Tíz év is elszelelt a Gadjo Dilo óta, Kusturica közben piacra dobta a Macskajajt, s most, amikor Tony Gatlif újra a már avasodó etnoromantikával jelentkezik, eleve gyanakszunk. Pedig annak idején, a kilencvenes évek hajnalán mekkorát szólt a Latcho Drom, Tony Gatlif himnusza a cigánysághoz, az 1997-es Gadjo Dilo délromán mulatós cigány dalai pedig ennyi idő után is itt kísértenek (Tutti Frutti tequila…) – Tony Gatlif tehát magasra tette, s le is veri saját mércéjét. Új filmjének címét hallva csak erősödik a gyanú: Transylvania. Mert mit is takar ez a szó: Gatlif szerint egyfajta meszticatmoszférát, amelyben „a népcsoportok békésen megosztoznak a területen, és egy sajátos nyelven beszélnek”. Ajjaj.
Az algír születésű, arab, spanyol, olasz, francia, máltai kultúrkeverékben cseperedett, francia utcagyerekként beérett rendező vonzalma Erdélyhez – ami „Oroszország, Magyarország és Románia határán fekszik” (sic!) – érthető persze, a vonzalom eredményeként létrejött, késői folkparádé a világ számos pontján el/be is adható, csak éppen nem itt, Európa keleti fertályán 2007-ben. A Transylvaniát ugyanis valamikor a nyolcvanas évek végén kellett volna elkészíteni, akár kultfilm is lehetett volna belőle. Ez a hamiskásan csillogó, mozgóképes csinnadratta a kultúrkör ismerete nélkül talán még ma is működik, innen nézvést azonban csalódás.
A film a Gadjo Dilo oldalbordájából született; ha a Gadjo Dilo „férfifilm”, úgy a Transylvania „nőfilm”, egy, a szenvedélyes szerelmet kereső nyugat-európai nő története, aki Erdélybe vetődve, elcigányosodásán át kerül közel önmagához, s találja meg szabadságát, helyét a világban. Ebben a már-már balkáni road movie-ban társa a számkivetett, öntörvényű csavargó lesz, aki pedig céltalan szabadságát és önpusztító életvitelét áldozza fel a megnyugvásért. Mintha Gatlif egy sokórás értékes filmanyagot vágna agyon száz percre: a Transylvania hol kapkodássá, hol üresjárattá válik. A dokumentációt a tőle megszokott módon itatja át a varázslat, a cselekményt pedig az autentikus zene, de mintha ezúttal elvetette volna a sulykot. Mindenki nagy lángon ég és éget, állandóan búcsú van, őrület és tánc, tányértörés, a fantomblokkok, Ceau-gyárak előterében pedig nincsen más, csak ivás, ivás és ivás.
Túl sok ez, túl sűrű, a fejünk belefájdul a cirkuszba, s mégis jócskán vésődnek belénk újra emlékezetes jelenetek, Gatlif színészei tökéletesen beleilleszkednek nemcsak a szerepbe, de még a „vérbe” is: Asia Argento arca, karaktere és hangja több mint tökéletes, a Fallal szemben-ből ismert Birol Ünel túl jó angoltudása ellenére is hibátlan „Csangoló”. Palya Bea rövid szerepe, hangja pedig külön ajándék a hazaiaknak.
A Transylvaniából süt az életszeretet: Tony Gatlif legnagyobb érdeme, hogy a médiakorban is képes felkutatni és felmutatni az embert. Csak hát ő amolyan egyfilmes rendező: minél többször mondja el ugyanazt, annál kevesebb lesz az életmű.
(Transylvania – színes, feliratos francia filmdráma, 103 perc. Rendezte: Tony Gatlif. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
