A hét vicce

A Magyar Narancs című hetilap több-biztosítós rendszerről szóló cikke volt. Nagy a gyanúm, hogy a sietség a szabad demokraták részéről, a nyílt zsarolás a rapid bevezetésre nem ok nélkül való. Még nagyobb a gyanúm, hogy a magyar betegbiztosítás évi ezerötszázmilliárdja csúnya kifejezéssel el van ígérve. Ezért aztán csúcsra járnak a rábeszélőgépek. Na, nem a köznépeknek. Nekik kevés a közük ahhoz, hogy mi történik a befizetéseikkel, legfeljebb internetes, telefonos és színes tévés szobákat vizionál nekik a miniszterelnök. A Narancs cikkének szerzője érdekes hasonlattal illusztrálja a több-biztosítós modell garantált sikerét. Mi képes kikényszeríteni a szemléletváltást az egészségügyben? Innen idézünk, mert érdemes: „Ugyanaz az erő, amelyik a boltost arra kényszeríti, hogy a vevővel kedves legyen és a polcain minőségi árut kínáljon. … Az a tudat, hogy tönkremegy, és nem tud kenyeret adni a családjának, ha nem így tesz. Meddig bír fennmaradni az a bolt, amelyik nem tiszta, ahol váratják a vevőket… A verseny miatt nem teheti meg, hogy a vevői elégedetlenek legyenek. És egyedül ez számít…”
Nos, a szerző vagy nem jár vásárolni, vagy brosúrából másolta a példát. Mert, ha a több-biztosítós rendszert a kereskedelmi szolgáltatással, nevezetesen boltos és vevő viszonylatával vetjük össze, akkor az ég mentsen meg attól a versenytől, ami felvezetve vagyon. Először is nagy általánosságban az eladók, boltosok elvétve kedvesek a vevőikkel. Ha nem is goromba pokrócok, de gyakorta érdektelenek és ellenségesek. Hallgassunk bele a nagyáruházi vagy kisbolti beszélgetésbe, legfőbb téma, hogy mikor lesz zárás, és meddig kell még itt gályázni a sok értetlen vevő miatt, ha nem, akkor a legintimebb családi ügyeiken kérődznek az eladók. A polcain minőségi árut árusító boltos személyén igazából csak röhögni lehet. A lejárt szavatosságú, átcímkézett, romlott, hibás élelmiszerek országos botrányokat kavarnak, az akciós ár a blokkoltéval ritkán egyezik, a csokoládé avas és kukacos, a tejszín egybeáll, a csótányok az orrunk előtt sétálnak a polc alá, de szívesen elmondom, miként kell a párizsit felmosóvödörben hizlalni, és penészes sajttal feljavítani a liptóit. Miközben a fekete műkörmű eladókislányok félóránként cigarettáznak az üzlet előtt a portál mocskos, a lépcső mosatlan, a göngyöleg a bolt ajtaja előtti járdára hányva.
„Meddig bír fennmaradni a bolt, amelyik nem tiszta, ahol váratják a vevőket?” Sokáig. Néhány évvel ezelőtt még nem volt ennyire rossz a helyzet, sőt azt hittük, az európai uniós tagság még javít is rajta. Tévedtünk. Mancika hosszan telefonál, majd a telefonos kezével palacsintákat hajtogat. Ha szóvá teszik, kész a válasz: ne vegye meg, ne jöjjön ide, nem muszáj itt vásárolni. Az egyik trendi étteremben olyan étlapot nyomtak a kezembe, ami ripityára volt tépve, kértem egy másikat, az ugyanolyan laska volt. Felálltam, és eljöttem, a kutya sem szólt utánam, miközben előtte évekig jártam oda.
„A verseny miatt nem teheti meg, hogy a vevői elégedetlenek legyenek.” De megteheti, mert ez Magyarország, és itt még a politikai gazdaságtan szentírás szabályai sem működnek. A biztonsági őrök azért vannak, hogy a vevőket regulázzák, ha valaki a pénztárnál reklamál, Mancika, Jucika és Gizike népfrontba tömörülnek: gondolta volna meg hamarabb a kedves vevő, üljön a pénztárba, ha jobban tudja… Végül megjelenik a hústorony és fenyegetőzik.
Verseny. Szocialista munkaverseny.