Frédi és a kályha

Frédivel ritkán találkozom, általában közös barátunknál futok vele össze, ahol iszik, mint a kefekötő, de nem baj, jót tesz neki, a bortól egyre szarkasztikusabb lesz, Hamvas Bélát és Wittgensteint idézget, aztán elkövetkezik a pillanat, amikor megpróbálja látványosan a kabátja ujjába rejteni az ezüst merőkanalat, fennhangon szidva a házigazdát, aki harminc éve a cimborája, mondván, Krőzusék úgysem veszik észre a hiányt, mer’ sosem esznek a saját kezükkel, libériás inasok rakosgatják a szájukba a falatokat, de meg ahol aranyból van a budi kilincse, ahol a hő-, fény- és golyóálló ablaküvegek négyzetmétere annyiba kerül, mint egy kisebb nyaraló a Dunakanyarban, ahol az előkertben kétmillió forintért úgy ültetnek odébb másfél méterrel egy húsz méter magas fát, hogy a rajta fészkelő szarkapár észre sem veszi, ott tessék tudomásul venni, hogy a vendég, aki az ótvaros valóságból érkezett, akinek stoppolt zokni van a lábán, az nem tud ellenállni a kísértésnek, lopja az eszcájgot meg a szivart. Frédi minél többet iszik, annál borúsabb lesz, minél borúsabb lesz, annál többet beszél, akik körülötte ülnek, dőlnek a röhögéstől. Sosem füllent. Inkább csak színez. De mindig a valóságból indul ki. Őszes borostája úgy meredezik, mint vadgesztenye héján a tüske, szemei bortól csillognak, mind a kettő: az üvegszeme éppúgy, mint a másik. Sosem kérdeztem, miként veszítette el a fél szemét, gondolom, gyerekkori ügy, de meglehet, tévedek, akkor történt ez is, amikor leszúrták.
Dehogy volt az gyilkossági kísérlet! Inkább önvédelem. Úgy képzelem, addig mesélt otthon a régi kedvesének, amíg az már a konyhaasztalra borulva nevetett, csuklott, csorgott a könnye, fuldoklott, aztán lezuhant a kőre, fetrengett és vonaglott, levegő után kapkodott, de Frédi nem vett észre semmit, hogy gyilkol a humora, ült a hokedlin, töltött magának a pusztamérgesi rizlingből, csöndesen kortyolgatta a bort, mesélt tovább, talán arról, hogy a nagyapja hajdan hogyan húzta fel a cipőjére a kalucsnit, vagy hogy Nietzsche nem szerette a szalámit, vagy hogy Ábrahámhegyen két hétig szemetelt az eső, a csaj meg nem bírt magával, úgy nevetett, hogy majd megszakadt, és amikor Frédi egyszer levegőt vett, akkor kacagva megragadta, s az utolsó erejével a hasába merítette a kenyérvágó kést. Frédi olvasta a szakirodalmat, valaha muzsikusnak készült, tudta, hogy nem szabad kihúzni a kést, mert elvérezhet. Hívott egy taxit, amíg megérkezett, megitta a maradék bort, majd hasában a késsel kitámolygott a házból, és berogyott a kocsiba. „Az ambulanciára, kedves mester – mondta a sofőrnek. – És ha lehet, kurvára siessünk, mert pisálnom kell.”
Legutóbbi találkozásunkkor Ordos úrról mesélt, a kályhásról, meg arról, milyen jól működik a tapasztott kályha, amit Ordos úrral építtetett. Igaz, megrepedezett, az oldalán hajszálvékony rianások futnak, amikből fanyar illatú füstcsíkok szivárognak, selymes füstfátylak lengedeznek a mennyezet felé, de Ordos úr azt mondja, az jó, mer’ azt jelenti, hogy kiválóan sikerült, lassan egybeérik a kályha. Egy éve, amióta megvan, mondja Frédi, szépen összenőttek, mert az a kályha egy érző lény, egy nőstény, akinek lelke van, aki társat kíván.
– Délután négykor kezdődik a nászunk – meséli Frédi elködösült tekintettel. – Az előjáték, hogy kihamuzok. Nem gyerekjáték, mert akkora a tűztere, mint egy istálló. Derékig bemászom. Kotrok, lapátolok. Kefével simogatom a széleket, benyúlok a sarkokba. Ettől olyan leszek, mint a tűzoltó, aki egy felhőkarcoló és a traktorgumigyár oltása után, mielőtt hazaindult, még beugrott Algyőre, hogy segítsen megfékezni a gázkitörést. Mer’ annak a kályhának ollyan rafinált huzatja van, hogy a vödörbe semmi, a hamu mind a szemembe, a szájamba meg a hajamba száll, a maradék meg föltapad a csillárra, a könyvek gerincére és a mennyezetre. Mondta is az Ordos úr nevetve, hogy ez a legjobban sikerült kályhája. Be is bizonyította, kért egy újságot, meggyújtotta, bedugta a kályhába, aztán kirohantunk a ház elé. És csakugyan! Előbb láng csapott fel, aztán tűzgomolyag röppent ki a kéményből, mint egy főnix, csóvát húzva röpdösött a magasban. Ez aztán a huzat, mi?!, ordította büszkén Ordos úr, aztán a vödrökkel átrohantunk a szomszédba, mert a főnix úgy döntött, hogy fészket rak, éppen aláereszkedni készült a szomszédos ház nádfödelére.
Ha kihamuzott, meséli tovább Frédi, leül és kifújja magát. Hogy ne fázzon, elővesz egy kancsó bort, valami tüzes fehéret, legyen mondjuk nivegy-völgyi juhfark, iszik egy pohárral, aztán behelyezi a tűztérbe a fát. De nem ám összevissza, hanem piramidálisan. Hogy össze ne omoljon.
– Basszus, elgyaktam! – hördül fel. – Vissza az egész! Előbb a papír! De nem akármilyen! Napilap. Az sem mindegy, hogy melyik. Mert az egyik nemezből készül, olyan büdösen ég, hogy a kéményre gyűlnek a keselyűk. A másik meg nem kap lángra, csak irul-pirul, mint városi kislány a Pilátus konyhájában. Mi az, hogy mi az? Hát milyen író vagy te? Falusi budi. A pottyantós. A rottyantós-pottyantós. Tehát a papír. Fogom az újságot, leszakítom a címoldalt. Óah! Mücsoda élvezet, ahogy hosszan recseg a papír. Vigyorogj csak, Fecó, Jucó, Katica! Most a helyetekre kerültök, ártányok, kocák. Politikusok! Végre szolgálhatjátok a hazát. És akkor összegyűröm. Bedugom. Gyűröm és dugom, gyűröm és dugom a papírt. Na, akkor jöhet a fa. A végén meglocsolom… Dehogy benzinnel! Van direkte erre való spricni. Az Ordos úr szállítja. A pincében kísérletezte ki. Permetezőszernek indult, de amikor lekezelte vele a barackfáit, délre mindnek tűzpiros, estére szilvakék lett a levele. Másnap reggelre ledobták a kérgüket is. Igen, ilyen tehetséges ember az Ordos úr. Csak bespriccelek egy keveset a kályhába, bedobom az égő gyufát, hátraugrok, aztán bámulom, ahogy semmivé lesznek az arcátlanok. Két perc múlva a kémény úgy tutul, mint a Titanic ködkürtje a csillagfényes Jeges-tengeren, a repedéseken fanyar füst szállingózik… Mondja is az Ordos úr, hogy ez a büszkesége, ez a legjobban sikerült kályhája, ez éppen csak nem beszél. Leülök, pihenek egy kicsit. Akkortájt úgy hat órára jár az idő, és hogy ne fázzak, mert kurva hideg tud ám lenni egy ilyen nagy házban, töltök magamnak még egy pohár bort. Este kilenckor leveszem a kabátomat, tízkor ledobom a pulóvereket is. Éjfélre olyan meleg van a házban, hogy meg lehet főni. Atlétatrikóban flangálok, mert abban a dunsztban nem lehet aludni, ki kell tárni az összes ablakot. És a kályha bömböl.