(milyen a Domus modus…)

Én nem tudom, hogy általában mi a kereskedőházak legfontosabb törekvése. Az ember azt hinné, hogy – legalábbis piacgazdasági viszonyok között – eladni akarnak, s evégből mindent megtesznek a vevők bizalmának elnyeréséért. Legutóbb a nyolcvanas évek elején támadt személyes afférom egy cipőboltban, ahol is a legnemesebb szocialista hagyományok szellemében, az eladók hosszabb időre megvonták tőlem a figyelmüket. A minap viszont mintegy emberöltőnyi idő után a Domus egyik igazgatója (topmenedzsere vagy mi a fene) hozott ki a sodromból, s leckéztetett meg mint magánszemélynek álcázott újságírót vagy újságírónak álcázott magánszemélyt.
Az ügy előzménye, hogy a lányom – interneten keresztül – rendelt a Domustól egy franciaágyat Csopakra, ahol hat hónapos unokámnak és szüleinek igyekeztem berendezni egy csinos kis szobát. A cég ügyvivője megjelölt egy szállítási határidőt, minek után is én leutaztam Csopakra, és vártam mobiltelefonomra a beígért hívást, hogy mikor érkezik meg az ágy. Semmiféle hívást nem kaptam, sem elnézést kérőt, sem vigasztalót, mehettem vissza Pestre. A lányom akkor telefonált az ügyintézőnek, aki megígérte, hogy még aznap felhív engem. Sem aznap, sem másnap. Erre én ragadtam telefont, némiképp feldúltan, mivel tihanyi keresztelőre készültünk, s a szobát az adott időpontra szerettem volna lakható és alható formába hozni. A vevőszolgálaton át kapcsolt ügyvivő biztosított arról, hogy „miben segíthet”, mire én azt feleltem, talán azzal, ha gyorsan és pontosan leszállítanák az ágyat Csopakra. Kértem egy időpontot, mikorra legyek ott. Időpontot nem tud mondani, felelte, de szívesen segít, elmagyarázza, miért késik az ágy. Na, mondom én, ez nem igazán nagy segítség, mire ő közölte, hogy a megrendelt áru már Veszprémben van, viszont mivel a számla még nem érkezett meg, a helyi Domus nem bonyolíthatja le a tranzakciót. A számlát pedig a fővárosból küldik majd Veszprémbe postán. Hogy mikor? Az majd kiderül, mert a posta nem valami gyors. Ha viszont a veszprémiek megkapják a számlát, azonnal telefonálnak nekem. Mikor? Fogalma sincs, napok (tán hetek?) kérdése. Az elnézést kérés ismét elmaradt.
Hogy egy karinthys, móriczos fordulattal éljek, felhorgadt szittya lelkem, arra gondoltam, mekkora marhaság ez az ide-oda küldendő számlával, s felhívtam a Domus budapesti központját. Bemutatkoztam a titkárnőnek, Kristóf Attila vagyok a Magyar Nemzettől, s vázoltam, miről van szó, kértem, kapcsolja a legilletékesebb igazgatót.
Kapcsolta. A fenti módon ismét bemutatkoztam, hozzátéve, hogy az ügy személyesen is érint. A top nem tudom micsoda erre a lehető leggúnyosabb hangon kb. azt felelte, hogy politikailag egy magyar nemzetes újságíróval ő nincs azonos hullámhosszon. „Nem politikáról van szó – feleltem –, hanem üzletről.” „Akkor miért jött nekem a Magyar Nemzettel?” – kérdezte. „Mert valóban a Magyar Nemzet munkatársa vagyok.” „Valóban? – mondta teljes szarkazmussal. – És azt hitte, hogy ettől összecsinálom magam?” „Nem” – mondtam. „Akkor miért nem úgy mutatkozott be, hogy Nagy János vagyok, és ez meg ez a panaszom?” „Mert amiről szó van, az némileg közügy, és szerettem volna az ön tudomására hozni, mivel nagy marhaságról van szó, hogy megírom.” „Írja csak – mondta –, és küldje el nekem a cikket, mert én nem olvasok Magyar Nemzetet.” Ezután próbáltam előállni magánemberként a panaszommal. Félbeszakított, hogy neki dolgoznia kell, nem ér rá piszlicsáré ügyemmel foglalkozni, hívjam a vevőszolgálatot. „Legalább a nevét mondja meg!” – kértem. Letette a telefont.
Magánemberként azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy ilyen szemtelen nyikhajjal még nem találkoztam hosszú életem során. Újságíróként pedig azt: miféle piacgazdaság az, ahol egy üzleti vállalkozás topmenedzsere politikai ellenszenvtől vezetve ilyen hangvételt enged meg magának? Mert bizony nem én, hanem ő hozta szóba a Magyar Nemzet hallatára a politikát. Sajnos, azt, hogy miként hívják ezt az urat a Domus vezérkarában, aki mint minden kiskakas nagy úr a maga szemétdombján, én nem tudom…