Ez már nem rendőrvicc

Moszkvában bekasznizták Garri Kaszparovot. A volt sakkvilágbajnok egyike volt annak a százhetven lecsukott ellenzéki tüntetőnek, akik szerint a putyini demokrácia nem minden demokráciák legjobbika. Erre amúgy beszédes adalék: volt, akit azért tartóztattak le a rendőrök, mert – úgymond – az utcán káromkodott. Tiszta sor: Oroszhonban szólásszabadság van, káromkodásszabadság nincs. Elvégre a cár atyuska is Isten kegyelméből uralkodott minden oroszok felett. Kaszparov gyorsan kiszabadult, miután rubelben kifizette a tanulópénzt. Nyilván kisakkozta politikai állásfoglalásának következményeit, s bátran vállalta véleményét. A másik 169 fogdába zárt tüntető sorsában, akiket nem véd a világhír, már nem volnék ilyen biztos.
Gyurcsány Ferencet legutóbb az elnöki dácsában fogadta Putyin, ahol bensőséges stílusban sokféle hatalomtechnikai tapasztalatról is szó eshetett – például hogy miként kell hatékonyan elbánni a felforgató ellenzéki elemekkel, akik utcai demonstrációkkal akadályozzák a békés építőmunkát, rossz hírét keltve a világsajtóban a példaszerű orosz és magyar demokráciáknak. Miniszterelnökünk pedig fölöttébb tanulékony nebuló. Nyilván alaposan el van igazítva a magyar rendőrség is, miként kell elbánni „a rendszer ellenségeivel”. Az eligazítás nem lehet túlontúl szofisztikus, mert arra a jelek szerint nem térnek ki a parancsnokok, hogy a tüntetők jobbára a rendszeren belül demonstrálnak, úgynevezett szabadságjogaikkal kívánnak élni, amelyek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltatnak. Egy rendőrnek legyen helyén a szíve meg a gumibotja, azon felül azonban ne terhelje az agyát fölöslegesen mindenféle jogi ballasztokkal – vélik a Gyurcsány-éra főrendőrei. A megvert és megalázott nép nem is akart hinni október 23-án a szemének, hogy saját fiai, szép magyar rohamlegények teszik azt vele, amit tesznek: elterjedt, hogy az azonosítók hiánya idegen nyelven beszélő bérkommandósok garázdálkodását hivatott leplezni. Én ezt nem hiszem: szerintem előre megfontoltan verték meg a tüntetőket, és az anonimitással az egyéni felelősségre vonás lehetőségét igyekeztek kizárni, miután a testületi amnesztiára a politikai megrendelőiktől biztosítékot kaptak.
Szörnyű a puszta tény is, hogy az adófizető meg az általa eltartott karhatalom között bizalmi válság feszül. A rendőr megszűnt afféle szeretetteljes folklórfigura lenni – ez már nem rendőrvicc. Ugyanakkor eszébe ötlik az embernek a kabarédalszöveg: „Demokrata vagy, hát nem félni – olvasott-e Bibót Gergényi?” Gergényi nyilvánvalóan nem olvasott Bibót; vagy ha igen, csak azért, hogy épp az ellenkezőjét művelje, mint ami ott írva van. Jómagam például kétségbeesésemben Bene meg Szabadffy tábornokokban bíztam, akik européer figuráknak tűnnek, de szemlátomást nehezen tudnak érvényesülni a nekik rendelt közegben. Szabó László Zoltán politológus, egyetemi oktató minapi meghurcolása azonban az utolsó csepp a pohárban. Most már kevés a bizakodás: tetteket követelek. A rendőrségnél akkora a kupleráj, hogy az már nem mentegethető háttérbe szorított tábornokok jóindulatával: tessék szétütni a testület soraiban.
Nem azért ágálok Szabó professzorért, mert lapunkban publikál. Az a kiveszőfélben lévő sajtómunkás vagyok, akit az is felháborít, ha a kommandósok a Népszabadság fotósát verik véresre, vagy az önkénybe fordult hivatal napilapunk munkatársait vegzálja. Ugyanígy felháborodnék, ha mondjuk Lengyel Lászlót fűznék indokolatlanul rabszíjra, Tamás Gáspár Miklóstól koboznák el a mobiltelefonját – ha van neki –, Bolgár Györggyel beszélnének úgy a rendőrök, mint egy kutyával vagy Kéri Lászlónál foganatosítanának szabályszerű testüregmotozást.
A sajtónak ugyanis lehet színe, de a sajtószabadságnak nincs. Nem is szólva arról, hogy ha egy Kaszparovot vagy egy egyetemi tanárt is önhatalmúlag megfoszthatnak a szabadságuktól, vajon mit művelnek azokkal a százakkal vagy ezrekkel, akiket nem különböztet meg a márkanév, nem véd a nyilvánosság? Kedves Bene és Szabadffy tábornok urak: elmondom sorra, mit várok önöktől konkrét intézkedésként a múlt hét végi botránnyal kapcsolatban.
Először is legyenek kedvesek megmondani a vitéz uraknak: a magyar rendőr nem bunkó, nem beszél úgy az igazoltatott embertárssal, mint a kutyájával. Nem trágár, még véletlenül sem nevezi az adófizető polgárt f...szkalapnak. Egyáltalán: az igazoltatott felszólítására érthetően artikulálva igazolják magukat, közölve nevüket, rendfokozatukat, azonosítószámukat és beosztásukat. A vizuális azonosító csupán ráadás, amit amúgy is behatárolnak a gyér fényviszonyok. Ha demokratikus rendőrök vagyunk, nincs okunk eltitkolni kilétünket, hiszen ugyebár szabályszerűen járunk el, bátran vállalva cselekedeteinket bármilyen vizsgáló bizottság vagy bíróság előtt. Nem törjük össze az állampolgár fényképezőgépét vagy kameráját, amikor nyilvános helyen intézkedünk, hiszen ahhoz nincs jogunk. Nem csúfoljuk ki az állampolgárt, ha jobb híján fideszes parlamenti igazolványt mutat fel (akkor sem, ha MSZP-st), legfeljebb türelmesen elmagyarázzuk neki, hogy a parlamenti szakértői belépő nem hivatalos okmány, nem ér fel például egy segédmotor-jogosítvánnyal. Semmi esetre sem mondjuk azonban az illetőnek – pláne csendőrpertuval – azt, hogy a felmutatott igazolványt egészségügyi papír pótlására használja, kifejezetten nagydolog esetében. Ha buta közrendőrök vagyunk, és botor módon azt hisszük, hogy a fideszes papír szidalmazása trendi verbális reakció, tábornokaink kötelessége felvilágosítani bennünket: a demokráciákban váltógazdálkodás van, s bennünket nem ilyen-olyan politikusok vagy pártok, hanem a törvények védenek, hogy egy ciklussal később is megbecsült rendfenntartók lehessünk. Semmilyen körülmények között nem alkalmazzuk a „Pofa be!”, illetve a „Kussoljatok!” felszólításokat, mert ezekre nem tesz utalást a szolgálati szabályzat.
Kicsit szét kellene nézni a Gyorskocsi utcai részlegnél is, ahol igen lezserül nem ismertetik a megbilincseltekkel jogaikat, nem folyamodhatnak ügyvédi segedelemhez, a hozzátartozó pedig úgy szerezhet információt a lecsukás körülményeiről, ha az illetékes rendőrhölgy épp kimegy cigizni. Ez amúgy derék dolog, hogy a cégnél így tiszteletben tartják a nemdohányzók jogait, de a hiányzó személyi iratok átvételének megtagadása, noha ezen iratok hiánya szolgáltatott okot a bezsuppolásra, mégiscsak önkényes hozzáállás. Javaslom, ez a hölgy a jövő héttől már önként váljon meg a testülettől; s ne a nikotinfüggőség miatt. Kolléganője sem áll a hivatása magaslatán, ha úgy véli, hogy a rendőrség éppúgy tudja védeni a kihallgatott érdekeit, mint a saját ügyvédje. Van ez a dolog Montesquieu-nél a hatalmi ágak megosztásáról, illetve a jogállam alapjairól: nem ártana egy kis gyorstalpaló a kollégáknak a gyakorlati munkavégzéshez. Tudják, mi vagyunk azok, akiket állítólag szolgálnak és védenek. Arról már nem is szólva, hogy ha egy magas vérnyomásban szenvedőnek megmérik a vérnyomását, aztán közlik vele, hogy nincs az épületben neki való gyógyszer, s netán baja esne – jogállamban ez komoly anyagi következményekkel is jár. S ki venné a szívére, hogy a rendőrtábornok urak ilyesmire költsék a nyugdíjukat?
Ám mindez korántsem ilyen kedélyes dolog. Szabó László Zoltánt a lojális sajtó már finoman le is alkoholistázta, mégis – megbízható információk szerint – Strasbourgban köthet ki az egész ügy. Az emberi jogok kérdése ugyanis nem belpolitika többé. Jó lesz ezt minden hatalomgyakorlónak az eszébe vésni.