Nyetrebko bája, Villazón itala

Amióta kiörvendeztem magam egy Traviata láttán, váratott magára a következő csillagos ötös. Cinikus lettem én is, már szinte gyanús, ha lelkesedik az ember, de a Verdi-operában egymásra talált művészpár erősen megérett a nagy szavakra. Volt már ilyen, lesz is: Callas jól kijött Di Stefanóval, az anyai Caballé a gyámolítandó Carrerassal, Pavarotti Frenivel – most a szépséges Anna Nyetrebko és hipertenor Rolando Villazón a Szerelmi bájitalban szorozza össze artisztikumát.
A szorzat? Az orosz szoprán Adinája még szebben szól, mint amilyennek látszik. Nőies, néhány apró legatónehézséget leszámítva puha, árnyalatokra érzékeny, és nagyobb együtteseknél is gond nélkül kupolázza a masszát. Színészileg… modellalak és babaarc, még ha civil is marad a színpadon, csak nőgyűlölők kritizálnák. A lányba reménytelenül szerelmes Villazón hangját isszuk, azzal bármire, bármikor képes, csak egy dilemmát nem tud feloldani: gumiarcával durcapózokba menekül, vagy úgy tesz, mintha a bájitalt tukmáló doktor az elmeorvosa volna, mialatt nemes tenorján a hősi színek bármikori oktalan előbukkanása várható. Nyughatatlan, bohó fickó, aki beállhatna Monty Pythonékhoz, ám arra még képtelen, hogy a híres – itt egészben ismételt! – mollrománcot az egyszerűség, a szomorúság eszköztelen eszközével lefesse.
Amúgy pedig nagyon rendben van ez az előadás. Az 1980-as Otto Schenk-rendezés mediterrán zsánervilág – hány szólistakvartett mögé állhatott kulisszát! Műgyanta falak, masztixarcok, csízelő kórus, képeslapra állítható jelenetek egy gálaipar-operai előadáshoz. Sajnálhatnánk, miért nem akart a néhai rendező a világ egyik első házában az életről mondani valamit, de mégis: ezt a klisés rizikótlanságot szeretjük, ha észre se kell vennünk semmit a főszereplőkön kívül.
A vetélytárs, a dragonyos Belcore jelmezében Leo Nucci, az elpusztíthatatlan bariton típusa. Kiöregszik ebből-abból, kiszárad egyszer-kétszer, aztán 2005 áprilisában rafinált, kortalan és zsíros Belcorét énekel. A még harmincas, atletikus Ildebrando d’Arcangelo fényes basszbaritonja pedig leküzdi hendikepjét az öreg és pocakos csoda-Dulcamarákkal szemben: énekel és játszik, ez pedig hat.
Amikor a sztárpár, a hamvas Nyetrebko és a szeretni való Villazón egymáséi lesznek egy szemléletesen hosszú csókban, már talpon az ebédre se éhes bécsi közönség. Állva éljeneznek, hörögnek, fütyülnek, pedig még három hónap, amikorra ez a két ifjú művész a korszakos salzburgi döbbenetet létrehozza…
Adina és Nemorino, mit sem sejtő Violetta és Alfred… Donizetti és Verdi kezet ráz a mennyben.
(Donizetti: Szerelmi bájital / Virgin DVD, 2007.)