Megszakított vakáció

Valóssággá vált, amin a borotválkozótükör előtt annyit gondolkodott: szerdán Nicolas Sarkozyt beiktatták Franciaország államfőjének. Sok ideje nem volt rá, hogy kiélvezze a pillanatot: aznap délután Berlinbe utazott, hogy tiszteletét tegye országa egyik fő szövetségesénél, amely az Európai Unió elnöki tisztét is betölti. Így alkalma volt külpolitikai kérdésekről is kifejtenie véleményét, ám kétségtelen, hogy számára jó ideig fontosabb lesz a belpolitika, főként az egy hónap múlva tartandó törvényhozási választások.

Kicsoda is valójában Nicolas Sarkozy, a francia V. köztársaság hatodik elnöke? Neoliberális, aki csak a szabad kereskedelem elvét szajkózza? Aligha. Esetleg neokonzervatív, ráadásul atlantista, akinek a most még uralkodó amerikai ideológia számít vezérelvnek? Hát bizony alaposan tévednek, akik ezt tartják róla. Újgaulle-ista? De hisz pont ezzel az irányvonallal akar szakítani, mert szerinte már rég eljárt felette az idő. A Financial Times vezércikkírója megtalálta az új francia államfőre illő legjobb kifejezést, igaz, igen távoli múltban kellett kutakodnia: colbert-ista. Jean-Baptiste Colbert-nek, XIV. Lajos miniszterének gazdaságpolitikája három alapon nyugodott: a belső kereskedelmi korlátok lerombolása, védelem a külső gazdasági hatások ellen és a hazai ipar támogatása.
De hát akkor végül is ki az új francia elnök? Mielőtt bármilyen címkét ragasztanánk a homlokára, adjuk meg neki a lehetőséget a cselekvésre. Vajon melyik irányba viszi el Franciaországot? Sok igazság van mindegyik véleményben, de talán kiforrhat egy új elegye a fentebb vázolt teóriáknak, amelynek ma hiába keresnénk a nevét. A külkapcsolatokban is ugyanez a helyzet, a puding próbája az evés, hagyjuk meg magunknak a kóstolót, mielőtt beskatulyáznánk egy háromnapos államfőt.
Az biztos, hogy Franciaország most kapkodja a fejét. Az elnökválasztások utáni időszak amúgy is bővelkedik politikai eseményekben, de most az „energiabomba”, Nicolas Sarkozy hatására még a megszokottnál is jobban felgyorsultak a történések. Például a szerdai beiktatási ceremónia után Sarkozy meglepetést tartogatott: kihajtatott a Párizs melletti boulogne-i erdőbe, ahol a már-már elfeledett, 1944-ben a németek által kivégzett 35 egyetemista síremlékét koszorúzta meg.
Gyorsan véget ért a beiktatására váró új elnök Málta környéki családi pihenése, ugyanis a baloldali sajtó összehangolt támadásainak eredményeként hamarabb kellett visszatérnie az eredetileg is rövidre tervezett „üdüléséből”. Sarkozy hiába mentegetőzött azzal: régi barátja hívta meg, hogy az embert próbáló kampányidőszak után jachtján töltsön néhány napot, és kirándulása a franciáknak egyetlen centjükbe sem került, a kákán is csomót keresők hangja azonban nem csitult. A pitiánerség, amely eddig nem volt jellemző a francia politikai életre, most megtette a hatását: Sarkozy kerülte a további feszültségkeltést, és inkább visszarepült Párizsba.
Jó a rosszban, hogy a megválasztott elnöknek volt ideje Jacques Chirac leköszönő államfővel megjelenni a rabszolgaság eltörléséről megemlékező eseményen, amely után négyszemközt tárgyaltak. Csakúgy, mint a szerdai beiktatási ceremónia elején, amikor Chirac a szupertitkos francia államügyekről és az atomkódról tájékoztatta utódját. A hétvége pedig alkalmas volt arra, hogy a Versailles melletti vadászlakban, amely egyébként a kormányfő rezidenciája, Sarkozy eszmecseréket folytasson az új kormány lehetséges tagjaival. Hétfőn délelőtt eddig példa nélküli – igaz, még nem hivatalos – találkozón vett részt az öt nagy franciaországi szakszervezet vezetőivel, amelyen arról tájékoztatta a funkcionáriusokat, hogy miként próbálja meg elfogadtatni az egész társadalommal a reformokat. Délután rendkívüli kongresszuson mondott le a jobbközép Népi Mozgalom Uniója, az UMP elnöki posztjáról, hogy ezzel is példázza azt a választásokon hangoztatott ígéretét: ő minden francia elnöke kíván lenni. A párt most a testületi vezetés mellett döntött, elnököt csak az ősszel választanak.
Persze eközben sem álltak le a tárgyalások a kormány összetételéről, ugyanis Sarkozy azt is példázni akarja, hogy nem egy politikai tömb, egy szűk körű klán akaratából lett elnök. Mintha túl magasra helyezte volna a lécet. A „nyitás” 15 fős kabinetjében szerepelnek centrista, sőt baloldali politikusok, ezentúl a nők és férfiak is egyenlő arányban vesznek részt a kabinetben. „Azért az nem ártana, ha a nyitást nem vinné túlzásba, és esetleg egy-két hozzá közel álló személyiséget is beválogatna a kabinetbe” – mondta némi malíciával Sarkozy egyik híve.
A miniszterelnök személyében nem volt kétség: Francois Fillon kapta meg ezt a posztot. Már két éve azon munkálkodnak a volt oktatási miniszterrel – aki eddig főtanácsadóként dolgozott Sarkozy mellett –, hogy miként arathatnak sikert az elnök-, majd a törvényhozási választásokon. Az elsőt megnyerték. Franciaországban még az ellenfelek körében is egyöntetű a vélemény, hogy a jobbközép UMP-nek valóban sikerült modern európai néppárttá válnia: ehhez Sarkozy személyében megvolt a hiteles vezetője, aki a rombolás nélküli változtatás programjával nyert. A másik személy, aki ezeket a módosításokat miniszterelnökként keresztülviszi, az ötvenes éveinek elején járó Francois Fillon lesz. Ő a jobbközép politikusok közül az egyik legnépszerűbb. Nevéhez kötődik a korábbi oktatási reform néhány eleme.
Ám az is kétségtelen, hogy nehézségekbe fog ütközni: Franciaország épp az a hely, ahol a szakszervezetek bármelyik pillanatban százezreket tudnak az utcára szólítani. Ezért volt figyelemre méltó Sarkozy gesztusa, aki már beiktatása előtt tárgyalásokba bocsátkozott a szakszervezeti vezetőkkel. Elvetette az erőből való politizálást, széles körű társadalmi egyezkedést ígért. A nyárig meghozandó reformlépések különösebben nem érintik a szakszervezeti jogokat, sőt inkább ezen az oldalon is tetszést váltanak ki. A munkát érintő reformlépések előtt szeptemberre négy kérdésben össztársadalmi konferenciát szerveznek. A téma a bérek, a vásárlóerő, a munkakörülmények, a sztrájkok esetén juttatandó minimális szolgáltatások meghatározása lesz. Ez utóbbi például a közlekedési ágazatokat is érinti. A tömegközlekedési munkabeszüntetések idején egész Franciaország megbénul – gyakran több hétre –, amiből a társadalom többségének elege van. A reformokat egy időben, folyamatosan dolgozzák ki, tehát nem várják meg, hogy az egyik érvénybe lépjen, és csak azután látnak a másikhoz. Sarkozy tervei szerint 2009-re csak igen kevés újítás marad.
Melyek azok a változtatások, amelyek rövid időn belül megvalósíthatók? Először is megszüntetik a túlóra megadóztatását, tehát aki többet dolgozik, többet is visz haza. Lényegében ez a 35 órás munkahét felszámolására irányul. Igencsak népszerű intézkedés az örökösödési adó 95 százalékának eltörlése. Szigorodik a bevándorlási törvény. Aztán itt van a Marshall-terv kettes változata, amellyel negyedmillió külvárosokban lakó fiatal, akinek se munkája, se képzettsége nincs, még az idén megkezdheti a különböző szakmák tanulását.
Ezek a feladatok várnak a kormányra, amelyek biztosíthatják a lendületes és hatékony kezdést. Sarkozy jól tudja, hogy nem a politikában bevett első száz nap számít, ugyanis, mint az iskolában a tanárnak, az első hét után kialakul a véleménye a diákjáról. Ha az UMP-nek sikerül a június 10-i és 17-i nemzetgyűlési választásokon megszereznie a képviselői helyek többségét, akkor az új elnök megszabadul a társbérlet rémétől, s nem kell vele szemben álló kormánnyal irányítania az országot. Máskülönben az államfőnek csupán a kül- és védelempolitikában maradna szava, és egymást akadályoznák az ugyancsak nagy hatalmú miniszterelnökkel a belpolitikai kérdésekben. Legutóbb erre 1997–2002 között volt példa a jobbközép államfő, Chirac és a szocialista miniszterelnök, Jospin állóháborújában.
Mindezt természetesen szeretnék elkerülni a jobboldalon, míg a másik fél számára az elbukott elnökválasztás után ez az egyetlen remény a politikai térnyerésre. A jobboldal kezdeti esélyei jók: az államfőválasztás eredményei érezhetően „húzzák” a törvényhozási voksolás várható kimenetelét. Az összes közvélemény-kutató cég 34–35 százalékot jósol a jobbközépnek, míg a szocialisták tábora 29–30 százalékot ér el szerintük. A középre húzó Francois Bayrou, aki a múlt héten alapította meg Demokrata Mozgalmát, abban bízik, hogy az első elnökválasztási fordulóban elért 18 százalékos sikerének a közelében lesz mostani eredménye is. A kutatók azonban csak 10 százalékot adnak a centristáknak a törvényhozási választásokon. Bayrou ugyanis kénytelen volt lemondani a centrista párt volt vezetőinek kétharmadáról, ők nem csatlakoztak az új tömörüléshez, illetve az összes – huszonöt – parlamenti képviselőjéről, akik pedig UMP-támogatással indulnak a törvényhozási választásokon. A nemzeti jobboldal vezetője, Le Pen a túlélésért küzd: 7–8 százalékra számíthat a választások két fordulóján. Ám az első megmérettetésig majd egy hónapot várni kell, és ennyi idő alatt sok minden történhet.
Megpróbál magához térni a választási vereségből a Szocialista Párt. A párt első titkára, Francois Hollande, aki egyben az elnökjelölt Ségolene Royal élettársa is, „testével védi” Royalt attól, hogy a megvadult „elefántcsorda” eltapossa. Legalábbis ez a látszat. A múlt héten megjelent Femme fatale (A végzet asszonya) című könyv szerint egyebek közt a pár politikai rivalizálása vezetett az elbukott választáshoz, a kampány során érzelmileg is eltávolodtak egymástól. Az újságírók több csúnya veszekedést is leírnak, ami miatt pernek néznek elébe.
A szocialista „elefántcsorda” tagjai, akik kisebbségben maradtak az elnökjelölt-állításnál, már a vereség első éjszakáján leszámolást sürgettek a párton belül. Hollande szerint ennek nincs itt az ideje, nincs idő a változtatásokra, a jelenlegi feltételekkel kell nekimenni az elnökválasztásoknak. A szocialisták egymást követően harmadik elnökválasztásukat vesztették el – ez tény. Sokan mondják: öt év alatt nem sikerült modernizálni a pártot, talán épp azoknak köszönhetően, akik most a leghangosabban követelik a baloldali tömörülés szociáldemokrata átalakítását. A párton belül van olyan vélemény is, hogy a hagyományos baloldal halott. Ez a csoport az egyetlen kiutat csak a centristákkal való összefogásban látja. Ám az ugyancsak kérdéses, hogy mennyire lelkesednének a középen álló demokraták egyes szocialista vezetők kinyújtott keze láttán.
A vereségért fő felelősnek kikiáltott Hollande sem ellensége a változásnak, de csak a választások után foglalkozna a kérdéssel. Nagy a veszélye annak, hogy az egész baloldal felrobban: a párt centristákhoz vonzódó szárnya szövetségre lép a középpel, miközben a radikálisok a különböző baloldali csoportocskák táborát erősítik. Bár Ségolene Royalról sokfélét mondanak párttársai, hogy sohasem tudták elképzelni köztársasági elnöknek, hogy inkább összezavarta a szavazókat, hogy nem volt világos álláspontja több kérdésben – de egyet nem tagadhatnak el tőle, hogy népvezérként összefogta a baloldalt. Tizenhétmillió voks, azért ez jelent valamit. Royalnak, az első női elnökjelöltnek, aki a második fordulóba jutott, terem még babér. Különösen akkor, ha Sarkozy beváltja ígéretét, és úgy módosítja az alkotmányt, hogy egy személy csak egy elnöki mandátumot tölthessen ki.