Ám ha gonoszkodni támadna kedvünk, azt is mondhatnánk, végre egy húzás, ami bejött.

Ahhoz nem szükséges edzői diploma, hogy a Ferencváros középcsatára, Varga Barnabás, aki a nemzetközi klubsorozatokban is ontja a gólokat, alapember legyen a válogatottban. A megoldandó szakmai feladat a következő: ki legyen a helyettese a meccsek hajrájában, illetve sérülés, eltiltás esetén a kezdőben? Rossi ezt a szerepkört éveken át Ádám Martinra osztotta. Helyesen. Ám a szakállas, az étkezőasztal mellett is jól tartott középcsatár a légióslét után hazatérve árnyéka csupán önmagának, ráadásul gyakran sérüléssel bajlódik. Tavasszal, amikor legszebb éveit idézve párosával ontotta a gólokat, a fél ország azért rimánkodott Rossinak, hogy adjon újra lehetőséget Böde Dánielnek. Ő azonban hajthatatlan maradt, inkább Szabó Leventét hívta be a keretbe.

A német másodosztályban szereplő Braun­schweig csatára Isztambulban 2-1-es állásnál, a 70. percben állt be, a meccs statisztikai lapján a neve mellett három labdaérintés, egy-egy szerelés és szabálytalanság szerepel. S a mérkőzést végül 3-1-re vesztettük el. Félreértés ne essék: nem Szabó Leventén akarom elverni a port, lényegében újoncként (ez volt a második válogatott fellépése) már-már lehetetlen küldetést kellett volna teljesítenie. Már magam is többször leírtam: a törökök ellen nem csapatot kellett építeni, a párharcot kellett volna megnyerni az A osztályú tagság megőrzéséért. Ez is magas labda: Böde húsz plusz néhány perc alatt ne tudott volna háromszor labdához érni? S persze a budapesti visszavágón Szabó egyetlen percet sem kapott.

A válogatottban nem a góllövés, a labda megtartása és elfejelése lenne a középcsatár feladata? Böde ráadásul többször bizonyította, hogy nemcsak a Kisvárda és a Kecskemét, hanem a Ferencváros nemzetközi porondon edződött védőit is képes zavarba hozni. Rossi más alkalommal ekképpen méltatta Bödét: Bognár György képes kiaknázni a képességeit. Ő maga miért nem? Rossi nyugodtan kiröhöghet: ha jó napja van, negyedórára Böde a Premier League-ben is megállná a helyét.

Nettó konokság, semmi egyéb.

Miként Bognár György pontosan rámutatott: Rossi Dublinban is hibázott, túl korán, már a 79. percben lecserélte Varga Barnabást, a helyére beküldött Tóth Barna neve mellett a statisztikai lapon a sok nulla mellett egyetlen adat, egy darab egyes szerepel, az is a neki kiosztott sárga lapért. Pedig Rossi szerint Tóth szeptemberben sokkal jobb formában volt, mint októberben, az örmények ellen ezért nem szavazott neki bizalmat. Még egy magas labda: vajon formán kívül Tóth hogyan játszott volna az írek ellen? Nem megbántva a termetes, rendkívül szerény és rokonszenves centert: alapképességeit tekintve messze elmaradt Bödétől; ha ő válogatott lehet, akkor Rossi kapitányságának immár több mint hét éve alatt Bödének legalább félszázszor kellett volna a nemzeti csapatban szerepelnie.

Ismerjük el, Lukács valóban nagyszerű húzás volt. Hogy mennyire vagány és rátermett futballista, azt nem is az örményeknek rúgott góljával, hanem a világsztárokkal teletűzdelt portugálok ellen bizonyította. Lisszabonban is bátran vállalkozott, párharcokat nyert, cselezett, a teljesítményét a Szoboszlainak adott gólpasszal koronázta meg. Rossi akkor érdemelne még nagyobb elismerést, ha már a Honvédnál eltöltött második korszakában felismeri a csatár kétségbevonhatatlan tehetségét. Lukács ugyan Rossinak köszönhetően 2015 novemberében, csupán 19 évesen bemutatkozott az NB I-ben, de a következő másfél évben egyetlen percet sem kapott az edzőtől. Valóban tíz évre volt szükség ahhoz, hogy Lukács beérjen? Ez viccnek is rossz. A tisztelt szakma, Rossival a soraiban, beskatulyázta a technikás támadót, Hornyák Zsolt volt az, aki – végre meglátva benne a lehetőséget– kiszabadította onnan.

Mielőtt levakarhatatlanul rám sütnék a bélyeget, nem ostorozni akarom Marco Rossit, csupán jobb belátásra bírnám: értelmetlenül hadakozik a törpe kisebbséget alkotó néhány rosszakaróval, a megalapozott kritikára pedig rendre rosszul reagál. Többször találkoztam vele személyesen, nem csak hivatalos szerepkörben, sajtótájékoztatón. Soha nem feledem, 2019-ben családi nyaraláson egészen Nápolyig merészkedtünk. Ha már arra jártam, gondoltam, felhívom a mestert, hátha éppen otthon tartózkodik. Szerencsém volt. Marco nem csupán a hívásomat fogadta, ellenkezőleg, ő invitált meg egy italra családostul a tengerparton. Négy éve pedig egy személyes interjú során az érzelmeit is feltárta, a beszélgetés egy pontján könnybe lábadt a szeme, amikor a családjáról mesélt.

Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet egy néptáncos–népzenész házaspárról, akik Budapestről a Gyimesekbe, egy tényleg Isten háta mögötti kicsi faluba költöztek. Az internet vérkeringése még alig észlelhetően lüktetett Magyarországon, okostelefon és közösségi média pedig nem terhelte az idegrendszerünket, de lám, már a kilencvenes években is akadtak olyanok, akikben olyan erősen dolgozott a civilizációtól való elvonulás vágya, hogy a tettek mezejére léptek. Karrierközpontú világlátásunktól egyet oldalra és hátralépve, más nézőpontból szemlélődve egy ilyen döntésben csak az „őrültséget”, a küldetéstudatot, de még a feladat romantikus szépségét is felfedezhetjük. De nem ezen akarok elmélkedni. A filmből a következő jelenet ragadt meg bennem. Amikor arról kérdezték a házaspárt, mikor érezték úgy, hogy már nem vendégek, hanem valóban otthonra találtak a faluban, a férj a következő meglepő választ adta: 

Üdv a klubban, Isten hozott Magyarországon, Marco! A hibáiddal együtt szeretünk.