A könyvhöz írt bevezetőjében Schöpflin György megállapítja: az orosz birodalmi tudat egyik jellegzetessége, hogy képviselői tagadják létezését. Gecse Géza, az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történelmi Tanszékének oktatója szerint máig nem tisztázott, hogy létrejöhet-e olyan orosz nemzettudat, amely mentes a birodalmi törekvéstől.
A birodalmi tudat funkcióit a középkorban a pravoszlávia, az ortodox hit látta el. E meggyőződés fontos összetevője, hogy a katolicizmus elárulta Krisztust, az igazi kereszténységet pedig Bizánc ortodox hite képviselte. Bizánc viszont bűnei miatt oszmán uralom alá került, ettől kezdve Oroszország feladata lett az eszményi kereszténység ügyének képviselete. Ez a nézet jelenik meg az úgynevezett harmadik Róma-elméletben is. (A második Róma Bizánc; a harmadik Moszkva, negyedik pedig nem lesz.)
A birodalmi ideológia olyan eszmerendszer, mellyel egy vezetés indokolja, miért kíván terjeszkedni. A sikeres terjeszkedéshez még önkényuralmi berendezkedésben is szükség van legalább az elit támogatására. A középkorban egy ország életképességét azon mérték, mekkora területet tud az uralkodó megszerezni. Az oroszok kezdetben legsikeresebben az Uráltól keletre, majd Közép-Ázsiában és a Kaukázusban, vagyis nem-szláv területeken terjeszkedtek.
A szláv területeken, így az Orosz Birodalomban annak köszönhetően, hogy a görög Cirill és Metód ószlávra fordította a Bibliát, évszázadokkal a reformáció újítása, a nemzeti nyelvű Biblia és a liturgia bevezetése előtt a hívek már értették az istentisztelet nyelvét. A pravoszlávia XVII. századi oroszországi reformjának egyik előidézője a nyugat-ukrán területek és a balkáni szláv nemzetek felé való nyitás volt. Az ortodoxia talaján álló, alapvetően tehát vallási jellegű küldetéstudat a napóleoni háborúkig volt eredményes. Napóleon oroszországi hadjárata bebizonyította az oroszok számára, hogy mekkora szerepe van a nacionalizmusnak. 1814-ben aztán orosz csapatok masírozhattak Párizs, illetve Nyugat-Európa utcáin, e katonai győzelem azonban nem kényszerítette az oroszokat arra, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség programjával valami mást állítsanak szembe.
1829-ben viszont az orosz-török háborúra a pétervári és moszkvai hivatalnok-értelmiség, tehát a cár politikai bázisa néma közönnyel reagált. I. Miklós és szűkebb környezete számára ez világossá tette, hogy az ortodox hit alapján álló missziós küldetéstudat többé nem jelent elegendő hajtóerőt. Uvarov gróf, a közoktatási miniszter javaslatára „új programot” dolgoztak ki, a „hivatalos népiség tanát”, amely Oroszországnak a Nyugattól eltérő mivoltát az ortodox hit és az önkényuralmi berendezkedés mellett a népiségben találta meg. A népiség, – oroszul narodnoszty – különleges, magyarra nehezen átültethető fogalom, egyaránt jelent nemzetet, népet és nemzetiséget. Majd negyedszázadon át, egészen a krími háborúig úgy látszott, hogy ez a teória lesz képes arra, amire az ortodoxia önmagában immár kevésnek bizonyult.
A krími háborút nemcsak a cár, hanem az egész orosz társadalom valóságos sokként értékelte. I. Miklós idején Oroszország csendőrként avatkozott be Európa ügyeibe, 1854 és 1855 folyamán viszont orosz területen folytak a harcok. A brit-francia-piemonti expedíciós hadsereg – baklövései ellenére – főként technológiai fölényének köszönhetően saját területén volt képes legyőzni az orosz sereget. A trónra lépő II. Sándor elsősorban azért vezette be az ekkor keletkezett ún. glasznoszty-politikát, s azért kezdeményezett reformokat is, mert országa nagyhatalmi státusát kívánta helyreállítani. E védelmi modernizációs szándék egyik következménye volt a glasznoszty, amely a külpolitikai nézetek kifejtésében valódi sajtószabadságot eredményezett. Az olasz és német egységmozgalom sikerének láttán az orosz társadalomban a XIX. század második felében megértően fogadták a közép- és délkelet-európai szláv nemzetek elképzeléseit arról, hogy a szlávoknak össze kell fogniuk, illetve egyesülniük. Nem nagyon vitatta senki – különösen nem az oroszok – hogy ezt a feladatot, vagyis a szláv népek egyesítését nekik kell elvégezniük. Több ilyen, igen konkrét és kidolgozott pánszláv koncepció született az 1860-as, ’70-es években, a szláv föderáció létrehozásától egészen az Atlanti-óceánig terjedő hódításig.
Az orosz társadalmat a pánszláv hangulat először az 1877-78-as orosz-török háborúban itatta át. A cár és környezete már a Konstantinápolyba való bevonuláson gondolkodott, amikor a brit hadiflotta megjelent a Márvány-tengeren, Andrássy Gyula magyar külügyminiszter pedig arra próbálta rávenni a bécsi udvart, hogy a Monarchia támadja meg Oroszországot – amiért az megsértve a korábbi egyezményeket, az 1878 márciusában a törökökkel aláírt San Stefano-i egyezményben létrehozta a nagy délszláv államot, vagyis Nagy-Bulgáriát. A rendezésért – finoman szólva – a szerbek sem lelkesedtek. A berlini kongresszus „korrigálta” a korábbi rendezést; az orosz politika ettől kezdve egészen a nyolcvanas évek végéig bolgárbarátnak számított, mivel továbbra is gondoltak Konstantinápoly megszerzésére, ám közben összevesztek a bolgár politikai vezetéssel. Ettől kezdve erősödött Pétervár szerb szimpátiája.
Az orosz politikai vezetés és a társadalom is érzékelte a balkáni és közép-európai szláv nemzetek közötti viszályokat. Talán ezzel is magyarázható, hogy a pánszlávizmusból – a kormánypolitika szintjén – az első világháborúig csak az egyik fő programpont, Konstantinápoly birtoklásának igénye volt igen határozott, a szláv föderáció megalakítása már kevésbé. Ellenben épp e célkitűzés miatt torkollott az első világháború a cári rendszer bukásába, majd a bolsevik rendszer kialakulásába.
– A bolsevikoknak semmi közük nem volt a cári kormány rögeszméihez, nekik más fixa ideáik voltak. Kezdetben világforradalomban gondolkodtak, európai, vagyis németországi forradalomban is reménykedtek. A húszas években azonban kiderült, hogy ezek a remények nem válnak valóra. Rövid távon a világforradalomról a harmincas években lemondtak, és a kapitalista világgal egyfajta együttélést alakítottak ki. Kénytelenek is voltak rá, mert ekkor még katonai szempontból nem képviseltek akkora erőt, amekkorát 1945 tavaszán, amikor tizenegymillió szovjet katona, a világtörténelem eddigi legnagyobb fegyveres ereje állt fegyverben, főként Európa területén. – mondja Gecse Géza.
Az oroszok „demokratikussá” alakították a pánszlávizmus tanát, s felhasználták annak elemeit egészen 1948-ig, amikor a kelet-európai blokk sztálinista mintaállamának számító Jugoszlávia – azzal, hogy nem volt hajlandó teljes mértékben úgy táncolni, ahogy a szovjetek fütyültek – „árulóvá vált”.
A németkérdés a szovjetek számára központi probléma volt. Azzal, hogy 1949-ben megalakult az NDK, majd a népi Kína, a demokratikus mezbe öltöztetett pánszlávizmus anakronizmussá vált. Ettől kezdve kontinensünkön visszafogott, Kelet-Európára korlátozódó forradalmi elképzelésről lehetett csak szó. Sztálin 1945 és 1947 között például ügyelt arra, hogy ne kerüljön közvetlen konfliktusba az amerikaiakkal. A balti országokat leszámítva a szovjet megszállási övezetben kezdetben szinte lopakodva, a polgári demokratikus intézményrendszer kereteit felhasználva, lassan törekedtek a térnyerésre. Az itteni „népi demokráciákban” a radikális átmenetre 1947 közepétől került sor, és a balti államoktól eltérően – az államok formális függetlenségének meghagyásával.
A történész rámutat: annak, hogy a nyolcvanas évek végén Közép-Kelet Európát, majd a posztszovjet térséget is viszonylag könnyen feladták az oroszok, alapvetően igen egyszerű gazdasági okai vannak. Ronald Reagan mellett Margaret Thatchernek és Helmut Kohlnak sikerült Szaúd-Arábiát rávennie arra, hogy több mint háromszorosára növelje kőolajtermelését. Így a nemzetközi piacon felére-harmadára csökkent a nyersolaj hordónkénti ára, s ennek következtében a szovjet állam többmilliárd dolláros bevételétől esett el. Az oroszok a Brezsnyev-korszakban a stratégiai támadófegyverek terén az Egyesült Államokkal egyensúlyba kerültek. Reagan 1983-tól a stratégiai védelmi kezdeményezéssel a lézertechnikára és az elektronikára koncentrált, amiben a szovjeteknek lemaradásuk volt. Közben zajlott az afganisztáni háború, ahol 1986-tól az amerikaiak a mudzsahedineket vállról indítható Stinger rakétákkal látták el, amelyek a szovjet helikopterek és vadászgépek ellen kiválónak bizonyultak – és az okozott kár nagyságához képest fillérekbe kerültek.
A cserearányok romlásának következményeként a Szovjetunió számára az 1980-as évek végére a kelet-európai blokk országaival folytatott kereskedelem ráfizetésessé vált, ezért gazdasági szempontból a térség elértéktelenedett a számukra. Gazdasági eszközökkel nem tudták tehát befolyásukat biztosítani, a költségek magas volta miatt a katonai eszközök használatáról lemondtak, politikai eszközökkel pedig csak diktatórikus keretek között számíthattak volna a befolyásuk változatlan fenntartására – közben azonban a térségben többpártrendszerek alakultak ki.
– A szovjet birodalom ennek következtében gyakorlatilag hamarabb omlott össze, mint azt a Szovjetunióban érzékelhették volna. A birodalmi tudat azonban makacsul tovább élt és mellette megjelentek az addig háttérbe szorított, betiltott más birodalmi doktrínák is.
Oroszország a Szovjetunió megszűnése után – a baltiakhoz hasonlóan – a kommunista uralmi terület gazdaságilag fejlettebb részét örökölte. Ennek ellenére majd egy évtizeden át az ország nemzeti jövedelme évente átlagosan tíz százalékkal csökkent. Putyin hatalomra jutásakor, 2000-ben a „zuhanás” megállítását ígérte. Az alapvetően az energiaszektorra támaszkodó új állami politika valóban megállította ezt a folyamatot, és az államnak is lehetőséget biztosított, hogy elképzeléseit hatékonyabban tudja képviselni.
– Attól persze messze vagyunk, hogy Oroszország globális hatalommá váljon. Ettől függetlenül természetesnek kell tartani, hogy Moszkva törekszik olyan pozíciók megszerzésére, amelyek segítségével a világ sorsának alakulására jelentős befolyást gyakorolhat – állítja Gecse Géza.
origo.hu
Kifogták a legendás halat, Magyart – fotó
