Siker és válság a csíki hokiban

Változnak az idők Csíkban. Ma már függetlenül attól, hogy a román televízió közvetíti-e a helyi Sportclub és a bukaresti katonacsapat, a Steaua jégkorongmérkőzését, mit írnak róla az újságok, és mit gondolnak az emberek, hogy a szövetségben rosszallják-e vagy sem, a közönség a meccs előtt és után is bátran, szépen és megkapóan elénekli a székely himnuszt.
Mégsem szól úgy, mint régen.
Mint minden magyar érdek a Kárpát-medencében, valahogy a Csíkszereda–Steaua hokidöntő is felpuhult. Személyesen nem tapasztalhattam, de eleget olvastam és hallottam róla, hogy elhiggyem: Ceausescu Romániájában a csíki hoki a nemzeti ellenállást testesítette meg, a fővárosi gárda ellen szó szerint összecsapások zajlottak a szurkolósereg támogatásával és olykor részvételével. Az ezredfordulón viszont már ott lehettem a két együttes presztízsmérkőzésén. 2000-ben a Sportclub magyar légiósokkal kiegészülve – már ha használhatjuk ezt az értelmezhetetlen, mégis létező szókapcsolatot – hódította el hosszú szünet után a bajnoki címet, meccsenként negyven-ötven percnyi büntetéssel sújtva; a játékosokat Csaba királyfi megéneklése híján is a csillagos égig repítették a szurkolók, s nemcsak Szeredában, hanem valamennyi székely városban örömtüzek gyúltak.
A következő évben elmaradt ugyan a magyar bravúr, de az öles betűkkel pingált „húszan egy nemzetért” transzparens és a mögötte rejlő erő mégis legyőzhetetlennek tűnt. 2002-ben a döntőbe sem jutott be a csíkiek csapata, s egyre égetőbbé váltak az anyagi nehézségek. A sikeréhséget azonban nem lehetett csillapítani, ezért a vezetőség úgy döntött, hogy szlovák légiósokat szerződtet. Először csak kettőt-hármat, majd egyre többet, miközben az első számú kedvenc, Adorján szentségtörésképpen a „nagy” fővárosba igazolt. Ma már ott tartunk, hogy a csapat harmada szlovák, s ha a szabályok engednék, alighanem még többen lennének. Még néhány év, s megérjük, hogy román játékos is feszít a Sportclub kék-fehér mezében.
Tizennégyen egy nemzetért, heten egy másikért, s még inkább: mindenki önmagáért.
A körítés is felhígult. Az idei döntőben az előző hét végén a két hazai mérkőzés előtt például nemzeti viseletbe öltözött leánykák ropták a jégen szívet melengetően. Rögtön utánuk viszont valamilyen külföldi slágerre pomponos csoport szórakoztatta a közönséget. Kész szerencse, hogy nem a „Numanumané” szólt a hangszóróból. Bár a szurkolótábor – sportágtól függetlenül – még mindig az egyik legszenvedélyesebb egész Európában, már nem énekli végig a meccset, olykor túlzottan is európai a viselkedése. A „kirekesztő” magyar közönség a győztes találkozó után nevét skandálva olyan ünneplésben részesítette a jól védő szlovák kapust, Kucerát, amilyet egy székely nemzeti hős is megirigyelne.
Minden a beletörődésről, az alkalmazkodás egyre nyilvánvalóbb belső igényéről árulkodik. Kövessük a divatosat, a trendit, igazoljunk légiósokat, a románokkal az önfeladást kockáztatva is törekedjünk békességre.
Nem vád ez, hisz különösen 2004. december ötödike óta nincs rá erkölcsi alapunk, még csak nem is panasz, hanem aggodalom és önzés: már a csíki hokiból sem meríthetünk hitet, egy álommal, illúzióval kevesebb.
De ne legyünk igazságtalanok. A jégkorong nem csupán érzelmi kérdés, hanem sport is. S ha innen nézzük, a Sportclub érezhetően magasabb színvonalon játszik, mint egy-két éve. Az együttes ebben az idényben hatvanhárom év után ismét benevezett a magyar bajnokságba, ennek eredményeként nyolcvanhét mérkőzést játszott, ami feszegeti a tűrőképesség határát. A csapat ugyanakkor láthatóan fejlődött. A magyar bajnokságon is megállta a helyét, a Steaua szintjét pedig egy év alatt is egyértelműen meghaladta. Bár pénteken és szombaton sem verte meg nagy különbséggel (3-1-re, majd 3-2-re), a mérkőzések java részében érvényesült az akarata. Összesítésben már 3-1-re vezet az e hét végi folytatás előtt, a magyar bronzérmet pedig tegnap a Megyeri úton, az Újpest ellen 2-2 után büntetőlövésekkel szerezte meg.
Ez az idény tehát egyértelműen a siker jegyében telt el, a jövő mégis kérdéses Csíkszeredában. A városban ugyanis van egy másik hokicsapat is: a Csíkszeredai Hockey Club. Ebben kizárólag húsz év alatti helyi fiatalok játszanak, s a HC az idén már harmadik lett a román bajnokságban, úgy, hogy olykor az első kettőt is megszorította. A város azonban hosszú távon nem bír el két csapatot. Adódna, hogy a HC-ból a felnőttkorú ifjak igazoljanak át a Sportclubba, ám ezt előbbi tulajdonosa, Kurkó János, az ismert vállalkozó nem igazán akarja, mert neki a sportág nem csupán üzlet kérdése. A feszültség fenntartása egyik félnek sem érdeke, hát még a csíki hokinak.
Az összefogás azért is lenne sürgős, mert ez az esztendő megmutatta, van kitörés az elzártságból. A Magyar Jégkorongszövetség egy évtized alatt romokból építette fel a sportágat Magyarországon, s azt is felismerte, nemcsak erkölcsi kötelessége, hanem érdeke is bekapcsolni a Székelyföldet a vérkeringésbe. Magyarországon a rendszerváltozás óta többtucatnyi erdélyi hokis játszott és játszik ma is. Közülük sokan válogatottak – Romániában. Szoros együttműködés esetén megoldható lenne, hogy a tehetséges székely fiatalok még utánpótláskorban egyből a magyar válogatottban mutatkozzanak be. Ez a folyamatosan szűkös utánpótlással sújtott magyar jégkorong számára is előnyökkel járna.
Erős csíkszeredai hoki helybéli fiatalokkal, akik a nemzetközi színtéren a magyar színekért hajtanak – ezért a jövőképért itt is, ott is van értelme dolgozni. Lehetetlen – legyintenek nyilván sokan. Néhány éve azonban még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Sportclub bekapcsolódjon a magyar bajnokságba.
A továbblépés is csak elhatározás kérdése, miként a csíkszeredai jégkorong léte is. A krónikások a kezdetekről az alábbi történetet jegyezték fel. A városban a korcsolyázásnak már a XIX. században hódoltak, mígnem a húszas évek végén a sportág szerelmesei a filmhíradóban életükben először láttak egy jégkorongmérkőzést. Az emlékezetben a jégcsarnok névadójaként is megőrzött Vákár Lajos amúgy székelyesen állítólag így emelkedett szólásra: „Ilyent mi is tudnánk csinálni.”
Ilyen egyszerű. S e tekintetben az idők változatlanok.