Kilengések

S z i g e t vi l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Ortutay Gyula, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának elnöke 1952-ben helyezett a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum éléről a makói József Attila Múzeum élére. Közelebb városomhoz, Szegedhez, ahonnan egy évvel előbb el kellett jönnöm, mert titoizmus vádjával eltávolítottak a szegedi egyetem nyelvészeti tanszékéről, ahol demonstrátor voltam. Németh László példájára én is gályapadomból teremtettem laboratóriumot: Karcagon néprajzi kutató, Makón irodalomtörténész lettem. József Attila életművét kezdtem kutatni, verskéziratait, dedikált köteteit, emlékezéseket gyűjtöttem, tettem közzé. Kiállításokat rendeztem, bírálatokat írtam. Megírtam a diák költő atyai pártfogójának, Espersit Jánosnak a pályaképét. Ez az átlagon fölüli – irodalomban, hírlapírásban, művészetpártolásban, demokratikus közéletben kiemelkedő – ügyvéd ismertette meg az ifjú költőt Juhász Gyulával, a Szegedről Makóra, barátjának ihlető csöndet nyújtó házába rendszeresen kijárogató hajdani makói tanárral, a húszas évek elejének – Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád nevével együtt emlegetett – már országosan híres költőjével. Így fedezte föl 1922 karácsonyán Juhász Gyula a Szépség koldusa prófétai hangú előszavában József Attilát.
Espersit János alakja vezetett engem is Juhász Gyulához. Immár több mint fél évszázada foglalkoztat életműve. Elfelejtett verseit tettem közzé; életének rejtett vagy homályos mozzanatait tártam föl; szerkesztettem műveinek kritikai kiadását. Kandidátusi értekezésem Juhász Gyula a forradalmakban címmel 1965-ben, monográfiát pótló Juhász Gyula című tanulmánykötetem 2002-ben jelent meg. Kilenc kiadásban adtam ki összes versének egyre bővülő gyűjteményét 1963 és 2006 közt.
A Horthy-korszakban elhallgatták a munkásmozgalom ihletésében született költeményeit, az olyan nagy verseit is, mint az Új vallomás, Virágos barikádon, Május ünnepe. Összes verseinek az 1940. évi könyvnapokra megjelent kötetéről Babits Mihály azt írta Beszélgetőfüzetében: „Gyalázatos kiadás.” Negyvenegyben megjelent második kötete tartalmazta a költő hagyatékában megmaradt, addig köteteibe nem került verseket. A hiányaiért várt bírálatot a sajtó alá rendező Paku Imre így próbálta elhárítani: „E kötet, noha minden tekintetben teljességre törekedett, nem foglalja magában Juhász Gyula azon verseit, melyek személyi éle ma élő közéleti férfiakat érint; azonkívül politikai versei – esztétikai okokból is – kimaradtak, tekintve időszerűtlenségüket és alkalmi voltukat.”
A kritikai kiadásig, 1963-ig a költőnek 506 verse került be köteteibe. Ezt a kritikai kiadás 369 költői alkotással szaporította meg. De a kritikai kiadás rendeltetésével, a teljesség igényével szemben az a kor is támasztott feltételeket: akkor az irredentának bélyegzett verseit nem lehetett közölnünk. Jellemző, hogy Arad (1920) című versét, noha 1849 vértanúinak emlékét idézi, csak az ország csonka jelzője miatt nem vehettük föl az „összes versek” gyűjteményébe!
Juhász Gyula költői arcát hitelesen csak a rendszerváltoztatás után, 1993-ban megjelent Összes költeményeiből ismerheti meg a verskedvelő olvasó. „A magyar bánat és emberi részvét költője vagyok” – írta magáról a költő 1925-ben, arcképe alá, egy szegedi albumban. Ezt a tömör jellemzést igazolja mind költői életműve, mind publicisztikai munkássága.
Szegeden született 1883. április 4-én. Szegeden hunyt el 1937. április 6-án. Utolsó éveiben születésnapja táján újból és újból megkísérelte a halált. Hetven éve sikerült neki. A gyűjtögetett veronál megoldotta kínzó gondjait.
Az orvostudomány máig sem tudja, az ideg és az elme betegsége mennyiben függ az öröklött génektől s mennyiben a kedvezőtlen sorstól, a gazdasági és társadalmi viszonyoktól. Nincs műszer, mely kimutatná az endogén és egzogén tényezők százalékos arányát. Juhász Gyula 1936-ban a szegedi idegklinikán újságíró barátjának, Magyar Lászlónak azt vallotta: „Az én betegségem menekülés ebből a mai világból…” Bizonyos, hogy elkeserítette az ellenforradalom első évtizedében a demokrácia elsorvasztása, majd a húszas évek végétől a gazdasági világválság következtében előállott hazai nyomorúság és Hitler uralomra jutása, a kommunizmus és a fasizmus nemzetközi előretörése. Már 1926-ban Bécsben találkozott mindkét szélsőséges mozgalommal. Bécsi emlék címmel írt aforizmái közt szellemesen és ritka éleslátással jellemezte őket: „Horogkeresztes tüntetés után kommunista tüntetés. A zászló más, a lelkesedés egyforma. A sötétben össze lehetne őket téveszteni.”
Betegségének alapforrását azonban mégis több versében helyesen látta a hátgerincsorvadásban elhunyt apjának szomorú örökségeként. Éppen érettségi előtt állt 1902-ben a költészettel már kacérkodó ifjú, amikor elveszítette apját, s ettől kezdve a fiát is túlélő édesanyjának egyoldalú szeretetére volt utalva. A szegedi kegyes oskolából a pesti egyetemre kerülő fiatalember betegségtudatát növelte kudarcos pályája. Az egyetemen a Négyesy-szeminárium vezéralakja volt. Tóth Árpád mögötte ült, nem merte megszólítani, akkora volt a tekintélye. S ez a sokat ígérő pálya megtört, amikor 1906-ban mind szülővárosától, mind a fővárostól oly messze, az ország északkeleti szélén fekvő kisváros, Máramarossziget piarista gimnáziumában kapott helyettes tanári állást. Első szökéséről, öngyilkossági kísérletéről 1907 februárjából csak homályos adataink vannak. Októberben Léváról hasonlóan menekült. A Lánchídról diákkori múzsája, Klima Ili vitte magához budai lakásukba. Ekkor jelent meg első verseskötete: ez adta viszsza életkedvét. Amikor meglátta, így kiáltott föl: „Hamupipőke, bársonyban és ezüstben!”
A nagyváradi premontrei gimnáziumban helyettesíthetett 1908 februárjában. Várad pezsgő szellemi légköre gyógyított megtépázott idegein, de meg nem gyógyíthatta. A Holnap és társasága, Ady barátsága szintén kedvezően hatott rá. Ám a Sárvári Anna megismerésével az érzelmeit és költészetét elöntő szerelem csak eleinte töltötte el boldogsággal: visszautasítása inkább önérzetét rongálta, önemésztését fokozta. A csaknem száz Anna-vers (különösen a két leghíresebb: a Milyen volt… és az Anna örök) költészetünket sajátos színnel gazdagította, de költőjének mélyülő melankóliájáról árulkodott. A víg Várad után a szomorú Szakolca következett: 1911 őszén az ország másik végvárába, a morva határ mellé helyezték. Ezt végképp száműzetésnek érezte.
S bár szlovák tanítványai, köztük a híres operaénekessé lett Ján Blaho, mindig kedves emlékként maradtak meg benne, megkönnyebbült, amikor szegedi barátai Návay Lajos pártfogásával elérték, hogy 1913 őszén a messzi Szakolcáról a közeli Makóra helyezték. A „Maros menti Konstantinápoly”, ahogyan később József Attila nevezte, kicsiben Váradot utánozta. A nagy műveltségű Espersit János lett a legjobb barátja. De Makón is megrokkant a háborús tanárkodás vesződségeiben. Kilencszáztizenhetet majdnem végig a pesti Moravcsik-klinikán töltötte. Itt találkozott újból a Váradon megismert Gulácsy Lajossal. Alakját megrendítően szép költeményben örökítette meg (Gulácsy Lajosnak, 1922).
Tagadhatatlan, hogy depressziójából a forradalmak szakították ki. Móra Ferenccel ők lettek Szegeden az őszirózsás forradalom legjelesebb publicistái. Juhász Gyula költészete is vállalta és hirdette az átalakulásba vetett hitét. Illyés Gyula meggyőző magyarázatát adta annak a messianisztikus hitnek is, amely a magyar értelmiség színe-javát – Babits Mihályt, Tóth Árpádot, Szabó Dezsőt, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Dohnányi Ernőt s folytathatnám – 1919 márciusában átmenetileg a proletárforradalom mellé állította. Ex oriente lux – hitte Juhász Gyula is, és a kilábalás a háború vérzivatarából, a megszabadulás a Monarchia gyarmati alávetettségéből, a túllépés a nagybirtokos-nagytőkés társadalmon s nem utolsósorban a fenyegető országcsonkítás elleni honvédő harcok sikerének reménye a szocializmus igézetével biztatta őket. Én is csak 1956 forradalmi mámorából értettem meg 1918–19 légkörét.
Juhász Gyula 1907 karácsonya óta figyelemmel és rokonszenvvel fordult a munkásmozgalom felé (Gályarabok, Félúton, Piros remény, A munkásnak, Sebesült munkás a Rókusban). A maga kudarcos sorsát rokonnak érezte a robotosokéval: „A szenvedő mind egytestvér velem” (Az én magányom, 1919). Gondolkodásában, lelkében fölkészülve ment a forradalmi ígéretek elé.
Hamar bekövetkezett a kiábrándulás. Szegeden, a „denaturált forradalom” városában, ahol a francia megszállás korlátozta mind a vörösök, mind a fehérek terrorját, nem voltak olyan szélsőséges tettek, mint a fővárosban és az ország más részein, de Juhász (akár Móra) egykettőre rádöbbent a proletariátus nevében elkövetett gaztettekre. Espersitet a vörösök internálták. A rákospalotai internálótáborból hazatérve beszámolhatott Juhász Gyulának is a vele történtekről. Szeptember 25-i vezércikkében a költő így értékelte az eseményeket: „Mi, akik a vörösterrort elítéltük, akik minden terrort elvből, meggyőződésből oktalan, jogtalan, céltalan és mindenekfölött esztelen módszernek tekintünk…” A proletárdiktatúrát a háború következményének minősítette: „A háború volt anyja ez idétlen szellemi és erkölcsi fattyúhajtásoknak…” „Forradalom és halál szükséges rosszak ott, ahol a nemzet vagy egyén betegek, és ahol nem lehet a természet parancsát, az örök evolúció törvényét betölteni. Magyarországnak kellett a forradalom a háború miatt, a szolgaság miatt, amely a sorvasztó és bénító hatalmak gályapadjára láncolta a magyart, és a csontkamrák szelét fútta Dévény felől, Bécs felől erre a tragikus nemzetre. A forradalomnak is megvannak a maga kérlelhetetlen törvényei, a maga kilengései balra és jobbra, de talán nem tévedünk, ha kimondjuk, hogy ezekből a kilengésekből is elég volt már, hogy egyáltalán elég volt már mindenféle és -fajta demagógiából, szélsőségből és jelszavakból, egyszóval elég volt már mindenféle forradalomból.”
A költő tagja lett az 1919 szeptemberében újjászerveződő szociáldemokrata pártnak. De szocializmusát a korabeli szociáldemokrata párttól is különböző két sajátos alkotóelem jellemezte. Az egyik fájdalma Trianon miatt. Számos versében siratta elveszett városainkat. Magyar Straszburgok címmel ciklust írt róluk 1920-ban. E verseinek jellegzetessége, hogy a megverselt városokban ifjúságának gyakran szomorú, fájdalmas, ám az emlékezésben mégis megszépült élményeit idézte. Amelyikhez személyes emlék nem fűzte, abban a magyar irodalom és történelem emlékhelyeit örökítette meg.
Szociális érzékenységének másik – korában egyedülálló – vonása: népi katolicizmusa. Főként szintén ciklussá összeálló tápai versei vallanak erről. Költészetének egyik csúcspontja az 1923 pünkösdjén született verse, A tápai Krisztus. Magyarság, katolicizmus, népiség, szociális érzékenység: ezek Juhász Gyula költészetének legjellemzőbb tulajdonságai. Költészetének ez az arculata az 1920-as évek közepére alakult ki, és ennek foglalata lett 1929-ben megjelent szűk válogatású verseskötete, a Hárfa. Párhuzamos kiadványként szintén sovány prózakötete, a Holmi is ekkor jelent meg. Tragikus, hogy ugyanekkor mélyült el betegsége: ekkor kezdődtek immár haláláig terjedő remeteévei: lakásának négy fala közé húzódva vagy az idegklinika klórszagú termeiben raboskodva.
Ötvennégy éves volt csupán, amikor valódi és képzelt kínjaitól a halálba menekült.