A globális felmelegedés első áldozatai

A vonalakat már meghúzták. Miközben a legfejlettebb ipari államok, a nyolcak a heiligendammi találkozóra készülődtek, a globális felmelegedés ellen felsorakozó erők két táborra szakadtak. Németország és Nagy-Britannia tárgyalásokat sürgetett egy új, az éghajlatváltozásról szóló egyezményről, amely a kiotói jegyzőkönyv 2012-es lejárta után lépne életbe. Szigorú intézkedéseket emlegettek a szén-dioxid-kibocsátás megfékezésére és a globális felmelegedés két Celsius-fokra való visszaszorítására a következő négy évtizedben. Az Egyesült Államok saját kezdeményezését ajánlotta, ellenezve a szerinte önkényesen felállított célszámokat és menetrendeket. A G8-csúcson született megegyezés értelmében végül a szén-dioxid-kibocsátást felére mérsékelnék 2050-ig.
Míg Amerika és Európa egymásnak feszül, néhány alapvető tény vitán felül áll. Először is, a tudomány álláspontja világos. A Föld felmelegedése egyértelműen ránk, emberekre vezethető vissza. Minden egyes nap újabb bizonyítékát látjuk ennek, legyen az a Greenpeace jelentése a Mount Everest visszahúzódó gleccsereiről vagy a múlt hét felfedezése, miszerint a Jeges-tenger nem képes több szén-dioxidot magába szívni. A világ legnagyobb szén-dioxid-elnyelője kapacitásának végéhez ért.
Most van itt a cselekvés ideje. A legtöbb közgazdász egyetért abban, hogy a tétlenség költsége valószínűleg nagyságrendekkel meghaladja a mielőbbi cselekvését. A Katrina hurrikán New Orleans-i pusztításának talán van köze a globális felmelegedéshez, talán nincs, de arra mindenképpen figyelmeztet minket, milyen társadalmi és anyagi kockázatokkal járhat a késlekedés. Ugyanilyen nyilvánvaló, nem engedhetjük meg magunknak többé azt, hogy vég nélkül elemezgessük lehetőségeinket. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentése az egyetlen fegyverünk. Az új technológiák alkalmazásának, az energiatakarékosságnak, az erdőtelepítésnek és a megújuló üzemanyagoknak éppúgy, mint a magánpiacoknak, mind-mind egy hosszú távú stratégia részeinek kell lenniük. Akárcsak a helyzethez való alkalmazkodásnak. Végeredményben ez minden, ami a megfékezésért megtehető.
Van azonban egy másik tény, ami a legfontosabb is egyben. Ez pedig a méltányosság – az értékek kérdése, korunk legfőbb erkölcsi parancsai.
A globális felmelegedés mindannyiunkat érint, azonban nem mindenkit egyforma mértékben. A gazdagabb államok birtokában vannak az alkalmazkodáshoz szükséges forrásoknak és tudásnak. Azonban egy afrikai termelő, aki az aszály és a homokviharok miatt elveszti termését, állatait, vagy egy Tuvalu-szigetlakó, aki attól tart, hogy faluja hamarosan a víz alá kerülhet, sokkal kiszolgáltatottabb. Ismerős felosztás ez: szegényekre, gazdagokra, északiakra, déliekre. Világossá kell tenni, hogy a fejlett országoknak a globális felmelegedés problémájára adott válaszai nem mehetnek kevésbé szerencsés szomszédaik kárára. Hogyan érhetnénk el másképpen a millenniumi fejlesztési terv céljait, a szegénység felére csökkentését a világon – amit a G8 korábbi találkozóin ünnepélyesen alapelvként fektetett le –, ha nem értékeljük a fejlődő országok nagyobb hozzájárulását a globális fellendüléshez?
Képesnek kell lennünk az emberi dimenzión keresztül szemlélni és kezelni azokat a problémákat, amelyekkel nekünk, a világ népeinek együtt kell szembenéznünk. Az éghajlatváltozás ezek közé tartozik. Jómagam szolgálatként tekintek erre, amely része annak a szent kötelességnek, amiért az Egyesült Nemzetek Szervezetét létrehozták. Mindennap keresztülhaladok a New York-i ENSZ-székház előcsarnokán, ahol éppen a világ legnépszerűbb fotóriporterei végzik a munkájukat. Olyan embereket fényképeznek és kérdeznek, akik túl gyakran maradnak észrevétlenek, akik a világ olyan részéiről érkeztek, ahol számos viszontagság közepette élik mindennapjaikat, amin az éghajlatváltozás csak tovább ront.
A Biztonsági Tanácsban gyakran egyhangú témákról folyó diplomatikus vitáinkat alkalmanként megdöbbentően életszerű és diplomatikusnak egyáltalán nem nevezhető momentumok váltják fel. Emlékszem egy áprilisi megbeszélésünkre, ahol Namíbia nagykövete a klímaváltozás veszélyeinek személyes megéléséről beszélt. „Ez nem egy akadémikus kérdés – mondta szinte kiabálva. – Ez élet és halál kérdése az országom számára.” Elmondta azt is, hogyan foglal el egyre nagyobb területeket a Namíbiai- és a Kalahári sivatag a megművelésre alkalmas földek elől, egész régiókat elnéptelenítve. Ekkor saját hazámra, Koreára gondoltam, amelyet egyre gyakrabban fojtogatnak a Góbi sivatag felől a Sárga-tengeren át érkező porviharok. A malária olyan területekre is átterjedt, ahol azelőtt még a nevét sem ismerték – folytatta a namíbiai diplomata. Növény- és állatfajok hallnak ki a korábban éppen sokféleségükről ismert vidékeken. Az olyan fejlődő országok, mint Namíbia, fokozottan ki vannak téve annak, amit mi úgy hívnánk, alacsony intenzitású biológiai és kémiai hadviselés.
Ezek olyan erős érzelmek, amelyeket nem a képzelet, hanem a való élet szült. Fontos, hogy a világ fejlettebb része meghallja ezt, és ennek megfelelően cselekedjen. Ezt az üzenetet vittem magammal Heiligendammba. Banglades, Hollandia, Norvégia, Brazília, Szingapúr, Barbados és Costa Rica kérésére ezért hirdetek meg nemsokára egy klímaváltozásról szóló magas szintű találkozót New Yorkba, amelyet az ENSZ-közgyűlés éves ülése előtti időpontra, szeptemberre időzítünk. Ugyanezért neveztem ki nemrégiben három különmegbízottat azzal a feladattal, hogy a klímaváltozás veszélyeinek leginkább kitett, a világ lakosságának túlnyomó többsége számára otthont adó országok érdekeinek és aggodalmainak hangot adjanak.
Örömmel üdvözlöm George Bush elnök bejelentését, miszerint Amerika is javaslatokat tesz az éghajlatváltozás problémájának megoldására. Arra biztatom, hogy mindezt az ENSZ nyújtotta világfórum keretein belül tegye meg, hogy munkánk kiegészítse és alátámassza egymást. Decemberben a világ vezetői újból összeülnek Bali szigetén, hogy megalapozzák mindazt, amiről ezen a héten Németországban és a későbbi találkozón megállapodás születik. Hadd emlékeztessek azonban arra, hogy a G8 megállapodásai hatáskörüket tekintve nem globálisak, így nem kínálhatnak megoldást a globális problémákra. Megérett az idő egy újfajta és más keretek közt való gondolkodásra. Többé nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.

Ez a cikk először az International Herald Tribune hasábjain jelent meg.