Völgységi kalauz

L U G A S

A völgység: ligetes dombvidék összefüggő kerek erdőkkel, amelyet Vörösmarty „fiatalságom tündérországának” nevez. „Százados erdőségek, köztök, mint égi maradvány, / Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők…”
A Völgység valójában ismert tolnai tájnév, amely Kogutowicz Károly Dunántúl-monográfiája szerint a Mecsektől északra elnyúló pannon táblán a Hegyháttal és Zseliccel egyetlen nagyobb egységet alkot – ugyanazon pannon rétegek építik föl, és errefelé mindent vastagon borít a lösztakaró. Nem véletlenül telepítettek déli lankáira a magyarok s később a svábok szőlőt – pompás kultúrtáj, seregnyi műemlékkel, ezernyi eldugott, poétikus tájrészlettel, apró falvakkal és valaha országszerte híres állattartással, kiterjedt tenyészállatvásárokkal. (Csupán a rend kedvéért írom, hogy kitűnően istállózott szarvasmarhái közül a piros-tarka bonyhádi tájfajta országos tekintélyt és dicsőséget szerzett magának.)
Mint alföldi születésűnek első völgységi élményem Lehmann Gyuri dúzsi birodalmához kötődik – olyan emberrel találkoztam, akit legfeljebb a régi könyvek rajzolnak: nem ismer lehetetlent, eltökélt és mindenkin segít; nem véletlenül szólítgatják György helyett Gyurinak. Építész barátomék révén kerültem elzárt pincéje közelébe, amelyet sűrű, setét erdők vesznek körül – akkor, amikor mi magunk is hasonló pincealapítási ügyben talpaltunk országszerte, és kerestük az olyan tapasztalt borászokat, akik hajlandók ügyefogyott zöldfülűekkel is szóba ereszkedni.
Első látásra szívembe zártam – legföltűnőbb tulajdonsága volt, hogy minden fenntartás nélkül adja oda magát az „ügynek”, akár a tájról, akár titokzatos szőlőfajtákról, akár metszési módokról, öreg, pókhálós pincék szellőzési rendszeréről vagy a hordós érlelés értelméről, netán jó sváb emberhez illően a magyarság szent ügyéről lett légyen szó. Ez utóbbit egyáltalán nem véletlenül illik szóba hozni, hisz az egyik számon tartott őse bizonyos Gottfried Lehmann kapitány volt – nem is akármilyen férfiú. Történt, hogy épp a bécsújhelyi börtönőrségen szolgált, amikor II. Rákóczi Ferencet lefogták és bezárták, hogy a bécsújhelyi tömlöcben viaskodhasson nagyatyja, a kivégzett Zrínyi Péter szellemével. Ám a nagyságos fejedelmet 1701. november 7-én titokzatos körülmények között megszöktették, ebben viszont börtönparancsnokként döntő szerepet játszott Lehmann kapitány. Rákóczi meg sem állt Lengyelországig, Lehmann-nak viszont leüttették a fejét.
Hát így – ültünk a tágas, zöldellő dúzsi udvaron, és hallgattuk a lelkes Lehmann utód véget nem érő adomáit a környék régi embereiről, a sváb be- és kitelepítésekről, a hajdani környékbeli vincellérekről, akiknek a legtöbbet köszönhet és vendégeiről: művészekről, festőkről, szobrászokról, népzenészekről, paraszt dudásokról, prímásokról és egyéb táncos népségről az egész Kárpát-medencéből – úgy beszélt, mintha száz éve ismernénk egymást. És persze mint vendégeire büszke gazda előhúzta a dúzsi pince emlékkönyvét is, amelynek legelső bejegyzője egy hasonlóan szent ember volt – Domokos Pál Péter.
Dúzs különben, olvasom a legelső magyar földleírásban, Vályi András Magyar Országnak leírása című 1796-os munkájában „magyar falu Tolna Vármegyében, földes Ura Gróf Apponyi uraság, lakosai katolikusok, fekszik Hőgyésznek szomszédságában, ’s ennek filiája, ambár minden javai vagynak, mint első osztálybéli Helységeknek, de mivel belső fölgyeinek egy része homokos, szántó fölgyeinek is némely része hasonló lévén, a’ második Osztályba tétettetett”. Szőlőkről akkor még nincs hír, miként Fényes Eleknél jó ötven évvel később sem, de ő már magyar helyett német dohánytermesztő faluról beszél. A szőlőket valószínűleg Hőgyészhez csapta mindkettejük, mivel annak környéke, ahogy írják, „szőlőkkel körülvett” és kellőképpen „tágas”. Lehmann Gyuri is ezen a homokos-löszös, erdőkkel övezett terroiron termeli fehér- és vörösborait, itt van régi, de jókora pincéje és udvarháza – ahol különben maga a gazda szokta harangkondítással köszönteni vendégeit, mintha valami bukolikus történelmi időkben járnánk, midőn a kegyes várúr hasonló ünnepélyességgel vereti félre a harangokat. Riadóztatva háza népét, de legfőképpen felkészítendő a gyomrokat, hogy nem mindennapos vendéglátás van készülőben.
Egyszer valami nyilvános bemutatón szerepeltem, ahol Lehmann-borokat szolgáltak fel – ült ott Hajnival, a feleségével nagy szerényen a közönség soraiban, alig lehetett kirángatni a plénum elé, noha otthon bátran és gyakorta szerepel. Merthogy, gondoltam akkor, s gondolom most is: Dúzson, esetleg a szomszédos Csicsóban, ahol akad egy másik, még öregebb pincéje, szóval ott van ő otthon, az az ő valódi terepe. Ő az a valódi völgységi kalauz, aki bár szinte éjjel-nappal kalapban jár, nem való fővárosi deszkákra. Mert alig ismerek más emberfiát, aki ennyire azonos lenne tájjal, házzal, növénnyel, mikroklímával. A tolnai levegővel. S mivel egyre inkább azokat szeretem, akik fittyet hánynak kiüresedő üzletekre, kötelező, olykor modernnek gondolt „támadó menedzsermentalitásokra”, a legjobbakat kívánhatom neki.
Kicsi, bírható sikert elsősorban vörös-, de fehér-, sőt kástélyos borainak – ez utóbbi megnevezést egyébként a divatos rozéra használja, amit én a legerőteljesebben helyeslek. Nem siller és nem is rozé, hanem: kástélyos! Jól tudom ugyanis, hogy a borszínre utaló kástélyos elnevezés Szikszai Fabricius Balázsnak 1574 előtt összeírt Nomenclaturájában (latin–magyar szójegyzékében) is olvasható, ahol a pataki prédikátor (többek között) felsorolja a legrégebbi magyar szőlőfajtákat, borokat és a szőlőtermelés használatos szavait. Ott áll a Vinum purpureum (’Vörös’) és a Vinum Medium (’Tiszta ízen való bor’) között egy ízes megnevezés Vinum Rubellum (’Kastelly’) néven. Ezt az elfelejtett kifejezést akarja ráíratni Lehmann Gyuri a palackjaira – sikert neki! Mindehhez persze némi pénzmagot is kívánnék, hogy ne menjen rá inge-gatyája nemes szenvedelmeire. Aztán jó munkatársat Tamás fiában és biztos letéteményeseket unokáiban. És persze egészséget, derűt, jó évjáratokat. Időt, időt és időt, hogy borainak legyen módjuk tökéletesen beérni. S hogy a legjobbat hozza ki ebből a szépséges termőtájból (Völgység), amelyet különben kicsit magára hagyva legújabban leválasztottak a Szekszárdi borvidékről. S ha már a jámbor óhajoknál tartunk, azt is kívánnám, hogy a legjobb formában fussa tovább életét.