(ki agresszív…)

Én nem tudom, hogy ha pofátlansági versenyt rendeznének a magyar politikusok körében, Demszky Gábor dobogós lenne-e. Az első hely sorsa természetesen már eldőlt, aligha kell nevén neveznem azt a személyiséget, aki e téren utcahosszal előzi meg vetélytársait, aki még akkor is pimasz, ha colstokként összecsúszva ül parlamenti bársonyszékében, s kissé lebiggyesztett szájjal sajnálkozik a Fidesz magányos harcosának debatteri erőfeszítésein. A politikai ellenfél ilyen mimikátlan, elrévedő semmibe vevésére csak a kiválasztottak képesek, az „egyik fülemen be, a másikon ki” időtlen fölénye keveseknek adatott meg. Demszky nem tartozik ezek közé. Valamikor olyan forrófejű volt, hogy csaknem nekiment a rendőröknek. Így lett aztán Budapest legendás főpolgármestere, kordon- és rendőrbarát.
Mondhatnánk, hogy ilyen fordulathoz vastag bőr kell, de már Ortega rájött, hogy minden forradalmár legfőbb törekvése bejutni a vadaskertbe, s utána már ő lesz az, aki nyársra húzna minden vadorzót. Demszky kétségkívül bejutott, és számos kapitális bakot lőtt, de a mi liberális vadaskertünk bús, pesti népe mindmostanáig bizalmával tüntette ki, miként ő – pro urbe – Gergényit. Tagadhatatlan, hogy alig fél évvel ezelőtt, bár szoros versenyben, mégiscsak őt választották a budapestiek főpolgármesterükké, s ily módon immár sokadíziglen vált lehetővé, hogy március 15-én a Petőfi-szobor tövében emlékezzen az 1848-as forradalomra – és reformcsomagra. Általában szűk körben szokott ünnepelni, mintha mindig kisebbségben lenne, ráadásul úgy is beszél, mintha mindig valamely kisebbség védelmében szólalna meg. Sohasem lehet ilyenkor tudni, hol vannak a hívei, akik megválasztották, bár kétségkívül több százezer emberről van szó, nagy fölényről a múltban, s csekély többségről a minap.
Most 2007. március idusán ő volt az egyetlen baloldali politikus, aki a fővárosban beszédet mert mondani a szabad ég alatt, nagy nyilvánosság előtt. Hívei – ha a miniszterelnököt és az MSZP néhány elszánt fiát nem számítjuk közéjük – gyér számban jelentek meg. Amíg az Orbán Viktorra kíváncsi tömeg az Erzsébet hídtól az Uránia moziig megtöltötte az utcát, addig a Demszky-hívők legfeljebb tojáshéjként vették körül bálványukat. Ej-ej! Micsoda idol! Micsoda szónoki tűz!
Persze nem volt azért egészen egyedül. Egy másik bátor, büszke férfiú is megjelent a téren, a biztonsági emberek által ügyesen forgatott esernyők védelmében. Az Árpád-sáv ellen a legjobb óvszer az esernyő, nyilván. Demszky meggörnyedve, néha hátrálva, máskor állát előre szegve nézett farkasszemet az Árpád-sávosokkal, akik igazából csak egyszer tettek tanúságot némi józanságról, politikai érzékről és humorról, amikor azt skandálták: hüje vagy, hüje vagy! Valószínűleg így skandálták, j-vel, mivel Demszkyék szerint a B-közép meg a turul bizony nem a helyesírásáról közismert. No de, míg hozzá hasonlóan langaléta példaképét néhány paradicsom meg tojás nem hozza ki a sodrából, semmiféle gyalázkodás nem törli le ajkáról a sajnálkozó mosolyt, főpolgármesterünk transzba esett, és egy szempillantás alatt szerencsétlen gyűlölethalmazzá változott.
Pszichológiai közhely, hogy a frusztráció agressziót szül. Ezt a közhelyet igazolta Demszky vicsorgó, eltorzult arca, merészségnek álcázott dühkitörése, gyalázkodása, amellyel ingerelte a vele szemben ellenséges tömeget. De vajon – és ez a maradandó gondolat – hol voltak a hívei? Hol volt az a hatalmas liberális tömeg, amely az Árpád-sávosok torkára forrasztotta volna a szót? Demszky mint halálra sértett óvodás ordibált egyedül az esernyők mögül.
Meddig lesz még ilyen esős idő? Felidézve dühtől torz arcát, egy kérdésünk marad: miért merte azt nyilatkozni később, hogy március 15-nek Orbán Viktor volt a legagresszívabb szónoka? Én nem tudom…