Ujjhegy és gyomor

Összegyűjtött tanulmányainak második kötetét adja közre hetvenedik születésnapja alkalmából a magyar irodalomtörténet egyik fontos kilátójának alapító-szerkesztője és mindmostanáig éltetője, Papp Tibor. Tiszteletre méltó és megbecsülendő mindaz, amit barátai, alapító- és szerkesztőtársai évtizedek óta kifejeznek, átvéve a stafétabotot Bori Imrétől és az újvidéki esztétáktól, folytatva figyelemfelhívó-anyagfeltáró munkásságukat. Míg az újvidékiek történetileg tekintették át a hagyományt, egyetemi tananyagot teremtve, addig a párizsi (és évtizedek óta már hazai) Magyar Műhely mozgalom egyben új avantgárdhullám kezdeményezőjévé, prózaírói és költői eredmények létrehozójává is vált. Alkotóként, benne élve egy nemzetközi műhelyteremtő mozgalomban ébren tartják hazánkban is ennek az – itthon oly igen otthontalan – alkotói módnak a gyakorlatát. Kihegyezett polémiákkal tudatosítva létezésüket, törekvéseiket. Tudatosan használom a többes számot: mert évtizedeken át szétválhatatlanul, vállukat egymásnak vetve vívnak – mint Dumas testőrei – törekvéseik védállásait rögzítve. Papp Tibor küllemében is hasonult a legendás testőrképzethez.
Első elemiben osztálytársak voltunk (társaihoz, a mostani könyvében portréval bemutatott Nagy Pálhoz, Bujdosó Alpárhoz is csak hasonló külsődlegességgel kapcsolódhatok). A közösség, ami összeköt: ennyi. Ami szétválaszt: elvi-esztétikai. Bárha annak idején Bori Imre az én idézett félbevágott mondataimmal bizonygatta Szabó Lőrinc avantgárdfüggőségét, én ezt az irodalmi mozgalmat (mint minden irodalmi mozgalmat általában) epizódjelenségnek tartom. Örvendek, amikor elmélészek vívóállásba helyezkednek, szeretem az irodalmi (és nem a hozzá társított hatalmi) csatákat. Nézni. Ezért is rokonszenves számomra Papp Tibor szenvedélyes helyfoglaló küzdelme, vitája igen régi irodalmár konzervatívokkal, szintén régi pártesztéta kiközösítőkkel és hatásukra mai beidegzettségekkel. Valljuk be: az avantgárd hazánkban soha nem örvendett népszerűségnek. Nézőpontjai bemutatására, frissítésére az új törekvésekre alkalmazásával nagy szükség van. Papp Tibor ezt a szélesebb olvasóközönség számára is befogadható elbeszélőkészséggel be is teljesíti. Örömmel üdvözlöm.
De miért írok róla? Mert közösséget érzek – nem a vívóállásával, de a befogadói érzékenységével. Nem elvi alapon akar elfogadtatni költőket, könyveket, hanem azért, mert meg tudja indokolni olvasója számára, hogy akit a figyelmébe ajánl, az valóban jó költő. Csak egy példát! A Magyar Műhely zászlajára tűzte a tragikus életű Ujvári Erzsinek, Kassák húgának maroknyi életművét. Amíg ágál, csak szánom a pusztulásba sodródó asszonyt. De mihelyt verséről beszél, én is az irodalom értékei közé fogadom.
„Ujvári Erzsi képeiben is kimutatható az, hogy az egymással kapcsolatba kerülő, látszólag összeférhetetlen szavak jelentésének valamelyik aspektusa (a jelölt tárgy – vagy cselekvés – formája, színe, anyaga, célja, helye, konnotációja) összerokonítja a fogalmakat, elfogadhatóvá teszi az első pillantásra elfogadhatatlan viszonyt. Például a Próza: 23 második sorában (»Ujjai hegyén a gyomra imádkozik«) az imádkozás valamilyen óhajra utal, ugyanakkor az óhaj, az étel utáni vágy, az éhség természetes velejárója a gyomornak; más vonatkozásban az imádkozáshoz hozzátartozik az összetett kéz, hozzá tartoznak az összekulcsolt ujjak. A költői kép logikája, öszszetevőinek affinitása ilyen megvilágításban már semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Az ember, aki az útra lép, akinek »vállain városok ülnek«, igenis ujjai hegyén éhez, gyomra az ujjai hegyén imádkozik. A következő sorok is ezt az ujjbegyen fohászkodó éhséget fejezik ki: »Kenyerek! / Gyümölcsök! / Gyertek felém!« A gyomor funkcióját az ujjbegyre átruházva érezteti Ujvári Erzsi azt a végtagokat is kívánkozásba szédítő éhséget, ami génjeikbe lerakódva főleg azokat gyötri, és ott gyötör igazán, akik mellől – és ahonnan – ő jött. Ugyanezt mondja más szavakkal már a Próza: 16-ban is: »Pihenő tenyeretekben az asszonyok éhes gyomra sír«. Huszonöt évvel később hasonló átruházásnak lehetünk tanúi Pilinszky János Francia fogoly című versében: »tenyerét, mely úgy tapadt a szájra / és úgy adott, hogy maga is evett!«”
A hosszabb idézettel jellemezni akarom Papp Tibor könyvének számomra szóló beszédességét. Aki így ért a vershez, ennyire egybelátja a költészet egymásba kapcsolódó jelenéseit, annak vitatkozó hevületére érdemes odafigyelni. Osztályos társamnak tartom az irodalom értékeinek számbavételében.
(Papp Tibor: Avantgárd szemmel költőkről, könyvekről. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 1750 forint)