Esti vonat

Visszatérnek mind születési helyükre: az öreg révész, a dunai halászok, a Dunakanyar fekete és fehér fái, ahogyan Szőnyi István megörökítette őket életének utolsó harmadában. Akár az esti vonat, megérkeznek Zebegénybe, a festő egykori otthonába, és ideiglenes kiállításon tekinthetők meg a Szőnyi István Emlékmúzeumban május 6. és augusztus 12. között. Hazakerülésüknek egyszerű a története: Szőnyi István gyermeke, Zsuzsa, aki 1949-től férjével, Triznya Mátyással kénytelen volt külföldön élni, teljes apai örökségét visszahozta római otthonából. (A becses gyűjtemény egyes darabjait pedig, például a kiállítás metaforájául választott Az esti vonat három változatát, a negyven esztendeje múzeumként működő Szőnyi-háznak ajándékozta.) A históriának az a része ellenben jóval összetettebb, amely azt beszéli el, miként utazott ki Itáliába a különböző méretű, technikájú s „évjáratú” ötvenegy műalkotás. Az ötvenes–hatvanas évek kultúrpolitikájáról szerezhet ismereteket, aki Szőnyi Zsuzsa értékes gyűjteményének a sorsáról kérdezősködik.
Szőnyi István, aki a második világháború idején fővárosi műtermében gyártott menleveleivel és hamis igazolványaival üldözöttek százait mentette meg a haláltól, egyetlen fiát nem tudta megvédeni az értelmetlen pusztulástól. Érthető, hogy a béke sötét hónapjaiban Zsuzsa lányát és festőművészi álmokat dédelgető vejét, a tanítványként is kedvelt Triznya Mátyást nem akarta elveszíteni. Feleségével együtt arra biztatta az ifjú párt, meneküljön el a mostoha szülőhazából. Az emigrálásuk történetét kitűnően megírt emlékirat formájában közreadó Szőnyi Zsuzsa ettől fogva római polgárként már csak levelek révén tarthatta a kapcsolatot a szüleivel, a szülőhazájával. A levelekhez, amelyeknek szintén megvolt a maguk kalandos története, képeket is csatoltak, ám mivel az európai rangú festőművész, Szőnyi István nem bizonyult jó fotográfusnak, vizuális információit kisméretű festményeken, rajzokon továbbította a fiataloknak. Amit nem mert a postára bízni, azt a vállalkozó kedvű rokonok – újságpapírba csomagolva, meséli most Szőnyi Zsuzsa – menekítették át a határon. Triznya Mátyás édesapja például a Zsuzsa a korsóval című, 72 x 60-as vásznat minden baj nélkül át tudta „varázsolni” a vasfüggönyön.
Szőnyi István, akivel az 1956 utáni „pártelit” szeretett volna jó viszonyt kialakítani, az egyenes jellemű, puritán művész semmitől sem irtózott jobban, mint hogy életében vagy halálában a hatalom kedveltje legyen. Ezt az alapérzését tiszteletben tartva, 1960-as hirtelen halála után hitvese a leghűségesebb tanítványok és barátok segítségével úgy temettette el a művészt a zebegényi sírkertben, hogy a hivatalosságok mindenképpen lekéssék a végső búcsúztatást. A mester főművének tekintett Zebegényi temetés „útmutatása” szerint vállukra emelték az egyszerű koporsót, úgy vitték a legények Szőnyi István földi maradványait, és mire a fővárosi főkolomposok befutottak, az egybegyűltek már a Circumdederunt utolsó szavait mormolták. Azt mondják, Aczél György sokáig emlegette, fel is rótta ezt a „stiklit” azoknak, akiket felelősnek vélt miatta. De az özveggyel szemben nem éreztette a bosszúságát. Tőle csak azt kérdezte meg, miben lehet a segítségére. Szőnyi Zsuzsa édesanyja semmit sem kért Kádár János jobbkezétől, csak azt, hogy a lánya, aki a temetésre nem jöhetett haza, kivihesse Itáliába apai örökségét. A kérés teljesítésére Szőnyi Istvánné 1967-ben bekövetkezett halála után került sor a szocialista erkölcs szokásrendje szerint. Szőnyi István házát a teljes berendezéssel együtt, 1958–59-ben épített műtermét valamennyi régi és új munkájával, valamint a házhoz tartozó hatalmas kertet kétmillió forintért vásárolta meg az állam. (A pénzt zárolt számlára utalták, az örökösök csak idehaza, különböző megszorítások tudomásulvételével férhettek hozzá.) Arról pedig, hogy Szőnyi Zsuzsa az apai örökségből mely képeket viheti magával Rómába, a Szépművészeti Múzeumban ülésező bizottság döntött. Főleg a be nem fejezett és kézjegy nélküli képek kiutazására adtak engedélyt az arctalan és névtelen döntnökök. A Kerti pad című festmény kivitelére például, amelyet 1944-ben nászajándék gyanánt adott a lányának Szőnyi István, határozott és meg nem másítható nemet mondtak.
Szőnyi Zsuzsát ma sem bántja ez a nagyvonalúnak nemigen nevezhető „üzlet”. Ez volt az ára, hogy megmaradjon a zebegényi Szőnyi-ház, mondja. És ők, a római polgárként szülőhazájuk után sóvárgó emigránsok is boldogok lehettek, a nagy kegyesen nekik juttatott Szőnyi-képek árnyékában kevésbé kínozta őket a honvágy. „Amikor a római utcáról beléptünk a lakásunkba, a régi zebegényi otthonunkban találtuk magunkat, köszöntöttek minket a Duna-parton álló asszonyok, az udvaron az öreg diófa és a kertben a kerekes kút.” Ami mégis fájt a két „bokorugrónak” (a szocialista szakzsargon nevezte így a disszidenseket), hogy az Itáliában levő Szőnyi-képeket kevesen láthatták. Csak azok a magyar vándorok ismerhették meg Szőnyi Zsuzsa magángyűjteményét, akiket vendégül látott a Triznya–Szőnyi házaspár az Aventinuson levő lakásában. De Szőnyi István, akinek a „tárgyválasztása egész munkásságában három szektorra tagozódik: a családra, a magyar népre és a magyar földre” (Genthon István), Rómából végleg hazaérkezett. Magyar földre, a magyar népnek, a családnak.
Nem csupán az érzelmes tárlatlátogatók, a Dunakanyar szerelmesei és Szőnyi István tisztelői számára fontos nap 2007. május 6., hanem a hazai művészettörténet számára is. A külföldről hazatért kollekció szakmai jelentőségét felismerő kiállításrendező-múzeumigazgató, Németh Zsuzsa szerint ugyanis a mester életének utolsó másfél évtizedében született festmények a Szőnyi-életmű késői értékeire, modernség és hagyomány tiszta és erős kettősségére hívja fel a figyelmet. A hatvanadik életévén túl is időtlenül ifjú tehetségre. Örvendjünk!