Ideológiai harc Franciaországban

Kútba esett a tervezett francia „népfrontpolitika”, amely a jobboldali Unió a Népmozgalomért (UMP) jelöltje, Nicolas Sarkozy legyőzésére irányult volna. A korábbi szocialista párti miniszterelnök, Michel Rocard vetette fel, hogy a baloldal vezető ereje, a szocialisták (PS) jelöltje, Ségolene Royal és a középutasnak tartott, ám inkább jobbra húzó Francois Bayrou egyesítse erőit. Bayrou ugyan először nyitottnak mutatkozott, ám Royal határozottan visszautasította az ötletet, így az Unió Franciaországért (UDF) elnöke sem erőltette tovább a népfrontosodást. Aztán kiderült, hogy az elnökválasztástól függetlenül néhány szocialista politikus lát esélyt az UDF–PS-együttműködésre, ám ennek valóságtartalma majd az elnökválasztás után derül ki.
Talán az is benne van a döntésükben, hogy az a baloldal azért annyira nem balos. Sőt, a mi szemünkben furcsa módon igencsak át van itatva nacionalizmussal, nem átall nemzetről és hazáról beszélni, azaz egy dologban egyetért szinte az összes jelölt: itt Franciaországért küzd mindenki. Royal arra szólította fel a támogatóit, hogy tegyenek ki francia trikolórt az ablakukba a választás napján, öltözzön kék-fehér-pirosba az ország. Persze az összehasonlításnak nincs sok értelme, már sokan írtak könyveket arról, hogy mi hol rontottuk el, miért okoz idegenkedést a magyar zászló kitétele hazánkban; a lényeg az, hogy ott ez nem probléma, sőt természetes. A bal- és jobboldalon egyaránt.
A jelöltek névsorát böngészve az ottani pártfejlődés érdekességeire is rábukkanhatunk. A 12 jelölt közül hatan szélsőbaloldaliak, köztük is ketten kommunisták. Van globalizációellenes aktivista, zöldpárti mozgalmár és a kommunistáktól távolságot tartó radikális baloldali politikus is. A jobboldalon kissé kevesebb a választási lehetőség, ám komolyabbak a résztvevők. Jean-Marie Le Pen a francia politikai élet örökös „nagy öregje”, úgy tűnik, a lakosság igen komoly része fogékony az általa hangoztatott radikális programra. A 2002-es elnökválasztási eredmény után pedig bolond volna, aki előzetesen legyintene a Nemzeti Front elnök-mindenesére. Öt évvel ezelőtt még legyintettek, majd csodálkoztak: az első választási fordulóban Jacques Chirac, az UMP-előd Mozgalom a Köztársaságért (RPR) jelöltje, a regnáló elnök mellett ő, a szélsőséges-radikális Le Pen jutott a második fordulóba, kiütve Lionel Jospin szocialista jelöltet. A végső győzelemre persze esélye sem volt, ám azt elérte, hogy akarva-akaratlanul meghosszabbította Chirac elnöki mandátumát egy ciklussal. Mellékes sikerként pedig soha nem látott mélységbe taszította a szocialista pártot, amelyből csak mostanában sikerült kilábalnia.
A végső sikerre legesélyesebb négy jelölt közül egyébként Le Pen a kakukktojás, aki az országot kiléptetné az Európai Unióból, és lezárná a határokat a bevándorlók előtt. A másik három elnökjelölt messze nem ilyen radikális, ám ők is változásokat tartanak szükségesnek Franciaország és az EU viszonyában. Alapvetésnek fogják fel – amely egyébként gyakorlatilag tény –, hogy Franciaország az EU egyenlősdijében azért több, mint társai. Royal újratárgyalná az EU-alkotmányt, és a módosított szöveget szavaztatná meg a néppel. Sarkozy a francia parlament elé terjesztené a problémát, de örömmel venné egy mediterrán unió létrehozását, amelyben a latin országok és Görögország kapnának helyet. Bayrou szintén támogatja ezt az ötletet, s többsebességes uniót tart szükségesnek. Az alapvető kérdésekben elmondható, hogy Royal a szociálisan érzékenyebb megoldásokat javasolja, elsőrendű számára a környezetvédelem, a Franciaországban élő bevándorlók letelepítésén is dolgozna. Sarkozy ugyanakkor olyan, mint belügyminiszterként: keménykezű, akinek Franciaország érdeke az első, amelyhez hozzá tartoznak a bevándorlók is, már ha hajlandóak keményen dolgozni. Kétségtelen, hogy Sarkozy igen határozott személyiség, s néha nyers szavaival könnyen szerez ellenségeket (mint az történt a külvárosi fiatalok randalírozása idején). A franciák nagy többsége azonban nem bevándorló, és még csak nem is Párizsban él, így a keménykezű, határozott irányítás imponálhat nekik. Bayrou pedig megpróbál ügyesen lavírozni a két fő jelölt oldalvizén. Nem jobboldali, de nem is hajlik el balra, így próbálván összeszedni a Royalt és Sarkozyt is elutasító emberek szavazatait. Ez a taktika egyelőre sikeres, bár nem biztos, hogy elnököt csinálna belőle.
Nicolas Sarkozy leszögezte, ő ideológiai küzdelmet folytat, amely az ország saját identitásának megtalálását, annak artikulálását jelenti. Azaz nem az unióban oly sokat alkalmazott kompromisszumos megoldásokat támogatja, amely alapvetően elkeni a lényeget, és nem mond semmit a fontos kérdésekben. Az EU alkotmányában azért nem ejtenek szót a keresztény gyökerekről, mert az esetleg megsérthetné azokat az embereket, akik nem Krisztust követik. Sarkozy azonban másképp vélekedik erről. Tegnap kijelentette, a francia világiasság és köztársasági morál mögött kétezer év kereszténység húzódik. „Nem az egyház érdekében harcolok, hanem azért, hogy olyannak lássuk Franciaország történelmét, amilyen valójában: templomok hosszú palástja borítja be országunkat” – szögezte le az elnökjelölt, aki vállalja az említett értékek képviseletét. Franciaország ugyan sokkal jobb helyzetben van ilyen téren, mint az unió, ám a francia zászló kitevése mellett ott is szükség van az identitás megerősítésére. A francia elnökjelöltek mindegyike valójában úgy érzi, hogy Franciaország minden esetben elsőrendű, s ezt az uniós vagy atlanti kapcsolatok messze lemaradva követik. Az unió az ő szemükben ráadásul változtatható és reformra szoruló szervezet, amelynek átalakítása egyetlen cél érdekében történhet: ha azzal Franciaország nyer.
Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a meglepetésekhez szokott franciák unatkozni fognak most vasárnap, és Sarkozy–Royal-párharcot intéznek el május 6-ra. A szavazók harmada ugyan még nem döntött, így minden változhat, ám a legvalószínűbb mégis ez a forgatókönyv. Ha valóban ez történik, újabb kampányháború indul, a kimutatások szerint Sarkozy-előnnyel. Royal megítélése nem egyöntetűen pozitív, a volt belügyminiszter nagyobb formátumú politikusnak tűnik, akinek vannak körülhatárolt válaszai a fennálló problémákra, s nem csak tűzoltásra vállalkozna. Ennélfogva nagy az esély, hogy Sarkozy költözik az Élysée-palotába, s megindíthatja a köztársaság reformját, amely az uniós átalakulással is szorosan összefügg.
Mint uniós tagállam, Magyarország számára egyáltalán nem mindegy, milyen irányba törekszik a francia elnök. Képviselheti az atlantista vonalat, esetleg az unió külpolitikáját erősítené meg, vagy az eddiginél is többet kacsingatna Ázsia felé – egyelőre nem tudni, mi történik. Az viszont biztos, hogy a magyar diplomáciának fel kell készülnie mindegyik eshetőségre, észben tartva a kőbe vésett szabályt: Franciaország elnöke csak saját hazájáért dolgozik, s nem Magyarországért. Akkor is, ha történetesen Nicolas Sarkozynek hívják. Sarkozy furcsa hangzású nevét a világon mindenhol ismerik, és azt is tudják, honnan érkezett édesapja. Jean-Marie Le Pen ügyes hírverést csapott Magyarországnak, nagyjából naponta emlegetve fel az UMP elnökjelöltjének származását, amelyet az ugyancsak naponta el is ismer. Ha az Élysée-palotába kerül, semmi nem bizonyítja, hogy Magyarországnak kedvezni fog, hiszen identitása minden szempontból francia. Mégis öregbíti a magyarság hírnevét, hogy mindenki számára nyilvánvaló Sarkozy le nem tagadható származása.