Vörös és fehér

Szaharovval és Szolzsenyicinnel egy sorba helyezve a rendőrbakancsoktól megtiport orosz demokrácia utolsó bástyájaként aposztrofálja Garri Kaszparovot a világsajtó jelentős része. Kevesek előtt világos, hogy mozgalma, a Másik Oroszország olyan személyeket vonultat fel – a szélsőségesen kommunista Viktor Anpilovtól a korrupciót sokáig az állam legfelső szintjén űző, így csak „kétszázalékos Misának” nevezett Mihail Kaszjanovon át a nemzeti bolsevik Eduard Limonovig –, akikből a liberális Nyugat aligha kérne.
Eduard Limonov a személyét ismertté tevő regénye után sokak számára egyszerűen csak „Égyicska”. Akár szeretni is lehetne ezt a bolondos örök lázadót, ha hagyná. Megjelenésének külsőségei, flegma cinizmusa, minden ízében provokatív fellépése azonban pillanatok alatt száműzi az érzelmeket. Nem is beszélve a 65 éves pártvezér bőrfejű harcosairól. Ennek ellenére hét-nyolc éve legfeljebb a titkos találkozó izgalmával ballagtam Moszkvában a megadott címre. Az illegalitás romantikája elűzte félelmemet. A megbeszélés szerint utcai telefonról kellett bejelentkeznem, leírva helyzetemet és ruházatomat.
– Legyen a szemben lévő sarkon, a rendőrőrsnél! – hangzott a vonal túlsó végéről.
Két rocker kinézetű, húszas évei vége felé járó férfi jött elém, és az őrssel közös háztömb pincéjébe kísértek. „No, ennyit a rendszer ellenségeiről!” – futott végig rajtam, s ha lehet, még magabiztosabb lettem. Kísérőim sokat nem beszéltek, néhány rövid szóval jelezték az irányt, így aztán sikerült ismét kicsit elbizonytalanítaniuk. A főhadiszállás puritán helyiségében körülpillantva a harmincas években éreztem magam. A falnak támasztott hatalmas transzparensek, zászlók mintha csak egy, a nácizmussal elegyedő bolsevizmusról készülő film kellékei lettek volna. Volt valami abszurd e szimbólumok keveredésében. A fiúk kávéval nem kínáltak ugyan, a párt kiadványaival azonban bőven elláttak. Köztük a társadalmi türelmetlenség és a nemzeti gyűlölködés szítása, valamint az államhatalom erőszakos megdöntésére irányuló felhívások miatt két-három évre betiltott Limonkával, a párt újságjával. Többszöri figyelmeztetés után az illetékeseknél akkor telt be a pohár, amikor Szalman Radujev csecsen hadurat magasztaló írások jelentek meg a lapban. Bár a föderáció további feldarabolódása ellen van, Limonov most is úgy véli, hogy Csecsenföldnek el kell szakadnia Oroszországtól. Addig is szerencsésnek tartja, hogy a kaukázusi és ázsiai törzsek nem hagyják elaludni és változtatásokra ösztökélik Moszkvát.
A Limonkát, a nacionalizmus, az anarchizmus és a kommunizmus, helyenként a nácizmus elemeit ötvöző nemzeti bolsevikok hivatalos szócsövét 1992 és 1994 között, a párttal egy időben alapították, akkor, amikor Limonovval az élükön a radikálisok egy csoportja kivált a Vlagyimir Zsirinovszkij vezette liberális demokrata formációból. A nyughatatlan Limonov nem sokkal korábban, 1991-ben tért haza csaknem húszéves nyugati emigrációjából. Ott sem tetszett azonban neki a rendszer. Két éve szívta a szabadság levegőjét, amikor elege lett. Ennek lecsapódása az 1976-ban megjelent Én vagyok, Égyicska! című regény, amely már markánsan Amerika-ellenes, a burzsoá társadalommal nyíltan konfrontálódó mű. A könyv erősen forradalmi, anarchista, vulgáris, s van benne valami az élet elviselhetetlen igazságából. Később Limonov Párizsba tette át székhelyét, ahol egyszerre publikált a kommunista párt és Le Pen lapjába. A kommunistáktól azonban hamar elvált az útja, mivel őket túlságosan burzsoának tartotta. Egyre anarchistább nézetei a jobb- és baloldali szélsőséges eszmék között csiszolódtak. A nyolcvanas évek végén azonban egyre több nyílt konfliktusba keveredett, és a Szovjetunió széthullása után hazatért Oroszországba. Kalandvágya hamarosan Jugoszláviába hajtotta. Az ostromlott Vukovárra még újságíróként vetődött, a Duna másik partján pedig megismerkedett Seselj vajdával. Boszniába már önkéntesként ment harcolni, Szarajevónál háromszor vett részt ütközetben, s helytállásával névre szóló pisztolyt érdemelt ki. Ezután fegyverével a knini krajinát segítette, megfordult a posztszovjet térség háborús tűzfészkeiben is, a Dnyeszteren túli területen és Abháziában. Eközben épült hazai politikai karrierje. Eleinte a neosztálinista, antiszemita Zavtra (Holnap) című lapban publikált, a szélsőséges kommunista Anpilovval kokettált, majd Zsirinovszkijnál kötött ki. Ezután a Nemzeti Radikális Párt elnöke lett, majd egy ismert jobboldali filozófussal, egy punkénekessel és egy rockzeneszerzővel megalapította a Nemzeti Bolsevik Pártot és lapját, a Limonkát.
Valahol itt jártam a gondolkodásban a Limonkát lapozgatva, amikor belépett „Égyicska”. Háttal ülve is éreztem, hogy nem akárki jelent meg a teremben. Kisugárzása, karizmája főként a fiatalokra hat mágneses erővel. Igazi vezéralkat, akinek közelében az ember elbizonytalanodik. Ki gondolta volna, hogy a pártalapítás után két évvel társaival már a szaratovi börtönben várnak ítéletükre. A vád az államrend erőszakos megdöntésére irányuló felbujtás, terrorakciók előkészítése és illegális fegyveres csoport létrehozása. Hiába, Limonovnak lételeme a vibrálás, az erő, a harc! Hol tollal, hol pedig fegyverrel vív. Ránézésre azonban nem tűnik agresszívnak. Határozott, ugyanakkor rendkívül készséges, s már az első szavakból kiderül műveltsége. Az író-politikus szívesen keveredik politikai, filozófiai vagy irodalmi vitákba. A liberálisok ki nem állhatják. Azt mondják, amit ő művel, az nem irodalom, hanem vérrel írt vagdalkozás, totalitarizmus, egyszóval „limonovscsina”. Égyicska hasonló ellenérzésekkel viseltetik bírálóival szemben, mondván, a vitákból őt kiszorító liberális totalitarizmus éppilyen vad és heves. A hivatalos sajtó általában máig nem nagyon polemizál Limonovval. Jellemző, hogy a vele nemrégiben interjút készítő Gazeta című lapot a legtöbb párt bojkottal fenyegette. Limonov mint olyan tehát hivatalosan nem létezik, helyette ott van a nevetséges nacionálfasiszta politikus és ettől elkülönülve az érthetetlen avantgárd író képe.
– Vörös nacionalisták vagyunk! – hangzik Limonov rövid ideológiai önmeghatározása.
Legfőbb célként a szociális igazságosság és a nemzetállam megteremtését nevezi meg. A bolsevik szót ma sem tartja negatív tartalmúnak, még ha ijeszt is egyeseket. Mint mondja, valójában a nemzeti kommunista nevet akarták választani, de ezt elvetették, mivel semmiféle közösséget nem akartak vállalni a hatvanas években Hruscsovval kezdődő, később Brezsnyevvel folytatódó puha, Nyugat-orientált kommunizmussal, így inkább a forradalmi időkhöz nyúltak vissza. Megjegyzi azonban azt is, hogy sokakat nem is a bolsevik, hanem inkább a nemzeti jelző zavar. A névválasztás szempontjai között Limonov megemlíti, hogy a névnek harcosnak, realistának, hidegnek, sőt cinikusnak kell lennie.
Limonov számára a legszentebb dolog az orosz nemzet. Mint mondja, mindig ezt szolgálta. Verseivel, prózájával és politikájával is. Az orosz lelket látja példaképeiben, a filozófus Konsztantyin Leontyevben és Mihail Bakunyinban is. S ebben az ideológiai kavalkádban előfutárai, idoljai között ott vannak természetesen a bolsevikok, Lenin és Dzerzsinszkij. Lelkesíti Mao is mint a kulturális forradalom atyja.
– Tetszik, ahogy a fiatalokat csatába vezette a gyűlölt csinovnyikok ellen – mondja.
A pártvezér szép szavakkal emlékezik Sztálinról.
– Az ország legdicsőségesebb korszakának volt a vezetője, az az időszak fűződik a nevéhez, amelynek csúcsa Berlin elfoglalása volt – fejti ki Limonov, hozzátéve, hogy a Szovjetunió ekkor a világ leghatalmasabb országa volt. – Sztálin persze despota volt, de mi más lehetett volna Hitler, Franco, Mussolini mellett?! Generalisszimuszként e korban nagyon is a helyén volt, s ne feledjük, mindenkit az eredmény minősít.
A Szovjetunió felbomlása utáni időszak ezzel szemben szerinte a demokrácia kompromittálása, s a liberális demokraták néhány év alatt több szenvedést hoztak az országra, mint a kommunizmus hét évtizede. Az ország a harmadik világ szintjére süllyedt. Limonov úgy véli, ha erre ráébred a nép, jöhetnek ők, a nemzeti bolsevikok.
– Célunk a liberáldemokrata kapitalista rendszer megdöntése. Európa megveszett, s a veszett kutyát, mint tudjuk, agyon kell ütni! – mondja „Égyicska”.
S a forradalmi hév látványosan hajtja előre Limonov egyre dagadó, fekete egyenruhás, bakancsban masírozó, bőrfejű táborát. A párt taglétszáma csaknem húszezer, s mint akcióik sora jelzi, nem ijednek meg semmitől. Három éve rövid időre elfoglalták Putyin választási kampányának egyik irodáját, a Rosszija szálló tetejére elnökellenes feliratot feszítettek, és ha úgy szerepel az orosz válogatott, mint tette azt néhány éve a portugálok ellen, akkor narancslével öntik le a szövetségi kapitányt. A radikálisok – az utcán legalábbis – egyre inkább átveszik a stafétabotot a politikától szép lassan elforduló, abba belefáradt liberális értelmiségtől. Garri Kaszparov rendszeren kívüli ellenzéki mozgalmának ezért van szüksége a nemzeti bolsevikokra, s nem számít, hogy azok egyszerre bal- és jobbszélről támadják Putyint. Az sem zavarja e szövetség vezetőit, hogy szó szerint irtóznak egymás ideológiájától. A hatalomellenesség egyelőre összetartja őket. Nem kizárt persze, hogy idővel ez is változik, hiszen a mérsékelt ellenzéki liberálisok most is elhatárolódnak „Égyicskától”. A szélsőségek ellen hozott törvény alapján betiltott párt tekintélyét ugyanakkor jelzi, hogy egy hete is valójában ellenük vonult fel majd tízezer rendőr a fővárosban, s nemcsak Kaszparovot, hanem Limonovot is előállították. A hatalom elleni akcióik széles nyilvánosságot kapnak a nyugati sajtóban is. Hiába, a mégoly értékvezérelt világban is érvényes, hogy az ellenségem (vetélytársam) ellensége a barátom. Ilyenkor kevesen törődnek azzal, hogy a fejlett Nyugat egyáltalán nem „Égyicskához” hasonlóan gondolkodik a demokráciáról.