Elszámolás

Három hete jelentették be a cardiffi városháza tanácstermében, hogy Lengyelország és Ukrajna rendezheti 2012-ben a labdarúgó Európa-bajnokságot. Bár rövid az emlékezet, a kontinensen például e körülmény már rég a feledés homályába veszett, hadd emlegessem fel mégis, hogy a magyar–horvát pályázat 0, azaz nulla szavazatot kapott. Az első reakciók, az indulatos, ökölrázós hitetlenkedések óta mi magunk is szeretnénk úgy viselkedni, mintha nem is jelentkeztünk volna, az eredményhirdetést megelőző hangzatos sajtótájékoztatók, látványos prezentációk egy soha le nem vetített film képeiként peregnének le csupán emlékezetünkben – mintha nem is volna más dolgunk, mint megint csak felejteni, a felelősséget elkenni, a szennyet a szőnyeg alá söpörni.
Cardiffból hazatérve a repülőről valahogy le kellett szállni, Ferihegyen elkerülhetetlen volt a találkozás a sajtóval, de a másnapi önálló, majd az egy nappal azt követő, a horvátokkal közös sajtótájékoztatót már lemondta a pályázati bizottság – a meghívón nem szerepelt, hogy kudarc esetén az esemény törlendő. Pedig lenne még feladat, ahogy a szövetségi kapitány munkája sem ér véget akkor, amikor lefújják a (vesztes) mérkőzést. Vállalni kellene a felelősséget, kiállni, elmondani őszintén, mi történt, értékelni, elemezni, s ahogy annak ma nagy divatja van: elszámolni.
Szeretnénk tudni, mennyibe került például a nyúlketrecként elhíresült, ezres szériában legyártott információs doboz darabja, a Zágráb és Budapest közötti röpködés, mennyi volt a puli– dalmata keresztezés K+F költsége, Cardiffban Demcsák Zsuzsa mennyiért villantotta meg bájait, kommunikációs zsenijét, Kisteleki István, miként egy elnökhöz illik, king size apartmanban hajtotta-e álomra a fejét, vagy beérte egy polgári egyágyassal, Gyárfás Tamásnak berendeztek-e külön stúdiót műholdas öszszeköttetéssel, hogy egy napra se essen ki a Nap-kelte szerkesztéséből. Egyáltalán: az egész pályázati buli belefért-e ötszázmillióba, vagy az egymilliárdot is meghaladta, ahogy azt pletykálják. Már csak azért, mert négy évvel ezelőtt elsőként Gyárfás Tamás volt kíváncsi minderre, azt hangoztatva, az akkori összegből ő hány uszodát építtetett volna fel és Eb-t rendezett volna meg.
Hogy ez így piti, gonoszkodó és alantas? Igen, az. Ám ennél csak egy pitibb, gonoszabb és alantasabb eljárás van: a kettős mérce alkalmazása.
Fél éve temettük el Puskás Ferencet, a forintra megadott elszámolás szerint ötvenötmillióért. Mindezzel azért bátorkodom előhozakodni, mert a nemzet hősének még ki sem hűlt a holtteste, máris az volt a legfontosabb kérdés, valóban ötszázmillióért búcsúztatják-e. Ott és akkor nemcsak Pitti Katalin és a táncegyüttes gázsijával, a díszmenet, a vendégfogadás költségével, hanem még a sírkamra befalazásához felhasznált habarcs köbcentijével is el kellett számolni.
Pedig akkor Európa futballhatalmasságai Beckenbauertől Blatterig jöttek hozzánk nem csupán tiszteletüket tenni, hanem hódolatukat kifejezni, nem mi mentünk sunyin (kire is szavaztunk az UEFA-elnökválasztáson?) kéregetni.
S van még egy nagy különbség. Puskást nem lopták el, hanem eltemették, emlékét örökre szívünkbe vésték. Cardiffból ellenben nem maradt ránk más, mint szégyen, megaláztatás. Üszkös rom, amit még eltakarítani sem vagyunk képesek.