már most meghaladó közösségükhöz csatlakoznak azok is, akik a biztosnak mondott gazdasági fellendülés után hazatérnek.
– Nisig meg sem állunk – mondja az egyik gazdag pristinai férfi, aki szerint a tehetős albánok előbb-utóbb telkeket, házakat vásárolnak fel Dél-Szerbiában, végül aztán az „őslakosok” be is kebelezik a területet. Erre persze a nemzetközi közösség már aligha adná áldását.
A Koszovóban – vagy mint egyesek nevezik, „Unmikisztánban” – dolgozó külföldiek azonban egyelőre örülhetnek, hogy nem egy valódi háborúban teljesítenek szolgálatot, arról nem is beszélve, hogy csúfsága ellenére a főváros jó hangulatú hely, szórakozási lehetőségből nincs hiány.
A sokadik barna sörét fogyasztó kövér, kopasz, részegségében már magában beszélő angol tisztviselő a pristinai Phoenix klubban mindezzel együtt meglehetősen szánalmas látványt nyújt. Öltönye meggyűrt, inge lóg, nyakkendője kiengedve. A kocsma, amely az ENSZ tőszomszédságában található, a drótkerítés külső oldalán, a külföldi hivatalnokok törzshelye, ahol estefelé nem a tartomány politikai jövője, sokkal inkább a futball a fő téma a pult közelében. Furcsa hely ez, akár azt is mondhatnánk, a „koszovói globalizáció” egyik szimbóluma.
Pristinában még nincsenek nemzetközi láncokhoz tartozó gyorséttermek vagy bankok (leszámítva egy osztrák pénzintézetet, amely jelenlétének azonban leginkább jól felfogott politikai céljai lehetnek), hiszen a nemzetközi tőke egyelőre kevés biztosítékot lát a stabilitásra. A pár ezer külföldi számára viszont (turisták nincsenek) kialakult egy, a helytől teljesen idegen világ, amelyben az albánok nem, a pénzes brit, német, francia hivatalnokok azonban otthon érezhetik magukat. Az ENSZ és a többi nemzetközi hivatal környékén például pljeskavicát nem is igen kapni, helyette kínálnak hamburgert és pizzát, mellé pedig ír és ausztrál söröket a normál ár kétszereséért. No igen, a zűrzavar nagy üzlet, a vendégek pedig fogyasztanak. Így tesz a pristinai éjszakában a Kfor (vagyis a NATO helyi békefenntartó missziójának) egyik angol alkalmazottja, Paddy is.
– Ti meg honnan jöttetek? – próbál barátkozni a részeg férfi, majd a választ hallva röhögni kezd, s azt kérdi: – Magyarországról? Az is egy ország?
A gyarmattartói gőgöt és felsőbbrendűség-tudatot látva már nem is kérdezzük, mi a véleménye az új ország megszületéséről. Korán reggel inkább a megosztott Mitrovica felé vesszük az irányt, ahol a leglátványosabban feszül egymásnak a város déli részén élő albán s az északi szerb közösség. A határt az Ibar folyó képezi, amelyen kecsesen ível át az összecsapásokról elhíresült híd. Mint már sok tudósító megfogalmazta, ez az építmény inkább elválaszt, mint öszszeköt. Mindkét oldalon ENSZ- és Kfor-katonák posztolnak, az átkelni szándékozókat igazoltatják. Nem messze a víztől, a teázóban muzulmán fiúk ülnek, akik a fényképezőgépet megpillantva valósággal betuszkolnak minket a füstös helyiségbe. A fiatalok pózolnak, az idősebbek inkább csak fogatlanul vigyorognak az objektívbe – hiába, régen jártak idegenek errefelé. Azt mondják, nem lenne biztonságos a számukra átmenni a hídon, ezért inkább csak innen kémlelik a túlpartot. Azért bevallják azt is, egy szerbnek sem lenne életbiztosítás beülni közéjük.
Továbbindulunk, a teát nem engedik kifizetni. Odaát a szerb közösség vezetője, Oliver Ivanovics vár ránk, aki saját bőrén is megtapasztalhatta, hogy miféle feszültségeket teremt itt az etnikai viszály. Két esztendeje a levegőbe repítették az autóját, de ő éppen nem volt a közelben, így sértetlenül megúszta a támadást.
– Őrültek mindenhol vannak, ez pedig csak elszigetelt eset volt – oszlatja el a félelmeket, leszögezve: senki sem tudja ilyen eszközökkel eltántorítani céljaitól.
A kicsiny tanácstermet méretes szerb zászlók díszítik, ám Ivanovics sem tudja, hány ember mondja a magáénak a piros-fehér-kék trikolórt Koszovóban.
– Körülbelül száztízezren lehetnek: ötvenezren itt északon, hatvan–hatvanötezren délen élhetnek – mondja gondolkodás után. Elárulja, gyanakodva figyelik a bécsi fejleményeket: a finn Martti Ahtisaari koszovói rendezésre tett javaslata nem előnyös a szerbeknek.
– Nem vagyunk boldogok, hiszen úgy érezzük, a nemzetközi közösség is kizárólag azoknak kedvez, akik Koszovó függetlenségét akarják. Ezt pedig a szerbek sosem fogadhatják el.
A problémákat sorolva kifejti, a kétezer-ötszáz fősre tervezett koszovói hadseregben mindkét félnek képviseltetnie kell magát, mégis elképzelhetetlen, hogy a szerbek és az albánok még egyszer ugyanazt az egyenruhát öltsék magukra. Kérdéses az is, miként megy végbe a decentralizáció, a szerbek ugyanis attól tartanak, hogy nem férnek majd hozzá az erőművekhez.
– Nem feledkezhetünk meg emellett a szerbség Koszovóban található számtalan történelmi és kulturális értéktárgyáról, épületéről sem. A huszonegyedik században nem engedhető meg, hogy egy nép hagyományai, értékei csak úgy elvesszenek – fejtegeti.
– A szerbek tudják, hogy Koszovó sosem lesz már olyan, mint régen, de nincs is arról szó, hogy Belgrád újra teljes ellenőrzést akarna gyakorolni felette – magyarázza, utalva arra, hogy a függetlenség szerb álláspont szerint az autonómiával is kiváltható. – Az itteni helyzet azonban nem keverhető össze a vajdaságival – szögezi le, amint párhuzamot vonok a két térség között. S nem tart attól sem, hogy a koszovóiak elözönlik majd a magyarok lakta Délvidéket. Mint mondja, itt, északon az élet jobb, mint Koszovó más részein.
– Biztonságban vagyunk, a nők széles körű jogokat élveznek, van munka. Tény azonban, hogy sok rossz dolog történt itt is az elmúlt nyolc évben, s tartunk tőle, hogy bizonyos dolgok megismétlődhetnek.
Oliver Ivanovics fontosnak tartja, hogy Koszovónak jól működő, választott parlamentje legyen, s óriási hibának nevezi, hogy 2004-ben a szerbek bojkottálták a voksolást. S hogy mennyire lehet egy szerb optimista a függetlenség irányába vezető úton lépdelő Koszovóban? Ivanovics tisztában van az albánok demográfiai előnyével, míg a szerbeknek általában két, az Ibar folyó túlpartján élő skiptároknak négy-öt gyerekük van, így előbbiek csak abban bízhatnak, hogy a jövőben háborítatlanul élhetnek a decentralizált Koszovóban.
Nem határtalan az optimizmusa az albánok egyik legismertebb írójának, Agim Vincának sem, igaz, ő biztosítva látja a szerbek jogainak védelmét, így például a szabad nyelvhasználatot. A férfi a pristinai egyetemen professzor, kitűnő ismerője a francia nyelvnek és kultúrának, de ha a tanítványai hagynak neki időt, szívesen olvas Adyt és József Attilát is. Szemben Ivanovics szerb lobogóival, a tanár úr szobájában csak egy kicsi albán zászló áll a dolgozóasztalon.
– Azért csak ez, mert Koszovónak még nincs sajátja – mondja. Szívesen mesél az albániai kapcsolatokról, elvégre mégiscsak egy családot alkotnak ők, de leszögezi: a koszovóiak csak függetlenséget akarnak, nem pedig Nagy-Albániát.
Agim Vinca is azt mondja, mint a legtöbben Pristinában: az itt élők csak a függetlenség kimondása után nevezhetik szabadnak magukat. Látja azonban azt is, hogy gazdasági és politikai problémák akadnak bőven, ám bízva a külső segítségben, s abban, hogy jó nemzetközi szerződéseket köthetnek majd, a professzor úgy véli, meg fogják találni a nehézségekből kivezető utat. Hozzáteszi, mint mindenki Európában, ők is jó kapcsolatokat szeretnének ápolni szomszédaikkal. Így a szerbekkel is.
– Abban bízom, hogy a teljes függetlenséghez vezető folyamat már békés lesz.
Hogy a koszovóiak elszántsága még érthetőbb legyen, Agim Vinca a milosevicsi időkről is mesél. Mint mondja, albán értelmiségiként mindenhonnan kirekesztette a hatalom, sőt évekig be sem tehette a lábát a pristinai egyetemre. Földalatti mozgalmak alakultak, titokban, egymás lakásán dolgoztak. Ehhez képest ma a pristinai egyetem bölcsészettudományi karának kopottas épületében szabadon dolgozni nagy öröm.
Nem csak a tanárok számára. Az egyetem folyosóin várakozó vagy a sorra nyíló éttermekben kávézó fiatalok talán már egy új Koszovó, egy új Balkán, sőt egy új kor képviselői, akik nyelveket beszélnek, utaznak, s az Ibar folyó mindkét partján egyetértenek abban, hogy nem akarnak több háborút. Bízzunk abban, hogy valóban tanultak szüleik hibáiból.
origo.hu
Árulkodó mémeken Karácsony Gergely nagy pillanatai
