Siker és válság a csíki hokiban

2007. 03. 14. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Változnak az idők Csíkban. Ma már függetlenül attól, hogy a román televízió közvetíti-e a helyi Sportclub és a bukaresti katonacsapat, a Steaua jégkorongmérkőzését, mit írnak róla az újságok, és mit gondolnak az emberek, hogy a szövetségben rosszallják-e vagy sem, a közönség a meccs előtt és után is bátran, szépen és megkapóan elénekli a székely himnuszt.
Mégsem szól úgy, mint régen.
Mint minden magyar érdek a Kárpát-medencében, valahogy a Csíkszereda–Steaua hokidöntő is felpuhult. Személyesen nem tapasztalhattam, de eleget olvastam és hallottam róla, hogy elhiggyem: Ceausescu Romániájában a csíki hoki a nemzeti ellenállást testesítette meg, a fővárosi gárda ellen szó szerint összecsapások zajlottak a szurkolósereg támogatásával és olykor részvételével. Az ezredfordulón viszont már ott lehettem a két együttes presztízsmérkőzésén. 2000-ben a Sportclub magyar légiósokkal kiegészülve – már ha használhatjuk ezt az értelmezhetetlen, mégis létező szókapcsolatot – hódította el hosszú szünet után a bajnoki címet, meccsenként negyven-ötven percnyi büntetéssel sújtva; a játékosokat Csaba királyfi megéneklése híján is a csillagos égig repítették a szurkolók, s nemcsak Szeredában, hanem valamennyi székely városban örömtüzek gyúltak.
A következő évben elmaradt ugyan a magyar bravúr, de az öles betűkkel pingált „húszan egy nemzetért” transzparens és a mögötte rejlő erő mégis legyőzhetetlennek tűnt. 2002-ben a döntőbe sem jutott be a csíkiek csapata, s egyre égetőbbé váltak az anyagi nehézségek. A sikeréhséget azonban nem lehetett csillapítani, ezért a vezetőség úgy döntött, hogy szlovák légiósokat szerződtet. Először csak kettőt-hármat, majd egyre többet, miközben az első számú kedvenc, Adorján szentségtörésképpen a „nagy” fővárosba igazolt. Ma már ott tartunk, hogy a csapat harmada szlovák, s ha a szabályok engednék, alighanem még többen lennének. Még néhány év, s megérjük, hogy román játékos is feszít a Sportclub kék-fehér mezében.
Tizennégyen egy nemzetért, heten egy másikért, s még inkább: mindenki önmagáért.
A körítés is felhígult. Az idei döntőben az előző hét végén a két hazai mérkőzés előtt például nemzeti viseletbe öltözött leánykák ropták a jégen szívet melengetően. Rögtön utánuk viszont valamilyen külföldi slágerre pomponos csoport szórakoztatta a közönséget. Kész szerencse, hogy nem a „Numanumané” szólt a hangszóróból. Bár a szurkolótábor – sportágtól függetlenül – még mindig az egyik legszenvedélyesebb egész Európában, már nem énekli végig a meccset, olykor túlzottan is európai a viselkedése. A „kirekesztő” magyar közönség a győztes találkozó után nevét skandálva olyan ünneplésben részesítette a jól védő szlovák kapust, Kucerát, amilyet egy székely nemzeti hős is megirigyelne.
Minden a beletörődésről, az alkalmazkodás egyre nyilvánvalóbb belső igényéről árulkodik. Kövessük a divatosat, a trendit, igazoljunk légiósokat, a románokkal az önfeladást kockáztatva is törekedjünk békességre.
Nem vád ez, hisz különösen 2004. december ötödike óta nincs rá erkölcsi alapunk, még csak nem is panasz, hanem aggodalom és önzés: már a csíki hokiból sem meríthetünk hitet, egy álommal, illúzióval kevesebb.
De ne legyünk igazságtalanok. A jégkorong nem csupán érzelmi kérdés, hanem sport is. S ha innen nézzük, a Sportclub érezhetően magasabb színvonalon játszik, mint egy-két éve. Az együttes ebben az idényben hatvanhárom év után ismét benevezett a magyar bajnokságba, ennek eredményeként nyolcvanhét mérkőzést játszott, ami feszegeti a tűrőképesség határát. A csapat ugyanakkor láthatóan fejlődött. A magyar bajnokságon is megállta a helyét, a Steaua szintjét pedig egy év alatt is egyértelműen meghaladta. Bár pénteken és szombaton sem verte meg nagy különbséggel (3-1-re, majd 3-2-re), a mérkőzések java részében érvényesült az akarata. Összesítésben már 3-1-re vezet az e hét végi folytatás előtt, a magyar bronzérmet pedig tegnap a Megyeri úton, az Újpest ellen 2-2 után büntetőlövésekkel szerezte meg.
Ez az idény tehát egyértelműen a siker jegyében telt el, a jövő mégis kérdéses Csíkszeredában. A városban ugyanis van egy másik hokicsapat is: a Csíkszeredai Hockey Club. Ebben kizárólag húsz év alatti helyi fiatalok játszanak, s a HC az idén már harmadik lett a román bajnokságban, úgy, hogy olykor az első kettőt is megszorította. A város azonban hosszú távon nem bír el két csapatot. Adódna, hogy a HC-ból a felnőttkorú ifjak igazoljanak át a Sportclubba, ám ezt előbbi tulajdonosa, Kurkó János, az ismert vállalkozó nem igazán akarja, mert neki a sportág nem csupán üzlet kérdése. A feszültség fenntartása egyik félnek sem érdeke, hát még a csíki hokinak.
Az összefogás azért is lenne sürgős, mert ez az esztendő megmutatta, van kitörés az elzártságból. A Magyar Jégkorongszövetség egy évtized alatt romokból építette fel a sportágat Magyarországon, s azt is felismerte, nemcsak erkölcsi kötelessége, hanem érdeke is bekapcsolni a Székelyföldet a vérkeringésbe. Magyarországon a rendszerváltozás óta többtucatnyi erdélyi hokis játszott és játszik ma is. Közülük sokan válogatottak – Romániában. Szoros együttműködés esetén megoldható lenne, hogy a tehetséges székely fiatalok még utánpótláskorban egyből a magyar válogatottban mutatkozzanak be. Ez a folyamatosan szűkös utánpótlással sújtott magyar jégkorong számára is előnyökkel járna.
Erős csíkszeredai hoki helybéli fiatalokkal, akik a nemzetközi színtéren a magyar színekért hajtanak – ezért a jövőképért itt is, ott is van értelme dolgozni. Lehetetlen – legyintenek nyilván sokan. Néhány éve azonban még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Sportclub bekapcsolódjon a magyar bajnokságba.
A továbblépés is csak elhatározás kérdése, miként a csíkszeredai jégkorong léte is. A krónikások a kezdetekről az alábbi történetet jegyezték fel. A városban a korcsolyázásnak már a XIX. században hódoltak, mígnem a húszas évek végén a sportág szerelmesei a filmhíradóban életükben először láttak egy jégkorongmérkőzést. Az emlékezetben a jégcsarnok névadójaként is megőrzött Vákár Lajos amúgy székelyesen állítólag így emelkedett szólásra: „Ilyent mi is tudnánk csinálni.”
Ilyen egyszerű. S e tekintetben az idők változatlanok.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.