(hogyan kalózkodjunk…)

Én nem tudom, hogy a tények mindig magukért beszélnek-e. Ez leginkább akkor kétséges, ha a tények rejtve vannak előttünk. A bűnöző például mindent elkövet, hogy szándéka és cselekedete titokban maradjon. A kormány pedig rögvest titkosít, ha úgy hozza a szükség. Ennek a titkosításnak sokféle módja van; az egyik legkelendőbb a sajtó manipulálása vagy a médiamunkások és a sztárok önkéntes együttműködése. Így a tények nem csupán rejtve maradnak, hanem kifordulnak önmagukból.
Mindezek ismeretében bízvást kijelenthetjük, miszerint Magyarországon ma a jó erkölcs nem tartozéka a közéletnek, annak ellenére, hogy gyakoriak a botrányok, amelyek valamely morális ítélkezés szellemét szuggerálják. A szemben álló politikai ellenfelek, az egymással vetélkedő nagy pártok természetesen más és más megvilágításban látják a tényeket, míg a létezésért küzdő vazallusok és mellékszereplők az ítélőbíró szerepében tetszelegnek, és kis hatékonysággal ugyan, de észt és igazságot játszanak. Az erkölcs hiánya és álságos hiányolása persze nem csak a politikára jellemző. A csalás, a hazugság és a képmutatás átszövi az egész társadalmat, az üzleti életet, a kultúrát, a médiát és a személyes emberi kapcsolatokat is. A tény – mint az igazság gerince – megroppant, az ép lábú kutyát is könnyebb utolérni, mint a csalót, a hamisítót, a hazudozót.
Most mégis néhány tény közreadására vállalkozom, bemutatandó az úgynevezett Gutenberg-galaxis egy korunkra ugyancsak jellemző anomáliáját. A tévében a minap láttam egy közérdekű közleményt, amely büntetéssel fenyegeti a különböző számítógépes programok eltulajdonítóit és illegális használóit. Tudjuk, hogy hamis CD-k és lopott szoftverek milliói vannak forgalomban. De hamis könyvek? E kézzel fogható terméknél is semmibe vehetők a szerzők és az őskiadók jogai?
Ifjúkori barátom, G. Sándor szociológus, rokoni magánkiadásban 2003-ban kiadott egy kötetet, amelyben háromszázhatvanöt magyar műdalt gyűjtött össze Minden napra egy nóta címmel. Magam, a műfajt nem kultiválván, kissé bohókásnak tartottam a vállalkozást, bár tudtam, hogy barátomat már egyetemista korában is vonzotta ez a fajta folklór, és a könyv létrehozásába komoly szellemi energiát és sok munkát fektetett, annak ellenére, hogy anyagi hasznot nem várt tőle.
A minap, tehát 2007 elején felkeresett, és két megszólalásig hasonló kötetet mutatott nekem, majd azt kérdezte, látok-e közöttük valami különbséget. Nagy nehezen észrevettem, hogy az egyik Minden napra egy nóta valamivel vaskosabb a másiknál, a papírja pedig világosabb. Azt hittem, ez a második kiadás. Nem – mondta barátom, felmutatva az egyik könyvet –, ez kalózkiadás. Sem én, sem a kiadóm nem tudtunk róla. Egy volt tanítványom akadt rá vidéken egy boltban. Kevesebb mint ötszáz forintért árulják. Bárhogy forgattam a kötetet, semmi nem utalt újranyomójára, a könyvkalózra, hű mása volt az eredetinek. Gratuláltam barátomnak, mivel úgy értelmeztem a dolgot, hogy csak azt érdemes ellopni, aminek értéke van.
Két héttel később hozott egy új könyvet. Ez még vékonyabb volt, mint az előző, egyébként tökéletes másolat. Utánanéztem az interneten – mondta G. Sándor. – Ez a váci Lyra Könyvesház weblapján is szerepel, 990 forintért árulják, és a weblapon kiadóként az Alexandra van feltüntetve.
Ez a kalózkiadás az Anima könyvesbolt internetes listáján is szerepel. Az Alexandra nagy hal a könyvkiadásban és a terjesztésben. Még lelkesebben gratuláltam a barátomnak: két kalózkiadás egymás után, az már igazi bestsellerlistás könyvsiker.
Az újranyomásra sem G. Sándortól, sem kiadójától nem kért senki sem engedélyt. Minden a hátuk mögött történt. Azt mondják, „kleine fische, gute fische”, a nótáskönyv kis hal, de úgy látszik (a kétmilliárd forintos évi forgalmat lebonyolító) cápáknak is ízlik. Lehet, hogy kicsi haszon jó haszon?
Hogy ez az üzleti mentalitás jellemző-e a csalást jól tűrő világunkra, és valahogy megfékezhető-e, én nem tudom…