Rendre vereséget szenved az állam a multinacionális cégekkel folytatott vitákban. A Gyurcsány-kormányt is választás elé állította az Audi autógyártó a szolidaritási adó ügyében, mondván, ha nem vonja vissza, nem ruház be többet az országban. Nem az a konfliktus húzódik meg emögött, hogy a gazdasági folyamatok globálisakká váltak, míg a nemzetállamok a maguk keretei között továbbra is ellenőrzésük alatt akarják tartani ezeket?
– Kétségtelen, hogy a globalizáció a fehér izzásig fokozza a nemzetállam problémáját. A modern állam Bismarck óta fokozatosan kisajátította a társadalmi lét, az újratermelés összes szegmensét, a bűnözés elleni harcot, az iskolarendszert, a védőoltást. Sokan vannak, akik utálják az államot, miközben nem ismerik fel, hogy annak anyagi meggyengülése közvetlen veszélybe sodorhatja a társadalom egykor végérvényesnek vélt civilizatorikus vívmányait is. A globalizáció és az állam konfliktusában a társadalom kerülhet végveszélybe, amely hosszú idő alatt kialakította az állami infrastruktúrát, az iskolarendszert, a közbiztonságot, a higiéniát. Ha az állam ezek fenntartásából kivonul, annak következménye leépülés, bűnözés és káosz lesz.
– Nem csupán a társadalom és az állam hibás működéséről van szó?
– Lehet találni jobban szervezett vagy szerencsésebb adottságú országokat, de a globális kihívások végső soron minket, polgárokat sújtanak. A kilencvenes évek elején még azt várhattuk, hogy a visszaszoruló állam, ha már szegényebb lesz, szerényebben is viseli magát. De nem ez történt. Azokon a területeken, ahol még befolyással rendelkezik, mint az egészségügyben vagy az oktatásban, még agresszívebbnek és hangosabbnak bizonyult. Magyarországon nem érezhető, hogy az állam gyengülne. A tisztviselők száma nem csökkent, fizetésük lassan elérte a versenyszféra menedzsereinek fizetését. Úgy is mondhatnám, hogy a globalizáció veszélyeit immár felismerő állam először is önmagát biztosította be, méghozzá saját polgárai terhére. De amíg a globalizációnak van mentsége, mert a racionalitás, a produktivitás, a konkurencia, a versenyképesség alapján áll, az állam helytelen és mindig másokat károsító szerepértelmezéseire már nincs mentség.
– Mit nevezünk információs társadalomnak?
– A globalizáció a kommunikáción, a mediatizáción, az információtechnológián épült fel. Ennek a folyamatnak a globalizációval kapcsolatos legfontosabb kapcsolódási pontja a társadalmi tőke problémája. Mint láttuk, az állam – nem a nemzeti, nem a jóléti, nem a szocialista, hanem az elvont, a „jelző nélküli” állam – fokról fokra átvette az újraelosztás feladatát és a társadalmi élet irányítását, elgyengülése viszont óhatatlanul a társadalmi tőke csökkenéséhez vezet. Az állam nem a pénzt, hanem a társadalmi tőkét, az infrastruktúrát, iskolarendszert, egészségügyet, közbiztonságot, kultúrát osztja újra. Az információs társadalom előtt álló nagy kihívás az, vajon tud-e tenni a társadalmi tőke újratermeléséért vagy legalább a társadalmi tőke újratermelésében észlelhető hanyatlás lelassításáért, netán megállításáért. A közbeszédben sokat foglalkoztunk a tudásalapú társadalommal, de mindig teoretikusan és a jelszó szintjén. Vannak persze, akik nem csak beszélnek. Ügyes cégek például eredményesen állnak sorban állami pénzekért, és ideig-óráig meg is élnek a tudás fogalmából, de magát az igazi tudástársadalmat – sem Európában, sem máshol a világon – még nem sikerült megvalósítani. Vannak ugyanis dolgok, amiket nem lehet a privát szereplőkön, mondjuk így: magánaktorokon keresztül létrehozni. Ebben az ügyben a globalizáció – önhibáján kívül – destruktív szerepbe került. A tudástársadalom létrehozásához közösségi, állami vagy európai befektetés kellene, azaz már jó néhány éve kellett volna.
– A liberális felfogás szerint ennek paternalista túltengés lenne a vége. Nem a piac, a haszonelv a legjobb rendező?
– A haszonelvű globalizmus körülményei között mindig azt kell nézni, hogy mi mennyi profitot hoz. A hardver például jól eladható, de a szoftver, a tartalom piaca egyáltalán nem hozható létre olyan könnyen. Pedig épp az utóbbi volna képes történelmi léptékben a társadalmi tőke felfrissítésére, megújítására, miközben éppen ez nem illik olyan könnyen a profitorientált piacgazdaság kereteibe. Egy Franciaország nagyságú nemzetállam a hetvenes években könnyedén megoldotta volna az információs társadalom problémáját, a mai Franciaország a globalizáció viszonyai között már nem képes elvégezni ugyanazt.
– Nem arról van szó, hogy az államnak meg kell tanulnia az új körülmények között működni?
– Ez döntő kérdés. Az államnak – de nevezzük inkább a harmadik évezred államának, hogy tudatosítsuk, döntő elmozdulások vannak, amelyeket fel kellene ismernie – nem szabad azt a képzetet keltenie, hogy a globalizáció ellenség. A szélsőjobb és a szélsőbal pozicionálja a globalizációt ellenségnek. Az államnak tudatosítania kellene, hogy a globalizáció javaiból mindnyájan részesülünk.
– Nem az volna az állam feladata, hogy megvédje polgárait a globalizmus negatív hatásaitól?
– Sajnos ma nem az az érzésünk, hogy ezért minden tőle telhetőt megtenne. Van ennek szubjektív és objektív oka. Szubjektív oka a rövidlátás, az intellektuális deficit és az elhibázott mintakövetés. Az a benyomásom az állami hivatalnokokat figyelve, hogy magukat valamiféle balszerencsés menedzsereknek tartják. A szerencsések a versenyszférában vannak, a pechesek a hivatalokban, de azért valójában menedzserek ők is. A hátam borsózik attól, ha egy miniszter szerint az államnak – sőt a horrort még fokozni is lehet: egy pártnak – olyannak kell lennie, mint egy vállalkozásnak. Az államnak ugyanis épp az ellenkezőjének kell lennie. Az állam nagy objektív problémája az eladósodás, ami lényegében szervezi át a politikát. Az ínséget osztja el, nem a bőséget. Mint gazdasági aktor önmagában pedig a világgazdaság multijai között csak vesztes lehet. Egy közepes európai állam pénzügyeinek mértéke egy fél multinacionális konszern prémiumainak költségével vetekszik.
– Az, hogy a hagyományos nemzetállam visszahúzódik, jelenthet másfajta szerepfelfogást is, valamint az új körülményekhez igazodó hatékony érdekképviseletet…
– Ezt nevezném én a harmadik évezred államának. Sajnos a mai Magyarországon nem látom ennek a nyomait. Ráadásul a politika és az állam között is különbséget kell tennünk, többpártrendszerben élünk, folyamatos választási versengések között. A pártoknak konszenzusra kellene jutniuk az új államról alkotott elképzeléseik tekintetében, erre az ismert okok miatt rövid távon semmi esély.
– Nem az a politika legnagyobb hazugsága, hogy igyekszik elhitetni magáról, alapkérdésekben nem mindig van döntési helyzetben?
– A nemzetállami keretek közt működő politika strukturálisan valóban nincs már minden oldalú döntési helyzetben. Csak szelektíven dönt, igaz, a szelektív döntési helyzetnek is meglehetnek a maga kiemelkedő súlypontjai. Nem egyes érdekek, irányzatok számítanak elsősorban, hanem a létrehozható politikai optimumok. Ezeket meg lehet választani és politikailag meg lehet komponálni. Egyetlen szlovén miniszterelnök sem mondta azt az Európai Unió vezetőinek, hogy nem csináljuk meg, amit elvártok tőlünk. A szlovéneket nem azért bírálta az unió, mert eladósodtak, vagy nagy a deficit, hanem mert kevés kölcsönt vettek fel. Még az autópályáikat is saját erőből építették. A politikának és a nagyközönségnek is be kell látnia, hogy a globalizáció nem azonos a nemzetközi tőke működésével, de még a világgazdaság egészével sem. A nemzetközi tőke is része a globalizációnak.
– Nincs abban ellentmondás, hogy a politikai elitek a saját szavazóiktól kapnak felhatalmazást, ugyanakkor nemzetek fölötti erőkkel kell egyezkedniük?
– A globalizáció alapvetően funkcionális és rendszerelvű. A rendszer többé-kevésbé ráillik azoknak a szervezeteknek és aktoroknak a képére – tőkepiac, árupiac, információ, média –, amelyek globálisan funkcionálnak. De a politika mint rendszer nem funkcionális. Szerződéseken, értékeken, hagyományokon alapul. Bush elnök például akkor járt volna el legitim módon, ha egy világszavazás döntése alapján támadta volna meg Irakot. De nincsen globális politika, nemcsak azért, mert a szereplők helyi érdekűek, hanem mert a politikai rendszer szerződésekre, értékekre alapul, és az értékeket azok a szavazók legitimálják, akik valahová tartoznak. Vagyis a politikának definíció szerint nincs köze a globalizációhoz. A politikusnak meg kell találnia a globalizáció viszonyai közötti politikai mozgásteret. Ahogy az államnak is, ráadásul nem magányos államként, hanem – esetünkben – az Európai Unió keretein belül. Magyarország számára például ebből a szempontból igazi tragédia volt, amikor a posztszovjet kis államok nem tudtak közép-európai konszenzust létrehozni, és úgy csatlakoztak az unióhoz, mint különálló nemzetállamok.
– Mi az egyén szerepe a globalizáció viszonyai között?
– A globalizmus olyan rendszer, amelyben mindnyájan szereplők, aktorok vagyunk, ha nem is olyan nagyok vagy erősek, mint a multinacionális vállalatok. Az aktorok felismert cselekedetei alakíthatják a globalizáció pozitív vagy negatív hatásait. Amit a globalizációban ellenszenvesnek és ellenségesnek találunk, az jórészt a negatív hatásokkal szembeni védtelenség vagy az aktorok érdemi melléfogása. Nem a globalizáció csavarja ki egy állam kezéből az eszközöket és a lehetőségeket, hanem a politikai osztály alkalmatlansága a feladatok ellátására. Nem a globalizáció vonult be Irakba, hanem Bush. Nem a globalizáció árul romlott húst a hipermarketekben, nem a globalizáció lopja el a kisbefektetők pénzét, nem a globalizáció a gyermekpornográfia oka a parlamentben. A globalizáció lehetőséget teremt. A megnövekedett mozgásteret jó és rossz célra is fel lehet használni. A globalizáció erőterében az egyén, a kisvállalat hátrányba kerül, ha egyedül áll szemben a multinacionális vállalattal. De ami a nagy súlyú aktoroknak lehetővé tette a szabad mozgást, nyitott pályát, mozgásteret jelent a kisebb szereplőknek is, hogy a maguk körében cselekedjenek, döntéseket hozzanak, befolyásolják a környezetüket. A kommunikációs technológiák a kisebb aktorok tevékenységét ugyanúgy elősegítik, mint a nagyokét, az internetes megoldások olcsósága és a könnyű hozzáférés épp az ő malmukra hajthatja a vizet. A globalizáció mindanynyiunk számára lehetőség, hogy kitaláljunk és létrehozzunk valami újat.
origo.hu
Deák Dániel szerint látványosan Magyar Péter megrendelése a mai Medián-kutatás is
