Sokkterápia

Több mint fél évszázaddal ezelőtt egy londoni folyóiratban megjelent egy képzelt riport. Szerzője megjósolta, milyen lesz az élet az összeomlott kommunizmus után. Az első szabad választásokon több tucat párt verseng majd (ez bejött), és a szavazólapra mindenki csak azt fogja fölírni, hogy „igen”. Mert a diktatúrában mindenki azt szokta meg, hogy elég, ha bólint. Ha rábólint a hatalomra. Akkor talán békén hagyják. Ma Magyarországon éppen ez a fejbólintásra trenírozott politikai tudat repedezik. A sztrájkokkal, a polgári engedetlenségi mozgalmakkal, a tüntetésekkel. Tanárok éhségsztrájkjával, diákok önszerveződésével, kórházigazgatók ellenállásával a minisztériumi diktátumoknak.
Arthur Koestler – mert ő volt a képzelt riport szerzője – 1951-ben úgy vélte, hogy a diktatúra alatt kialakult gondolkodási, tudatbeli reflexek megváltozásához „legalább egy emberöltőre lesz szükség”. Ennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a kormányhoz való politikai lojalitás helyét átvegye az állampolgári öntudat. Ha igaza volt, akkor nekünk már csak hét esztendő kellene, hogy végre rendes demokráciában éljünk. De vajon rajta vagyunk-e a nagyobb demokrácia felé vezető úton? Vagy csak múlik a drága idő egyetlen életünkből? Vackorízű, félérett politikai szabadságot kaptunk 1990-ben. De bíztunk abban, hogy a demokratikus politikai gyakorlat oltókésével elvégezvén a szükséges műveleteket, minden megy a maga útján, és körtefánk néhány éven belül nemes gyümölcsöt terem.
Mi történt itt tizenhat év alatt – és mi nem történt meg, hogy még ma is vackorízű a szánk, ha megforgatjuk benne ezt a két szót: állampolgári szabadságjog? Egy igazi demokráciában ezt a kesernyés ízt már régen elfelejtettük volna. Miért nem termett nekünk nemes gyümölcsöt a demokratikus politikai gyakorlat? Nem volt demokratikus – vagy nem lett politikai gyakorlat? Mintha nem is valahonnan valahová vezető úton, hanem csak zárt kerengőben lépegetnénk. Nyomasztó visszarendeződések keserű tanúivá lettünk. Hiába telt el több mint másfél évtized a rendszerváltoztatás óta. A szabadságjogokat tiszteletben tartó modern polgári demokrácia eddig karnyújtásnyira volt tőlünk, egy idő óta azonban úgy érezzük, egyre távolodik tőlünk. Mint az euró bevezetése.
Néhány politológusunk, például Fricz Tamás egyenesen neokádárizmusról beszél. Uniós csatlakozás után neokádárista fordulat? Miféle kentaurjelenségnek vagyunk tanúi? Ha allegorikus szoborként képzeljük el a mai Magyarországot, szemből derékig egy erős és elszánt embert látunk, aki azonban deréktól lefelé lovas rendőrben folytatódik. Formailag demokráciának titulált, számos lényegi tartalmi eleme szerint azonban diktátumokból öszszetákolt alakulatban élünk. Recseg és ropog körülöttünk vagy éppen a fejünk fölött. Gyülekezési jogunkat kitehetjük az ablakba, ha kordon áll hónapokig a Kossuth téren. Sztrájkolhatunk is, de az elsők leszünk az elbocsátásoknál. Lehet zászlót bontani október 23-án, de némely egyetem fura ura számon tartja, melyik diákját kapta el a rendőrség. Megünnepelhetjük tragikus forradalmunkat, de saját rendőreink büntetlenül megtaposhatják a nemzeti zászlót. Terroristákkal riogatnak minket, ha a kedvünk szerinti nagygyűlésen szeretnénk részt venni, azaz élni akarunk gyülekezési jogunkkal. Közszolgálati médiában tanácsolják nekünk, hogy ha rohamrendőrt látunk, fürgén ugorjunk be az első kapualjba, ha kedves az életünk. Közeledik március 15-e. Hogyan készüljünk rá lélekben, ha előre tudjuk, hogy már a kokárda kitűzésével veszélybe sodortuk magunkat? Kinek van kedve úgy ünnepelni, hogy közben félnie kell az ő adóforintjaiból fenntartott rendőrségtől? Hogyan fordulhat elő velünk, hogy rendőrségünk figyelemre méltó akciótervekkel készül esetleges bevetésekre március 15-én, mint Benkei András belügyminiszter a kádári hetvenes években?
Kik játszanak, kik szórakoznak velünk? Kiknek lett újra belső ellenség a fél vagy a háromnegyed ország?
Hogyan lehetséges az, hogy a kormánykoalíció politikusai csak a rendőrök szempontjából képesek értékelni 2006. október 23-a elszomorító eseményeit? Miért süketek az alkotmányos jogokra? Miért nem háborítja föl őket az, hogy állampolgárok százai kerültek veszélybe ezen az ünnepen? Miként vélekedjünk a politikai kultúráról, ha a magyar demokrácia fekete napját a politikai elit egy része puszta rendőrségi üggyé degradálhatta? Hová jutunk, ha az állampolgárok úgy érzik, ismét csak játszik velük a hatalom, mint macska az egérrel, és az alkotmányba foglalt szabadságjogok a falra hányt borsónál is kevesebbet számítanak? Előfordult már ugyan a történelemben, hogy a hatalom embere lefitymálta az alkotmányt az áhítattal emlegetett büntető törvénykönyvvel szemben, de az más rendszer és más kor volt. Varlam Salamov kolimai elbeszélésében az egyik elítélt az éppen akkor beiktatott buharini alkotmányról kérdezgeti az őrparancsnokot. A felügyelő így torkolja le: „Az [alkotmány] magára nem vonatkozik. A maga alkotmánya a büntető törvénykönyv.”
Ez a mondat 1937-ben egy kolimai lágerben hangzott el. Ottani és akkori álláspont.
De ma 2007-et írunk!

Magyarországon nem kettős hatalom van, hanem Janus-arcú demokrácia. Derűsen fordult felénk, de aztán hirtelen hátat fordított, és egészen más arcát mutatta. Állampolgárait tizenhat éve szabadságjogokkal ruházta föl, de annyira azért nem kényeztette el, hogy a tájékozódáshoz való törvényes jogot számon kérhetővé tette volna. Az állampolgár ezért úgy érzi, hogy mint régen, megint csak nem veszik komolyan. Ha a választások előtt nem avatták be az életét közvetlenül érintő kérdésekbe, ha az ország állapotát reálisan jellemző adatokat csak akkor ismerhette meg, mikor már leadta a voksát, akkor mit kezdjen a szabadságjogaival? Minek annak az embernek csokornyakkendő, akinek még öltönye sincs? Ezért érzi úgy az állampolgár, hogy játszanak, szórakoznak vele az ő és családja életminőségének rovására.
A történelemben voltak olyan rendszerek, amelyek ideológiai alapon a legjobban húzó, a legtöbbet dolgozó, legmegbízhatóbb támaszt jelentő rétegeket sarokba szorították, sőt likvidálták. Ma ez a sarokba szorítás, ez a nehéz helyzetbe hozás nem ideológiai alapon, hanem gazdasági indokokra hivatkozva, a módszeres elszegényítés eszközeivel történik. A megszorító csomag mindenkit sújt, de fő célpontja az aktív kereső réteg, amely vállán viszi az országot.
Félünk a holnaptól. A holnaputánra pedig nem is merünk gondolni. Nevetséges viták folynak arról, hogy az állam kicsi legyen-e vagy nagy, közben duzzad a rendőrség, és laposodik a pénztárcánk.
Szinte érthetetlen, hogy a mai Magyarországon a kormány egész pályás letámadásának célpontja az aktív dolgozó réteg, amely a modern polgári demokrácia, az egész rendszer támasza lehetne. Ez a réteg, bár rokonszenvvel figyelte a Kossuth téri tüntetők kitartását, mégsem volt ott éjt nappallá téve. Mert családja volt, mert dolgozott. Ez a réteg már akkor sem épített barikádot, mikor a kilencvenes években a főnökei minimálbérre vágták cinkos állami jóváhagyással. Nem gyújtott föl autókat, amikor új szakmát tanultattak vele. Ha tanár volt, elvégzett egy másik szakot, megtanult egy új nyelvet, átképezte magát csöndben, reménykedve és kitartóan. Ha műhelyben dolgozott, nem lázadt és nem lázított, amikor eladták a feje fölül az üzemet. Régen is tudta, hogy a gyár csak papíron az övé. Ha megszűnt a munkahelye, másikat keresett magának esetleg másik városban. Ennek az átlagpolgárnak, húzórétegnek, közép- és alsóközéposztálybelinek, munkásnak, vállalkozónak, alkalmazottnak lett mára elege mindenből. Lehet, azt értette meg, hogy nem kellett volna olyan megértőnek lennie? Lehet, hogy most fogta föl teljes egészében: ami állítólag érte történt, valójában folyamatosan ellene történt?
Több társadalmi réteg párhuzamos megvilágosodásának nem pillanata van, hanem folyamata. Lassú és megfordíthatatlan. A magyar átlagpolgárnak az utóbbi hónapokban azt kellett megértenie, hogy életminőségének visszatartott fejlődése nem a véletlen műve. Hanem egy őellene folyó nagy egyezményes játék része.
Ebben az őellene folyó nagy játékban csak lassan derülhet ki az igazság. Mert nem lehet egy ország aktív keresőinek többségéről azt állítani, hogy azért nem jut egyről a kettőre, mert rosszkor rossz helyen volt – például egy rohamrendőr közelében.
Senki nem várt ugrásszerű változásokat 1990 után. De fokozatos javulást igen. Fokozatos javulás helyett azonban a fokozatos romlás váltakozott a csekély javulással vagy a stagnálással. Most először történik meg a rendszerváltoztatás óta, hogy a magyar társadalom széles rétegeinek ugrásszerű hanyatlással kell szembenézniük. Érdemes lenne megvizsgálni statisztikailag, hogy milyen társadalmi rétegek és miért tüntetnek ma Magyarországon. És össze kellene vetni az adatokat nyugat-európai uniós országok adataival. Aki ma idehaza tüntet, az nem a nagyobb bérért, a jobb életszínvonalért tüntet, legalábbis ez most már ritkább. Az emberek a puszta megélhetésért, a munkahelyükért, a bezárásra ítélt gyárukért, idős szüleik kórházáért, gyermekeik iskolájáért, lakóhelyük szemétbe fullasztása, megmérgezése ellen tüntetnek. Ha egy mondatban kellene összefoglalni: félig kifosztott életű emberek tüntetnek a teljes kifosztásuk ellen.

Tegnap úgy gondoltuk, kit érdekel a politikai sakkjátszma, a „nagyok” (?) dolga. Ma viszont úgy látjuk, jobb, ha nem legyintünk a politikai sakkjátszmákra, mert a sakktáblán – mi vagyunk. A mindig csak egy lépést tevő gyalog a lóti-futi értelmiségi. Már lesöpörték a minden rendszerben bástyaként helytállókat is. Társaink, rokonaink, barátaink leszedett bábukként már a sakktábla mellett hevernek.
Ma, a játék közepén, igaz, nagy veszteségekkel, de fölismertük, hogy ez a játszma velünk, a mi életünkkel folyik. Ez a fölismerési folyamat egyik közjogi méltóságunk népszerű, a mostanában Hamlet nagymonológjánál is gyakrabban idézett hazugságmonológja után tetőzött. Persze tudjuk, hogy hazugság mindig is létezett a világban. De a nyílt hazugságot csak zsarnoki vagy kalandor kormányok mentegetik. A klasszikus nyugati típusú demokráciákban a hazudozást nem szokás elnézni. És ahol működik a demokráciakontroll, ott a hazugságot nem is lehet őszinteséggé stilizálni. Csak Orwell 1984-ében létezik „duplagondol”, miszerint a hazugság valójában őszinteség. Csak egy politikailag kézi vezérlésű, központosított diktatúrában szokás az erkölcsönkívüliségről bizonygatni, hogy az valójában erkölcsi természetű.

A meccs kemény, de nem reménytelen. Ha nem tanuljuk meg érdekeinket képviselni és érvényesíteni, lekerülünk a sakktábláról. A demokrácia intézményei nem dísznek vannak, be kell lakni, működtetni kell őket. Kádár atomizált népe ma tanulja a szolidaritást. Intézmények, iskolák, kórházak, szakmák és az egyes emberek is meg fogják találni a szolidaritás útját.
Naponta vizsgázunk. Visszavett intézkedések, módosított rendelkezések, meghagyott kisposták, szárnyvasutak, lokátormentes Zengő, elnapolt iskolabezárások mutatják, merre van a szolidaritás útja. S ha egyszer kijutunk a gödörből, lehet, hogy ezekre az évekre úgy fogunk visszatekinteni: igen, nehéz volt, igen, rossz volt, de ekkortájt született meg Magyarországon a demokratikus társadalmi kontroll.
Nekünk Mohács kell, írta Ady Endre. Úgy tűnik, igaza volt. Az új Mohácsot ma úgy hívják, hogy kormányzati reformcsomag. Ez azonban csak az asszonyneve. Lánykori nevét csak néhány közgazdász tudja. Doktor Kormányzati Reformcsomagnét lánykori nevén úgy hívják, hogy Sokk Terápia. Sokkterápiának több ötlete van, mint Horváth Ágnes államtitkárnak. Fizetésünket októberben radikálisan csökkentette. Ő találta ki a vizitdíjat. A kórháziágy-díjat. A diákok nyakába sózott tandíjat. Már az ingatlanadón spekulál. Sokkterápiának a legcsúnyább tulajdonsága az, hogy állandóan a zsebünkben kotorászik. És közben büntet, fenyeget és gyanúsítgat. Sokkterápia azonban a kormányzó elit köreiben – és csakis ott – nagyon népszerű. Mondhatni, a kormánykoalíció üdvöskéje és legfőbb támasza. Az egész kormány imádja őt. Mindössze csak az állampolgárok rettegnek tőle.

Polgár vagyok, nem hiszek a radikalizmusban, akárhonnan jön. Jöhet fölülről, íróasztalnál kispekulált radikális reformok formájában, és jöhet oldalról is, fölkorbácsolt indulatokkal, azzal a veszélyes szlogennel, hogy minél roszszabb, annál jobb. Zsákutca mindkettő. Egy lepusztított országban a bajokat nem lehet radikális sokkterápiával gyógyítani. Rossz taktika, hogy a közvetlen, egzisztenciális fenyegetettség észre fogja téríteni az országot.
Mert mi van, ha az állampolgár túlságosan is észre tér? Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy amikor Gorbacsov bevezette a szesztilalmat, sokan azt mondták: ha ez az ország kijózanodik, összeomlik a kommunizmus. Úgy tűnik, igazuk lett.
Ez a játék az állampolgárral nem tarthat sokáig. Ne fogadjuk el, hogy átok ül rajtunk, és változtathatatlan rendszerben élünk. Jól hittük, mikor azt hittük, hogy a négyévenkénti választás: fölhatalmazás a kormányzásra. A demokratikus választásból ideig-óráig lehet bohóctréfát csinálni, miszerint fölhatalmazásként működik arra nézve, hogy egy akarnok csapat bármit megtegyen velünk. Négy év, ha valódi kormányzati munkával, tartalmasan telik, nagyon kevés. De ugyanez a négy év, ha az állampolgár semmibevételének jegyében – büntetésekkel, túladóztatással, fenyegetésekkel – telik: akkor elviselhetetlenül hosszú idő.
Kérdezzük meg önmagunktól, kérdezzük meg egymástól, kérdezzük meg a demokrácia politikusaitól: meddig lehet velünk játszani? Kérdezzük meg: mi a tét? Csak az euró bevezetése? Vagy esetleg az ország sorsa is számít kicsit? Egyébként pedig: hát nem mi vagyunk az ország?

Akivel játszanak, azt nem veszik komolyan, nem veszik emberszámba. Tegnap azt hallottuk: tanulj új szakmát, képezd tovább magad. Ma azt halljuk, ne törd magad a továbbtanulásban, nincs szükség annyi diplomásra. Tegnap azt mondták nekünk: legyél számlaképes, vállalkozz akkor is, ha nem akarsz. A fél ország váltotta ki egyéni vállalkozói igazolványát, hogy megtartsa munkahelyét. Tudomásul vette, hogy bagóért foglalkoztatják, betegállományba menni nem mert. Ma azt mondják ugyanennek az embernek: hohó, te csaltál, hiszen – tanárként, műfordítóként, orvosként, mezőgazdászként stb. – valójában alkalmazott vagy, nem egyéni vállalkozó. Nem fizettél a kasszába eleget, potyautas vagy, gondoskodj magadról! Ezekben az években megy nyugdíjba több százezer ember, aki minimálbérre volt bejelentve a kilencvenes évektől. Mennyi lesz a nyugdíjuk? Miből fizetik ki a gyógyszereiket?
Nem vagyunk robotok. Sem bábuk. Sem reformdróton rángatott marionettfigurák. A demokratúrának vége kell hogy legyen. Március 15-én újból ki fog derülni, milyen országban élünk. Komoly erőpróba lesz. És nem csak a rendőrségnek.

A kilencvenes évek elején két elegáns angol úr, bizonyos Mr. Henderson és társa tanfolyamot tartott magyar könyvkiadói szakembereknek. Bemutatkozásuk után rámutattak a terem sarkában fölállított poszterre, amelyen egy derűs fickó egész alakos fényképe volt. „Tudják, kicsoda ő?” – kérdezte Mr. Henderson. Nem tudtuk. „Ő az az ember, aki könyveket olvas és vásárol. Egy átlagpolgár. Érte vagyunk, belőle élünk. Ő az, aki sosem lehet mellékes.”
Mit is fűzhetnék hozzá mindehhez? Talán valami hasonló tanfolyamot kellene tartani kormányzati embereknek, magas rangú politikai vezetőinknek. Eléjük állítani a magyar átlagpolgár egész alakos fényképét, rámutatni, és azt mondani: Tudjátok, kicsoda ő? Ő az állampolgár. Ti ott a parlamentben mind őérte vagytok. Tőle kaptatok felhatalmazást. Kormányzásra, nem trükközésre. És sose felejtsétek el egyetlen pillanatra sem, hogy ti vagytok őérte.
És nem fordítva.