Vadászterületek újrafelosztása

Mi közöm magyarként a magyar állam földjéhez? Hogyan juthat egyáltalán eszünkbe ilyen kérdés Magyarországon? A maradéknak bizonyára eszébe jut ilyesmi, ha egy reggel arra ébredünk, hogy már megint nincs egy darab magyar föld, magyar talaj a talpunk alatt. Űzött szarvasként futhatunk napkeltétől napnyugtáig, napnyugatról napkeletre, bozótból bozótba. Már nem tudván azt sem, hogy itthon vagy idegenben futunk-e, s meddig kell még futni. Már réges-rég nem saját magunkért, nem is a kérdéseinkért, sem az igazunkért, hanem azért a kis maradék életünkért. Hová még? Nincs hová.
Az államot általában nem lehet megkérdezni a tulajdonviszonyokról sem, de az állami földtulajdon kezelőszervét, a Nemzeti Földalapot, ahogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumot is megkérdezhetjük: miért nem válaszol végre az én földijeimnek, hazám fiainak, Bebes Tibornak és társainak kérdéseire-panaszaira. Bebes Tibor és társai eljöttek hozzám Somogy megyei szülőföldemről, Újvárfalváról az Alföldre, új hazámba, Dánszentmiklósra, hogy írjam már meg, hogyan bánnak el velük a saját szülőföldjükön.
Sóvárogva néztem körül gyerekkori barátaimmal és emlékeimmel a szülőföldemen, Újvárfalván és környékén.
– Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink itt laktak, halásztak és vadásztak, a saját földjükön gazdálkodtak. Sok település megszűnt a földterületek államosításakor. Felsőkak, Galabárd, Lencsen, Fehértó, Korokna… Felszámolták őket.
Korokna romjain még a hetvenes években is tomboltak, öklüket rázták a rózsák. Némán vádolták a pusztítókat. Ma már emléktelen elhagyatottság, gazok, avarok, suhángok, erdők és műveletlen mezők csendesednek a régi szép házak, az összedőlt élet nyomain. A falusiak akkor is hiába kérdezték: kié a föld, ha nem a miénk? S övék lett a város dzsungele, amelyben gyorsan eltűntek. Élnek még, ha élnek unokáik emlékezetében. De a városi unokák már nem járnak szüleik, nagyszüleik nyomában. Nem is emlékeznek. Itt lakott a Csucsi Mári néni, itt laktak Galambosék, itt Polákék, ott Ivókék, ott meg Pizdóciék. Az ötvenes–hatvanas években még őrizték a régi szép gazdaságuk nyomait. Még fenntartották az életüket fogyó tartalékaikból. Az öreg Galambos kocsikísérő lett, Pesten kocsmáról kocsmára hordta a láda söröket. Igen jó dolgos gazda volt, elűzték földjéről a kulákot… Aztán úgy beleszomorodott a nyomorult életbe, hogy hamarosan elköltözött egy ismeretlen temetőbe. Ahogy a többiek.
Horváth Miklós bácsi hűséges maradt a falujához, Újvárfalvához. Őt is kuláknak minősítette a rendszer. A Buta Jóska… De ne bántsuk holtában a volt tanácselnököt.
– A te nagybátyád, a Horváth Miklós bácsi lovas kocsiján ültünk – nézek a jól megtermett Horváth Jánosra, aki Budaörsről jött el hozzám Bebessel. – Kirándultunk a Balatonra a negyvenes évek végén – emlékezem –, s énekeltük, hogy: Fújja a szél, fújja / Hazám felé fújja / Az újvárfalvi kisdiákok / csónakáznak rajta… Szeretetre méltó, magas és erős ember volt a Miklós bácsi. Ötvenhatban ő ment az újvárfalvai tüntetők élén, végig az utcán, vitte a magyar zászlót, mi meg, diákok, mentünk utána. Milyen a sors! Az ő Miklós fia volt az első polgármester Újvárfalván. Nem él már apja sem,
fia sem.
– A kárpótlások során én is, ahogy a többiek, ahogy a Tiborék, igyekeztünk szüleink és nagyszüleink birtokából visszavásárolni annyit, amennyire a pénzünkből futotta – jegyezte meg Horváth János.
– Az így visszavásárolt és bérelt földön szeretnénk a földtulajdonosi vadászterületet kialakítani – folytatja Bebes Tibor.
– A Széchenyi Zsigmond Újvárfalvai Vadásztársaság 4800 hektáros elveszni tűnő területéből mintegy 3650 hektáron vadászhatnának tovább a vadásztársaság tagjai.
A negyvenes évektől folyamatosan különböző vadásztársaságok működtek itt, Újvárfalva környékén gyakorolták a sportvadászokat megillető jogokat és vadgazdálkodással javították a vadállomány minőségét.
A 3650 hektár földterületből 2007 hektár – az összes terület 55 százaléka – magántulajdonban van, 1272 hektár állami tulajdonnal (35 százalék) a SEFAG (Somogyi erdőgazdaság) rendelkezik, 121 hektár – volt állami gazdasági terület – a Nemzeti Földalapé, 35 hektár a vízügyi társulaté, 175 hektár pedig a Duna–Dráva Nemzeti Park kezelésében van. A magántulajdonosok nem használhatják a tulajdonukat arra, amire szeretnék, nem vadászhatnak a saját földjükön. (Van házad, de nem lakhatsz benne, van hazád, szabad vagy, elmehetsz…)
2006 nyarán, amikor a magántulajdonosok elhatározták, hogy a földjüket vadászterületként fogják használni, a SEFAG vezetői megígérték nekik, hogy támogatják a terület vadászterületté alakítását, majd – felsőbb utasításra – meggondolták magukat. A hírek szerint azért vonták vissza az ígéretüket, mert valaki – állítólag Leisztinger Tamás – szemet vetett a területre, ő pedig az új arisztokrácia olyan gazdag cégfelvásárlója, akivel a somogyi földtulajdonosok nem tudják és nem is akarják felvenni a szabadpiaci versenyt. Bebes Tibor és társai azt mondják:
– Rosszak a tapasztalataink. Féltjük a tulajdonunkat. Régen a szüleinkkel és nagyszüleinkkel is azt tettek, amit akartak. Ki véd meg minket?
Valamikor a ma is nagy tiszteletben álló Boros György erdőmérnök, főerdőtanácsos is ezen a földterületen vadászott. Az ő fia, unokája és dédunokája is itt szeretne vadászni.
Bebes Tibor és társai bírósághoz fordultak, mert a kárpótlások során – az úgynevezett rendszerváltáskor – szüleik és nagyszüleik földjének visszavásárlásával végeredményben nem jutottak hozzá a tulajdonukhoz. A bíróság nem utasította el Bebes Tibor és társai keresetét, de ítélet nem született. Az erdőgazdaság nem adta elő a rendelkezésére álló iratokat. A bíró hangjából némi elégedettség csendült ki, amikor megállapította, hogy a tárgyalás során közelebb került az erdőgazdálkodás hiányosságainak megértéséhez… A földtulajdonosok azonban nem kapták vissza jogos tulajdonukat, vagyis a vadászterületüket. Valamikor ezen a területen vadászott a nagy tiszteletben álló Boros György erdőmérnök, főerdőtanácsos is. Az ő fia, unokája és dédunokája is itt szeretne vadászni.
A következő tárgyalás április 3-án lesz Kaposváron. Bízunk benne, hogy a folytatásból egyértelműen kiderül majd: mit ér a földtulajdon, ha nem rendelkezhetünk vele. S igaz-e, hogy a vadászati jog a földtulajdon elválaszthatatlan része? Vagy mégsem? Hogyan történik a magántulajdonosok kisemmizése és a vadászterületek újrafelosztása Somogyban? Bár a költő nyomán tudjuk, hogy jogállamban a pénz a fegyver, a magyar törvénykezésben sokszor csalódott emberek számára talán mégis kiderül majd: a milliárdosok sem tehetnek meg mindent. S talán mégsem kell odáig jutnunk, hogy azt mondjuk, amit a kisemmizettek mondanak: nálunk már akkora a gazemberség, annyi a gazember, hogy rájuk kell küldeni a fegyveres kommandót.

A szerző könyvkiadó